Hungária-akna

Hungária-akna és lejtősakna (1929-1939)

Az Irma-aknai mezőtől nyugatra, a gróf Karátsonyi birtokon Nagy Imre budapesti virágkereskedő kezdett szénkutatásba 1922-ben. 1923 november 24-én egy, a volt Regina-akna közelében mélyített kutatófúrással 160 méter mélységben két, jó minőségű széntelepet találtak. A területre a Hungária Kőszénbányászat Rt. Hauser Lipót és társa kötött haszonbérleti szerződést. Ennek a cégnek a Környén hosszú évek óta működő szénbányája kimerülőfélben volt. A terület feltárása 1925-ben ugyan befejeződött, de az üzem építését úgy ütemezték, hogy azokat a környei bánya kimerülésével egy időben, folyamatosan át tudják helyezni. Az üzemmel együtt sok család települt át Környéről Pilisszentivánra, a szakképzett személyzet túlnyomó többségét is innen helyezték át.

A függőakna mélyítését 1929 februárjában kezdték el keretácsolt kivitelben 141 méter mélységig, míg a diagonális vetületű, szintén ácsolattal készített lejtős aknáét májusban, ez 375 méter hosszúságot ért el. A lejtős akna a kihajtásától számított 340. méterében érte el a széntelepet a +120 m-es szinten. Ekkor egy alapvágatot hajtottak ki, amellyel harántolták a közel hetven évvel korábbi, Regina-aknai öreg műveleteket. A függőakna nyitópontja a jelenlegi Hungária telepi lakóház közelében (volt bányairoda), míg a lejtős aknáé a Zsíros-hegy lábánál a későbbi tömedékhomok bánya helyén volt. Itt nagy mennyiségű, durva szemű homok állt rendelkezésre, amely iszapolásra kiválóan alkalmas volt. A lejtősakna fekvése a tömedékanyag beadása szempontjából nagyon kedvező volt és szénpillért sem kötött le. Nyitópontjának közelében egy 48 m3 űrtartalmú vasbetonból készült medencét képeztek ki, melybe a vizet a függőleges aknán kinyomott bányavíz szolgáltatta. Az iszapoló csővezetéket a lejtősaknában szerelték be, ami az iszapolási rendszer gyenge pontja volt, a csővezetéket egyenlőtlen kopása miatt gyakran kellett javítani, cserélni.

Az állékony fedü miatt a fejtési üregek iszapolását igen ritkán végezték, az iszapolás az omlasztásos fejtés miatti gyakori bánya és teleptüzek felszámolására korlátozódott, melyek főleg a Regina-aknai műveletekkel érintett fejtési térségekre voltak jellemzők a Keleti bányamezőben. A bánya nyugati mezejében mintegy 80 m-el mélyebben folytak a műveletek, de zavartalan területen.

A függőleges aknával a fedüből közvetlenül a fekübe értek, szenet nem harántoltak és a +91 m-es szinten megkezdték a feltárást. A felhagyott Regina-akna irányában kezdték meg a vágathajtásokat, s rövidesen elérték az öreg műveleteket. Előzetesen 1.200.000t szenet terveztek feltárni, amit a feltárás során kénytelenek voltak 600.000t-ra módosítani. A függőleges aknai oldalon már 1929-ben kisebb mennyiségű szenet termeltek.

1930. január 3-án megteremtették az összeköttetést a lejtős és a függőleges akna között, így a teljes vágatrendszeren áthúzó szellőztetés képződött; a két akna nyitópontjainak eltérő magassága lehetővé tette azt, hogy az év nagy részében csak a természetes szellőztetés működjön, ventilátorokat ezért ritkán kellett a bányánál alkalmazni. Ekkor már 249 fő föld alatti (ebből 120 vájár, 90 csillés) és 78 fő külszíni munkást alkalmaztak, melyből az osztályozón asszonyok is dolgoztak. 1930. február 13-án az üzem személyszállításra kér engedélyt a Bányakapitányságtól a felszerelt függőleges aknájára, amely a szükséges vizsgálatok után a személyszállítást engedélyezi.

Az akna mellett faszerkezetű szénosztályozót helyeztek üzembe, ahol a kitermelt szenet négyféleképpen osztályozták: porszén, daraszén, diószén, darabos szén. Innen egy 1.400 méter hosszú drótkötélpálya szállította a szenet a pilisvörösvári vasútállomáson fából épített, 30 vagonnyi kapacitású tároló és rakodó bunkerekbe. Pilisszentiván főútja fölött egy fából készült védőhíd védte az embereket a lehulló széndaraboktól. A kötélpálya az Óvoda utca előtt, a Szabadság út 64. szám felett keresztezte a főutat. Üzembe helyezésére 1930. november 22-én került sor.

Az üzem 1930-ban átlagosan 20 vagon szenet termelt naponta. A kedvező hidrogeológiai viszonyok miatt több esetben olcsóbban tudták értékesíteni a szenet, mint a szomszédos Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. A Hungária Bányaművek helyzetét a beömlő karsztvíz szempontjából előnyösnek minősítették, mert a műveleteket a tengerszint felett 60-120 méterre végezték. Bányászati műveletekkel többször is megütötték a feküt, de ennek ellenére 1930-ban 400 liter/perc volt az átlagos karsztvíz kiemelés, amivel a telepített 1.200 liter/perc teljesítményű szivattyú könnyedén megbirkózott. Schmidt Sándor, a dorogi bányák igazgatója azonban ellenkező véleményen volt.

Mint mondta: "a fővetők hirtelen vízveszélyén túl a karsztvíz hozzáfolyása észrevétlen és állandó emelkedése folytán a bánya el fog vérezni..." Nem tévedett.

1931-ben az alapító Hauser Lipót meghalt, ezért az örökösei felkínálták az üzemet eladásra a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. és az Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Rt. részére. A nagy karsztvízveszélyre való tekintettel azonban a részvénytársaságok elálltak a vételtől.

1931. április 17-én súlyos, négy ember halálát okozó omlás következet be az egyik pillér fejtése során. Az ellenőrző körútján éppen a fejtésben tartózkodó főaknász és felvigyázó még a utolsó pillanatban ki tudott menekülni, a fejtésen dolgozó öt embert (1 csapatvezető vájár, 1 vájár, 1 segédvájár és 2 csillés) a leomló kőzet maga alá temette. Mivel az omladék eltakarítása kilátástalan volt, ezért több irányból hajtott mentővágatokkal igyekeztek megközelíteni az omlás alatt rekedteket. Egyedüli túlélőként az ácsolatok és egy csille közé szorult, könnyebben sérült csapatvezető vájárt sikerült élve kimenteni.

1934. július 27.-én, a néhány évvel korábban Schmidt Sándor által megjósolt fordulat bekövetkezett: a +55m-es szinten hatalmas, 3.500l/perc nagyságú vízbetörés történt, ami felkészületlenül érte az üzemet, mert a +92,0 m-es szinten kialakított szivattyúkamrában az 1.200l/perc teljesítményű szivattyú képtelen volt a beömlő karsztvizet elvezetni, így a bánya nagy része víz alá került. A feltárt szénvagyon kb. 40%-át fejtették le eddig, mintegy 250.000 tonnát. A vízbetörés elhárításán még hosszú évekig megpróbáltak úrrá lenni, de hiába; a bánya sorsát a vízbetörés megpecsételte, szénvagyonának jelentős részét elvesztette. A nyugalmi víznívó felett elhelyezkedő lejtős aknából folytatni tudták a termelést, még mintegy 100.000 tonna mennyiségben.

1935. január 21-én bányamentő gyakorló tárót létesítettek az üzem területén.

1938. május 1-től a termelés végleg leállt Hungária-aknán. Egy, a községbeliek és a bánya tulajdonosa között kirobbant vita miatt azonban a bezárást csak november 22-én tudják elkezdeni a lejtősakna tömedékelésével. 1939 júliusában betömik a függő aknát is, s ezzel a bányaüzemet teljesen felszámolják.

A bánya saját erőművétől biztosította az áramellátást. Szállítógéppel, fűrészüzemmel, műhelyépülettel, raktárakkal, a vevők kiszolgálására mérlegházzal, korszerű osztályozó üzemmel, áramfejlesztő teleppel és távvezetékekkel is rendelkezett. Egykori irodaépülete - jellegtelenné átalakítva - ma is áll.

2007 decemberében az üzem többi épületéből csak humusszal vastagon fedett alapokat, romokat, törmeléket találtunk. Ennyi maradt a Hungária bányaművekből.

Képek az akna helyéről és épületek maradványairól /Pálfy Gergely, Sági Balázs képei/

Archív képek a bányatelepről /Óvári Sándor gyűjteményéből/

Főoldal