Mi van a "baráti társaság" mögött?

19 éves voltam, kezdő hívő, épp a pasaréti református gyülekezetből mentem hazafelé, mikor a Moszkva téren egy nagy, fehér táblára lettem figyelmes, amin keresztény címszavak voltak, s a tábla körül fiatalok álltak, beszélgettek. Mivel lelassítottam, megszólított egyikük, ám minthogy nem szerettem ismeretlenekkel beszélgetésbe elegyedni az utcán, így csak egy telefonszámot adott gyorsan, amin elérhetem őket a későbbiekben. Nagyon hamar írtam is egy sms-t a megadott számra, s rövidesen találkoztam velük, két tagjukkal. Mindenféléről beszéltünk, jó beszélgetés volt.

A következő alkalommal egyikük helyett egy ismeretlen tag jött, ami akkor nagyon rosszul esett, hiszen még nem tudtam, hogy náluk nem lehet személyekkel ismerkedni, csak mindenkivel egyformán. Én 19 éves fejjel annyit értettem, hogy azt mondta, jön, s nem jött, küldött mást. Ennek valamelyest hangot is adtam, így lettem második találkozáskor személyválogatónak bélyegezve :) Az a beszélgetés nem volt felhőtlen, meg is kérdeztem tőlük, hogy “mennyire könnyű veletek összeveszni?” A válasz ez volt: “Egy keresztény nem veszekszik.” Mégis éreztem, az “összeveszés” nem sokon múlik, a kérdéseim rosszak lehetnek, mert sokszor egy fagyos nézés a válasz. Ennek ellenére aznap elvittek magukhoz, ahol tizenvalahányan voltak, az összes pesti tag. Kiderült, együtt élnek. Kissé meredek volt, de 19 évesen tetszett is, hogy fiatalok együtt élnek sokan, szabadon... Az első percekben közöltem is egyikükkel, hogy “tök jó itt nálatok!”. Nem kaptam rá választ... éreztem, valamit ismét rosszul mondhattam. Hogy mikről beszélgettünk, nem számított, nekem ők voltak fontosak, előtte sosem volt ilyen nagy baráti társaságom, s főleg tetszett, hogy ők komoly hívők...

Harmadik találkozásom velük egy esti-éjszakai kirándulás volt; a természetbe mentünk 2 nagy autóval. Ez aztán nagy kalandnak bizonyult, boldog voltam, hogy ilyen barátaim lettek. Csak azok a bizonyos furcsaságok ne gyűltek volna... Mindenki nagyon komoly volt, nem mosolygott semelyikük. Ez feltűnt nagyon hamar. Ekkor már próbáltam, félig tudat alatt, hasonulni hozzájuk, mert ők egyformák voltak, tehát változnom nekem kellett. Ezt nem mondták ki, de ha valamit rosszul csináltam, azt éreztették nagyon. A piros pulóveremről már ekkor lemondtam, nem mertem volna közéjük abban menni. Öltözetem a fekete-szürke színvilág felé tolódott el, kizárólagosan. Ebben így már nem tűntem ki közülük. A kiránduláson éjjel volt egy beszélgetés a kocsiban, a probléma az volt, hogy én a másikkal utaztam, így a holmijaim is abban maradtak a Bibliával együtt. Szóvá tették, hogy az én kezemben miért nincsen Biblia, gyorsan mentegetőztem, hogy ha fontos, én áthozhatom a másik autóból, mire a válasz ez volt: “Ha neked nem fontos...” Ingerült lettem és kétségbeesett, hogy itt minden baj. Valamint azt sem értettem, hogy 12 Biblia miért nem elég egy autóban... ismét rosszul “szerepeltem”. Azt soha nem értettem, miért kell minden pillanatban bizonyítani, én csak barátkozni szerettem volna velük nyugodtan.

A mindennapos találkozások kezdtek megterhelőek lenni, hiszen én éppen akkor kezdtem a főiskolát, s kezdtek a problémák gyűlni. Egyre kevesebb időm volt készülni az óráimra, s a folytonos fáradtság is mindenre rányomta a bélyegét. Ugyanis minden nap fél 7-től késő éjszakáig velük voltam. Éjszakai járattal mentem haza, az egyáltalán nem veszélytelen Kőbánya-VIII.kerület vonalon. Ezektől a visszautaktól nagyon féltem, de jobban féltem volna nekik nemet mondani, mert kötődtem hozzájuk, nem mertem reklamálni. Ők pedig nem aggódtak a hazautam miatt. Egyszer feltettem egy kérdést: “Ha valakinek a ti időbeosztásotok nem felel meg, mert ő a reggeli órában érne rá - nem én, á, egy biztonságos 3.személy, akit ezért a kérdésért nem lehet utálni -, mert mondjuk az illető egy sebészorvos, aki éjszaka van ügyeletben, az mit tegyen?” A válasz sokkolt: “Az hagyja ott a munkáját!” Bennem kezdett kitisztulni minden. Itt nincs alku, itt vagy idomulsz, vagy mész. Túl fiatal és éretlen voltam, így még ekkor is nekik igyekeztem megfelelni. Mindent megtettem, amit megtehettem, leszámítva hogy nem hagytam ott a szüleimet, bár abban az időszakban nem mentem haza (vidékre), nem adtam fel a főiskolát, de a barátaimról lemondtam. Miattuk. Nem hatódtak meg, ez kevés volt.

Barátaim elvesztése úgy történt, hogy egyiküket elhívtam, hogy nézze meg ezeket az “igaz keresztényeket”. Ő egy komoly, őszinte hitű, evangélikus évfolyamtárs volt. Az első beszélgetés feldúlta eléggé, mert arról beszéltek neki, hogy a keresztényeknek az életüket kell adniuk Istennek, s egymásnak. Erre két Igét mondtak:

"Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért." (Jn 15:13)

Majd továbbvitték, hogy ha ezt valaki nem teszi, akkor nem szereti a testvéreit, azaz gyűlöli őket:

"Aki gyűlöli a testvérét, az embergyilkos; azt pedig tudjátok, hogy az embergyilkosnak nincs örök élete." (1Jn 3:15)

Pár perc alatt kijött, hogy ha nem költözik az évfolyamtársam oda, persze nem ő és nem oda, hanem úgy homályosan: a keresztény a testvéreihez, életátadás címen, akkor ő tulajdonképpen embergyilkos. Nem ők mondják, lám, az Ige mondja.

A második beszélgetésről már elrohant az évfolyamtársam, s utána kegyetlen félév jött el számára, azt mondta, félt kinyitni a Bibliát, hogy mit is talál benne. Ő, aki sok éve olvasta már és élte azt! Én gondosan elhatárolódtam tőle, hiszen ő “megtagadta a kereszténységet”. Ekkoriban már súlyosan deformálva voltam. Ha találkoztunk a főiskola folyosóján, utcán, nem köszöntem neki. Fájt, de a közösségért bármit... Hogy megbizonyosodjak arról, a többi régi barátom sem jobb nála, el akartam menni a régi, az addigi bibliakörömbe. Na, ez ismét rossz pont volt a szektának. Visszamenni a barátokhoz? Őket megtagadni kell, nem odamenni hozzájuk. Misszió címen sikerült elfogadtatni velük a tervem, s így - szigorúan kísérettel! - mehettem. Az évfolyamtársam azonban nem engedte, hogy odamenjünk, féltette a többieket. Így, vállalva, hogy még jobban eltávolít addigi egészséges közegemből, inkább a többieket védte. Addigi életem legnehezebb napjai voltak ezek. Régi barátok már nincsenek, az újak sehogyan sem fogadnak be. Nincs senkim, a tanok kavarognak a fejemben, a főiskola egyre távolibb, már azt sem tudom, miért jelentkeztem oda. Egyik tárgyam már a félév közepén ugrott. Ez a zenekar volt, ebből minden félévben csupán egy hét volt, de akkor reggeltől estig. Hét közepén egy egyenkénti szólamfelmondás, ha az sikerül, megvan az aláírás. Ha nem, ugrott a félév. Nem bírtam készülni rá, se időm, se erőm nem volt. A szektának mondtam ugyan, hogy a héten nem fogok menni, mert ez most fontos, ezen múlik a félév, ők persze “tudták”, hogy októberben nem lehet semmiből félév zárás, tehát hazudok. Persze nem tudtam felkészülni a szólamfelmondásra, s az említett évfolyamtársamat hívtam fel, hogy mondja azt, hogy beteg vagyok. Megkérdezte, nem találom-e furcsának, hogy én, a “nagy keresztény” arra kérem őt, a “pogányt”, hogy hazudjon miattam a tanárnak? De megtette miattam. Utólag összeállt bennem, ki(k) szerettek akkoriban mindvégig... a tárgy így sem lett meg. A haladék sem segített, nagyjából mindenre képtelen voltam. Mentem újra a szektába, összetörten, hogy a félév ebből ugrott, ekkor szembesültem azzal, hogy hazugnak hisznek. Mondták, hogy így nem lehet kapcsolatot tartani, hogy napok óta nem láttak.

Egy szerda éjszakai kirándulás alkalmával Dunaföldvárra mentünk. Ekkor hagyta el az “öngyilkosság” szó konkrétan a számat. Egyiküknek mondtam, hogy: “Itt az ember vagy öngyilkos lesz, vagy megtér.” Ez alatt azt értettem, vagy legyen végre vége ennek az egész kálváriának, vagy legyek tagjuk, fogadjanak be végre. A megtérés a hozzájuk csatlakozást jelenthette csak.

Hétvégén elmentem velük a központjukba. Nagyon akartam, hogy végre megfeleljek nekik, bármi is az oka annak, hogy nem fogadnak be, múljon el, ne vizsgálgassanak tovább, legyek egy tag a sok közül. De amit láttam, kiborított: hatalmas nagy, többszintes ház a semmi közepén. Sehol a közelben egy szomszéd. Legalább 100 ember, egyformák, mosolytalanok, színtelen ruhában, jönnek-mennek párosával. Egyenágyak, beteg légkör és személytelenség. Éreztem, hogy innen rohanni kell. Nem aludtam éjjel egy percet sem, le sem bírtam oda feküdni. Nem akartam hozzájuk tartozni. Menekülni akartam. Másnap délelőtt sírva kértem, vigyenek el az állomásra, itt én nem maradok egy percet sem tovább. Próbáltam ezt a hétvégi élményt elfelejteni, az volt bennem, a pestiekhez akarok tartozni, ehhez a vidéki “masszához” nem.

Évfolyamtársam a bibliakörrel együtt kitartóan imádkozott értem. Istennek hála, épp ekkor megismerkedett egy “szektakutatóval”, aki ezt a szektát rég ismerte. Utolsó esélyként felajánlotta nekem, elvisz ehhez az emberhez. Én igent mondtam, nem tudom miért. Őszinte lévén megírtam a szektának sms-ben, hogy másnap nem fogok tudni hozzájuk menni, mert ehhez az emberhez megyek róluk beszélgetni. Én komolyan hittem, hogy ez nem lesz probléma, hiszen mindig azt hangoztatták, mindent meg kell vizsgálni, s csak azután elfogadni. Meg akartam vizsgálni az ellenérveket. Aznap síri légkör várt náluk. Közölték is hamar, ha én másnap odamegyek, akkor ide többé nem. És kikísértek. Október volt, este, sötét, hideg. Bennem hatalmas keserűség, nem értés, kétségbeesés. Kirúgtak. Nem csináltam semmit, s azt is őszintén tettem. Meg akartam hallgatni a “másik felet”, de ez ekkora bűn volt a szemükben. Azt gondoltam, hazugság volt részükről, hogy szabadon vizsgálódhat az ember, mert mihelyst megteszi, kidobják. Itt vizsgálódni tilos. Nem emlékszem, mit írhattam, de két volt barátomnak (egyikük az évfolyamtárs volt) írtam sms-t, akik azonnal hívtak, de nem bírtam felvenni. Zúgott a fejem, Kőbánya sötétjében teljesen egyedül voltam, megrendült bizalommal mindenki felé. Nem kicsit foglalkoztatott, hogy ha lelépnék valamelyik autó, vagy villamos elé, megszűnne minden probléma... De megjelent az évfolyamtársam, s elvitt magához. Keresztény kollégium volt, (Tirannosz-ház) házirenddel, ami akkor nem érdekelte túlzottan, jött, vitt, segített. Nem beszéltünk, nem volt mit. Én őt ezzel a tettével együtt is megtagadtam. Még akkor is. Bukott keresztény volt a szememben. Kérte is, hogy ne beszéljek. Teáztunk. Másnap elvitt az Apológia Kutatóközpont vezetőjéhez, az említett szektakutatóhoz. Az a szeretet és sajnálat, ami belőle áradt választás elé állított: vagy a szekta igaz, vagy ez(ek) az ember(ek). 5 perc alatt megválaszolódott a kérdés: ők igazak, évfolyamtársammal együtt, a szekta pedig majdnem tönkretett. Nagyon csúnya vége lehetett volna, Isten csodája, hogy így alakult. Ezután fél évig jártam hetente néha többször is ehhez a “szektakutatóhoz”, majd mondta, teológiailag már rég helyretettük a szektát, ami hátravan, az a nehezebb, az talán egy pszichológus feladata volna, így egy gyülekezeten belüli nővel találkoztam, ám nem mutatkoztam együttműködőnek, így több alkalom nem volt. Másfél évbe telt, mire nem álmodtam heti háromszor arról, ami a szektában történt velem, s lassan fel tudtam dolgozni mindent.

Szabó Szilvia