MTA Pszichológiai Intézet, Vadaskert Kórház és Szakambulancia

Psychiatria Hungarica, 1993 december, VIII. évf. 513-518.o

Destruktív és fanatikus szekták, valamint a pszichiáter kompetenciája

Gádoros Júlia dr.

Vadaskert Kórház és Szakambulancia

Rácz József dr.

MTA Pszichológiai Intézet

(részlet)

(...)

A következőkben szektatagok szüleivel folytatott megbeszélésen szerzett megfigyeléseinkről

és tapasztalatainkról szeretnénk beszámolni. (...)

Itt ismerkedtünk meg néhány, a dunaföldvári őskeresztény szektához tartozó fiatal szüleivel. A

szülők, akik elmondásuk szerint szembesültek gyermekük kétségbeejtő pszichés állapotával,

segítséget kértek a pszichiáterektől. (...)

A találkozás megszervezését az egyik szülő vállalta, így a megajánlott időpontban az ország

különböző részéről mintegy 20, a szektához tartozó fiatal szülei és hozzátartozói jöttek el.

Voltak köztük olyanok is, akik már korábbról ismerték egymást, míg többségük számára ez

volt az első személyes találkozás és alkalom arra, hogy gondjai sorstársaival megoszthassa.

Volt olyan szülő is, aki hosszú hónapok után most kapott először friss információt

gyermekéről a többi szülő segítségével.

A találkozó bevezetéseként hangsúlyoztuk, hogy olyan érdeklődő szakemberek vagyunk, akik a

szülők önsegítő erejében bíznak, és ennek megvalósításához szeretnénk segítségükre lenni,

nem pedig a mint mindent tudó pszichiáter kínáljuk a kész megoldást. A beszélgetésben a

moderátor szerepét vállaltuk és azt a célt tűztük magunk elé, hogy a heves érzelmi hőfokon

zajló és drámai fordulatokban gazdag beszélgetést végül is egy hatékony önsegítő csoport

kialakulásának irányába tereljük.

A bemutatkozás volt az első alkalom több szülő számára is, hogy idegen emberek előtt

beszéljen a hosszú ideje, akár évek óta fennálló kétségeiről és tehetetlenségéről. Az elmesélt

rövid történetek döbbenetesen hasonlóak voltak: többnyire a középiskola vége felé vagy a

főiskolai évek kezdetén, az egyébként inkább zárkózott és jól teljesítő fiatal egy hívő

csoporthoz csatlakozott. Ezt a szülők – lévén többségükben maguk is aktív vagy passzív

módon hívő emberek – kezdetben még pártolták is. A fiatal egyre több időt töltött barátai –

„testvérei” – körében, napokra kimaradt otthonról, és gondolkodása, viselkedése, étkezési

szokásai egyre inkább eltávolodtak a korábban megszokottól. Egy idő után a fiatal

bejelentette, hogy elköltözik „testvéreihez”. Ezt követően egyre ritkábban látogatott haza,

akkor is testvérei kíséretében.

Szinte mindegyik szülő beszámolt olyan időszakról, amikor gyermekét testileg leromlott

állapotban látta. A fiatalok lefogytak, arcuk sápadt lett, arckifejezésük idegenszerű és merev,

hanghordozásuk is megváltott, és úgy tűnt, hogy emlékezetzavaraik is vannak. A szülők

mindegyikében – egymástól teljesen függetlenül is – felmerült a gyanú, hogy ez a változás

kábítószer hatására történt. Az elköltözést követő hetekben több fiatal súlyos testi leromlás

vagy tüdőgyulladás következtében ambuláns vagy kórházi kezelésre is szorult, gyógyszereket

kellett szednie. A csoport tagjai ez alatt is mindenhová elkísérték, látogatták és amint egy

kicsit jobban lett, rávették, hogy visszatérjen a szektához. A szülők a gyerekeiket a szekta

tartózkodási helyén időnként meglátogathatták, de gyakran csak telefonkapcsolatban

állhattak velük. Gyerekeik állítólag gyakran külföldön voltak és térítettek.

A legtöbb fiatal időközben félbehagyta tanulmányait, csak alkalmi munkát vállalt, így

többségük jelenleg folyamatos munkaviszony és társadalombiztosítás nélkül van. A csoport

tagjai vagyonközösségben élnek, a szülők a fiatalok tulajdonában lévő ingatlanok sorsa miatt

joggal aggódnak, hiszen azok fölött már a gyerekek önállóan rendelkeznek.

A szülők részéről elhangzott feltételezéseket a következőképpen csoportosíthatjuk:

- a csoportot vezető vagy vezetők irányítják, akik a fiatalokat kihasználják;

- a csoport mögött külföldi érdekeltségek húzódnak meg illegálisan (pl. autócsempészés,

drogkereskedelem);

- az otthonról teljesen elszakadt és önálló döntési lehetőségtől megfosztott fiatal bármire

felhasználható, hiszen azt sem tudni, hol van;

- a szülők legsúlyosabb félelmeként az is megfogalmazódott, hogy a gyereket akár el is teszik

láb alól, megölik, szerveit kiárusítják;

A szülők eddigi próbálkozásai a következők voltak:

- rendőrséghez és ügyészséghez is fordultak, de teljesen hiába, hiszen a gyermekek többsége

már felnőtt, aki lakóhelyét és életformáját maga határozza meg;

- fordultak a paphoz, kértek az egyházaktól segítséget;

- megpróbálták követni a fiatal „megtért” gondolatmenetét, belülről kritizálva

bibliafelfogását;

- testvér vagy jóbarát segítségét is kérték, de elemi félelemként jelentkezett az, hogy akkor a

másik gyereket is bekebelezheti a szekta;

- megkerestek politikusokat, önkormányzati képviselőket, rajtuk keresztül sikerült elérniaz első

szektáról szóló újságcikk megjelenését;

- kértek segítséget orvosoktól, vitték a gyereket kórházba szomatikus kivizsgálás céljából, több

esetben pszichiátriai osztályos kezelésre is sor került, értelmi segítség nélkül;

- az utóbbi hónapokban újságcikkek, TV és rádióműsorok segítségével a kérdés egyre

nagyobb nyilvánosságot kapott, a szülők egy része aggódott a retorziótól, hiszen a műsorokat

követően a szekta a gyerekeket egyre jobban elzárta tőlük. Olyan szülő is volt, aki attól félt, ha

nyilvánosan beszél a szekta ellen, a gyerekét már soha többé nem láthatja

A megbeszélés egyértelművé tette, hogy az azonos sors összehozza őket. A szülők

megpróbáltak közös cselekvési stratégiát kialakítani, és leginkább azt tartották szükségesnek,

hogy a társadalmi nyilvánossághoz forduljanak és a közvéleményt saját, illetve mások

gyerekei érdekében felvilágosítsák a történtekről. A legfájóbb mindannyiuk számára ugyanis

éppen az volt, hogy információk hiányában ők maguk is értékes hónapokat, sőt éveket

veszítettek már el, miközben kételyeikkel, önvádlásaikkal, kétségbeesésükkel magukra

maradtak. Környezetük a történtek hihetetlensége hallatán egyre inkább elfordult tőlük.

Egyöntetűen úgy érzik, hogy szakszerű jogi segítségre volna szükségük, és az információk

összegyűjtése során esetleg sikerül megtalálni azokat a bizonyítékokat, melyek alapján

legalább megindítható az ügyészségi eljárás a szerintük feltételezett kriminális hátterű

szektával szemben.

A beszélgetés során ismételten előtérbe került az a kérdés, hogy vajon a pszichiáterek miért

nem segítenek. Szerették volna tisztázni, hogy mi lehet az a narkotikum vagy gyógyszer,

melynek hatása alatt a gyermekeik viselkedése megváltozott. Szerették volna tudni, hogy

beteg-e a gyerek, hogy milyen pszichiátriai magyarázat vagy a gyerek személyiségének ilyen

mérvű megváltozására. Különösen aggódtak a fiatalok gondolkodásának,

emlékezőképességének hanyatlása miatt. Felvetődött a hipnotikus befolyásolás lehetősége,

illetve a pszichotechnikák hatása és ennek orvosi-jogi vonatkozása.

A fiatalokkal kapcsolatos információk mellett az is feltárult, hogy a szülők többsége súlyos

pszichés krízisállapottól szenved, többen kényszerültek táppénzállományba szomatikus vagy

depressziós tünetek miatt, és hosszabb ideje nyugtatókon élnek. A fiatalok közül többen az

ország különböző megyei kórházainak pszichiátriai osztályaira, illetőleg az egyetemi

klinikákra kerültek, hosszabb-rövidebb időre. A szülők úgy érezték, hogy a pszichiáterektől

sehol sem kaptak megnyugtató választ. Kérésüket, hogy a beteget legalább egy időre izolálják

a szekta tagjaitól, a pszichiáterek nemigen vették figyelembe, és miközben a szülők

elbeszéléseit inkább hitetlenkedve fogadták, a „testvérek” látogatását engedélyezték. Nem

kaptak segítséget kétségbeesett állapotukban, sőt bűntudatuk, önvádlásaik és tehetetlenségérzéseik

fokozódtak.

A megfelelő információk, a nyilvánosság fontosságában és jelentőségében mindannyian

egyetértettek. Ennek kapcsán fogalmazták meg kérésüket arra is, hogy a megbeszélésről

számoljunk be a pszichiáterek szakmai közönsége előtt, és vessük fel a pszichiátriai-orvosi

segítségnyújtás lehetőségeinek kérdését. A megbeszélés végül is egy önsegítő csoport

kialakítására tett konstruktív megállapodással végződött.

A destruktív szekták terjedése nem csupán a pszichiáter kompetenciájának kérdéseit veti fel,

hanem szükségessé teszi a fanatizmus és az irracionalizmus pszichopatológiájának korszerű

vizsgálatát is. Saját szórványos tapasztalataink arra utalnak, hogy a szektába sodródás azokat

a fiatalokat veszélyezteti, akik a religiozitás iránt nyitott családokban nevelkedtek, és

serdülőkorukat inkább a korai zárás (preclosure) jellemezte. Ugyanakkor a serdülőkor

válságai során különböző deviáns és drogos szubkultúrákba keveredő fiatalok is belekerülnek

ezekbe a csoportokba, akik számára az új csoport a korábbi szubkultúrából való kimenekülés

lehetőségét kínálja.

Kritikusan szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy a pszichoterápiák során kidolgozott

modern pszichotechnikák és a pszichiátriában alkalmazott korszerű pszichofarmakonok egyes

destruktív szektákban, illetve fanatikus csoportok kezében hatékony és veszélyes eszközökké

válhatnak. A pszichotechnikák segítségével történő kényszerítéssel kapcsolatosan ugyancsak

szükséges lenne pszichiátriai állásfoglalás kialakítására, hiszen ennek büntetőjogi

következményei is lehetnek a későbbiekben.