Psychiatria Hungarica, 1993 december, VIII. évf. 513-518.o
Destruktív és fanatikus szekták, valamint a pszichiáter kompetenciája
Gádoros Júlia dr.
Vadaskert Kórház és Szakambulancia
Rácz József dr.
MTA Pszichológiai Intézet
(részlet)
(...)
A következőkben szektatagok szüleivel folytatott megbeszélésen szerzett megfigyeléseinkről
és tapasztalatainkról szeretnénk beszámolni. (...)
Itt ismerkedtünk meg néhány, a dunaföldvári őskeresztény szektához tartozó fiatal szüleivel. A
szülők, akik elmondásuk szerint szembesültek gyermekük kétségbeejtő pszichés állapotával,
segítséget kértek a pszichiáterektől. (...)
A találkozás megszervezését az egyik szülő vállalta, így a megajánlott időpontban az ország
különböző részéről mintegy 20, a szektához tartozó fiatal szülei és hozzátartozói jöttek el.
Voltak köztük olyanok is, akik már korábbról ismerték egymást, míg többségük számára ez
volt az első személyes találkozás és alkalom arra, hogy gondjai sorstársaival megoszthassa.
Volt olyan szülő is, aki hosszú hónapok után most kapott először friss információt
gyermekéről a többi szülő segítségével.
A találkozó bevezetéseként hangsúlyoztuk, hogy olyan érdeklődő szakemberek vagyunk, akik a
szülők önsegítő erejében bíznak, és ennek megvalósításához szeretnénk segítségükre lenni,
nem pedig a mint mindent tudó pszichiáter kínáljuk a kész megoldást. A beszélgetésben a
moderátor szerepét vállaltuk és azt a célt tűztük magunk elé, hogy a heves érzelmi hőfokon
zajló és drámai fordulatokban gazdag beszélgetést végül is egy hatékony önsegítő csoport
kialakulásának irányába tereljük.
A bemutatkozás volt az első alkalom több szülő számára is, hogy idegen emberek előtt
beszéljen a hosszú ideje, akár évek óta fennálló kétségeiről és tehetetlenségéről. Az elmesélt
rövid történetek döbbenetesen hasonlóak voltak: többnyire a középiskola vége felé vagy a
főiskolai évek kezdetén, az egyébként inkább zárkózott és jól teljesítő fiatal egy hívő
csoporthoz csatlakozott. Ezt a szülők – lévén többségükben maguk is aktív vagy passzív
módon hívő emberek – kezdetben még pártolták is. A fiatal egyre több időt töltött barátai –
„testvérei” – körében, napokra kimaradt otthonról, és gondolkodása, viselkedése, étkezési
szokásai egyre inkább eltávolodtak a korábban megszokottól. Egy idő után a fiatal
bejelentette, hogy elköltözik „testvéreihez”. Ezt követően egyre ritkábban látogatott haza,
akkor is testvérei kíséretében.
Szinte mindegyik szülő beszámolt olyan időszakról, amikor gyermekét testileg leromlott
állapotban látta. A fiatalok lefogytak, arcuk sápadt lett, arckifejezésük idegenszerű és merev,
hanghordozásuk is megváltott, és úgy tűnt, hogy emlékezetzavaraik is vannak. A szülők
mindegyikében – egymástól teljesen függetlenül is – felmerült a gyanú, hogy ez a változás
kábítószer hatására történt. Az elköltözést követő hetekben több fiatal súlyos testi leromlás
vagy tüdőgyulladás következtében ambuláns vagy kórházi kezelésre is szorult, gyógyszereket
kellett szednie. A csoport tagjai ez alatt is mindenhová elkísérték, látogatták és amint egy
kicsit jobban lett, rávették, hogy visszatérjen a szektához. A szülők a gyerekeiket a szekta
tartózkodási helyén időnként meglátogathatták, de gyakran csak telefonkapcsolatban
állhattak velük. Gyerekeik állítólag gyakran külföldön voltak és térítettek.
A legtöbb fiatal időközben félbehagyta tanulmányait, csak alkalmi munkát vállalt, így
többségük jelenleg folyamatos munkaviszony és társadalombiztosítás nélkül van. A csoport
tagjai vagyonközösségben élnek, a szülők a fiatalok tulajdonában lévő ingatlanok sorsa miatt
joggal aggódnak, hiszen azok fölött már a gyerekek önállóan rendelkeznek.
A szülők részéről elhangzott feltételezéseket a következőképpen csoportosíthatjuk:
- a csoportot vezető vagy vezetők irányítják, akik a fiatalokat kihasználják;
- a csoport mögött külföldi érdekeltségek húzódnak meg illegálisan (pl. autócsempészés,
drogkereskedelem);
- az otthonról teljesen elszakadt és önálló döntési lehetőségtől megfosztott fiatal bármire
felhasználható, hiszen azt sem tudni, hol van;
- a szülők legsúlyosabb félelmeként az is megfogalmazódott, hogy a gyereket akár el is teszik
láb alól, megölik, szerveit kiárusítják;
A szülők eddigi próbálkozásai a következők voltak:
- rendőrséghez és ügyészséghez is fordultak, de teljesen hiába, hiszen a gyermekek többsége
már felnőtt, aki lakóhelyét és életformáját maga határozza meg;
- fordultak a paphoz, kértek az egyházaktól segítséget;
- megpróbálták követni a fiatal „megtért” gondolatmenetét, belülről kritizálva
bibliafelfogását;
- testvér vagy jóbarát segítségét is kérték, de elemi félelemként jelentkezett az, hogy akkor a
másik gyereket is bekebelezheti a szekta;
- megkerestek politikusokat, önkormányzati képviselőket, rajtuk keresztül sikerült elérniaz első
szektáról szóló újságcikk megjelenését;
- kértek segítséget orvosoktól, vitték a gyereket kórházba szomatikus kivizsgálás céljából, több
esetben pszichiátriai osztályos kezelésre is sor került, értelmi segítség nélkül;
- az utóbbi hónapokban újságcikkek, TV és rádióműsorok segítségével a kérdés egyre
nagyobb nyilvánosságot kapott, a szülők egy része aggódott a retorziótól, hiszen a műsorokat
követően a szekta a gyerekeket egyre jobban elzárta tőlük. Olyan szülő is volt, aki attól félt, ha
nyilvánosan beszél a szekta ellen, a gyerekét már soha többé nem láthatja
A megbeszélés egyértelművé tette, hogy az azonos sors összehozza őket. A szülők
megpróbáltak közös cselekvési stratégiát kialakítani, és leginkább azt tartották szükségesnek,
hogy a társadalmi nyilvánossághoz forduljanak és a közvéleményt saját, illetve mások
gyerekei érdekében felvilágosítsák a történtekről. A legfájóbb mindannyiuk számára ugyanis
éppen az volt, hogy információk hiányában ők maguk is értékes hónapokat, sőt éveket
veszítettek már el, miközben kételyeikkel, önvádlásaikkal, kétségbeesésükkel magukra
maradtak. Környezetük a történtek hihetetlensége hallatán egyre inkább elfordult tőlük.
Egyöntetűen úgy érzik, hogy szakszerű jogi segítségre volna szükségük, és az információk
összegyűjtése során esetleg sikerül megtalálni azokat a bizonyítékokat, melyek alapján
legalább megindítható az ügyészségi eljárás a szerintük feltételezett kriminális hátterű
szektával szemben.
A beszélgetés során ismételten előtérbe került az a kérdés, hogy vajon a pszichiáterek miért
nem segítenek. Szerették volna tisztázni, hogy mi lehet az a narkotikum vagy gyógyszer,
melynek hatása alatt a gyermekeik viselkedése megváltozott. Szerették volna tudni, hogy
beteg-e a gyerek, hogy milyen pszichiátriai magyarázat vagy a gyerek személyiségének ilyen
mérvű megváltozására. Különösen aggódtak a fiatalok gondolkodásának,
emlékezőképességének hanyatlása miatt. Felvetődött a hipnotikus befolyásolás lehetősége,
illetve a pszichotechnikák hatása és ennek orvosi-jogi vonatkozása.
A fiatalokkal kapcsolatos információk mellett az is feltárult, hogy a szülők többsége súlyos
pszichés krízisállapottól szenved, többen kényszerültek táppénzállományba szomatikus vagy
depressziós tünetek miatt, és hosszabb ideje nyugtatókon élnek. A fiatalok közül többen az
ország különböző megyei kórházainak pszichiátriai osztályaira, illetőleg az egyetemi
klinikákra kerültek, hosszabb-rövidebb időre. A szülők úgy érezték, hogy a pszichiáterektől
sehol sem kaptak megnyugtató választ. Kérésüket, hogy a beteget legalább egy időre izolálják
a szekta tagjaitól, a pszichiáterek nemigen vették figyelembe, és miközben a szülők
elbeszéléseit inkább hitetlenkedve fogadták, a „testvérek” látogatását engedélyezték. Nem
kaptak segítséget kétségbeesett állapotukban, sőt bűntudatuk, önvádlásaik és tehetetlenségérzéseik
fokozódtak.
A megfelelő információk, a nyilvánosság fontosságában és jelentőségében mindannyian
egyetértettek. Ennek kapcsán fogalmazták meg kérésüket arra is, hogy a megbeszélésről
számoljunk be a pszichiáterek szakmai közönsége előtt, és vessük fel a pszichiátriai-orvosi
segítségnyújtás lehetőségeinek kérdését. A megbeszélés végül is egy önsegítő csoport
kialakítására tett konstruktív megállapodással végződött.
A destruktív szekták terjedése nem csupán a pszichiáter kompetenciájának kérdéseit veti fel,
hanem szükségessé teszi a fanatizmus és az irracionalizmus pszichopatológiájának korszerű
vizsgálatát is. Saját szórványos tapasztalataink arra utalnak, hogy a szektába sodródás azokat
a fiatalokat veszélyezteti, akik a religiozitás iránt nyitott családokban nevelkedtek, és
serdülőkorukat inkább a korai zárás (preclosure) jellemezte. Ugyanakkor a serdülőkor
válságai során különböző deviáns és drogos szubkultúrákba keveredő fiatalok is belekerülnek
ezekbe a csoportokba, akik számára az új csoport a korábbi szubkultúrából való kimenekülés
lehetőségét kínálja.
Kritikusan szembe kell néznünk azzal a ténnyel is, hogy a pszichoterápiák során kidolgozott
modern pszichotechnikák és a pszichiátriában alkalmazott korszerű pszichofarmakonok egyes
destruktív szektákban, illetve fanatikus csoportok kezében hatékony és veszélyes eszközökké
válhatnak. A pszichotechnikák segítségével történő kényszerítéssel kapcsolatosan ugyancsak
szükséges lenne pszichiátriai állásfoglalás kialakítására, hiszen ennek büntetőjogi
következményei is lehetnek a későbbiekben.