folyt. 1.: a PÁRT

Az egyetemi évek alatt nem politizáltam, és ez általános volt. KISz-tagság szóba sem jött.

Első munkahelyemen, a Telefongyárban ez nem volt fontos szempont (közvetlen főnököm, Fogarasi Barna megkövetelte a „kartárs” megszólítást), azonban amikor 1963-ban Gyöngyösre kerültünk (kaptunk lakást!!), változott a helyzet.

A gyöngyösi Szerszám- és Készülékgyár eredetileg hadiüzemnek készült, és csak akkor állt át a békés építőmunkára, amikor elhárult a harmadik világháború fenyegető veszélye. A valahai hadiüzemi felállás azonban ottmaradt az emberekben, nagyon fontos volt a párt (bocs: PÁRT) irányító szerepe.

Sokan kerültünk közel egyidőben Pestről Gyöngyösre, új technológiát képviseltünk (félvezetőgyártás) az addigi gépgyártás mellett. A gyárvezetés természetesen „gépes” volt, és nekünk, a fehérköpenyes pestieknek sok nehézségünk támadt emiatt.

A félvezetőgyártás mint a gyár egyik üzeme indult, élén egy helybéli üzemvezetővel, aki nagyon jóeszű, velem egykorú gépészmérnök volt. Természetesen párttag. Nagyon sokszor hallottuk tőle:

– Ha tudnátok, mit kaptam a taggyűlésen miattatok!

– Mit?

– Az nem tartozik rátok!

Lassanként kialakult az a véleményünk, hogy ha ez így van, és mindenben a párt szava és véleménye a döntő, akkor nekünk is be kell lépni, akkor majd az elmarasztalást vagy negatív véleményt ott helyben cáfolni tudjuk, de legalábbis nem a hátunk mögött mondják. Így is lett, és rövidesen már külön alapszervezetként működtünk a gyári pártszervezet keretein belül.

Az első kényelmetlen helyzet akkor adódott, amikor hívattak a pártirodára, ahol a gyári párttitkár, a személyzetis és a főnököm fogadott. Szépen becsomagolva közölték, hogy a munkásőrségben a helyem. Határozottan nemet mondtam. Nem volt egyszerű, indokolni kellett ellenkezésemet. Mondtam én mindent, ami hirtelen eszembe jutott, hogy nagyon rosszak a tapasztalataim a fegyveres testületekkel, hogy gyerekkoromtól kezdve ösztönösen irtózom mindenféle fegyvertől és egyenruhától, hogy gazdasági és társadalmi munkám már így annyira leköt, hogy a családommal nincs is időm foglalkozni – elengedtek.

Közben rohamléptekkel nőtt a félvezetőgyártás, ez megmutatkozott létszámban, termelési értékben, és a párttagság létszám-arányában is (különösen, elsősorban női munkaerővel bővült a gyár, és hát volt a világon nőpolitika is!). Előbb csak alapszervezeti titkárt választottunk magunk közül a ránk „leosztott” titkár helyett; később már közülünk került ki a gyári párttitkár is, és az üzemi pártbizottságban – amelynek én is tagja voltam – eleinte fele-fele volt, majd a 70-es évek elejére (a természetes öregedés folytán is) többségbe került a fiatalokból álló, érdemben gondolkodni tudó tagság. Most is azt mondom, jó kis csapat voltunk. Természetesen nem volt mindenki pontosan ilyen, voltak és maradtak „olyanok” is, de a többség normális volt.

Néha ugyan előfordult, hogy a gyári titkár egy-egy pártbizottsági ülés előtt így szólt: Dévai elvtárs, most gazdasági téma lesz, elvárom, hogy hozzászólj. Na, egy ilyen alkalommal a pb-ülés után egyik gépgyári cimbora megkérdezte tőlem a folyosón: Tulajdonképpen mit akartál mondani? – Én semmit, de felkértek. – Hát a semmi, az sikerült!

Voltak azért ennek árnyoldalai is. Mint vezetőnek, fizetésemelések ügyében „négyszögelni” (párt-KISz-szakszervezet-gazdasági vezető) kellett, és mivel a félvezetőgyártás nagylétszámú női munkaerőt foglalkoztatott, ott és nekem ez „ötszögelés”-sé bővült a nőfelelőssel. Jó ideig tartott, amire megtanultam kidiplomáciázni, hogy először is ki kell szedni a szög-társakból a hozzájuk személy szerint közel állókra vonatkozó béremelési elképzeléseket, azokat lehetőleg elfogadni, és aztán már könnyen ment a többi.

A halálom volt, amikor a párttitkár bejött az irodámba, és így kezdte:

– Olyan információkat kaptunk, – és itt általában rám vagy vezetőtársaimra nézve terhelő, elmarasztalás-jellegű dolgok következtek.

– Kitől kaptátok az információkat? Kitől? Kitől?! Hívjuk ide, mondja bele a pofámba, aztán beszéljük meg.

– Dévai elvtárs, te is tudod, hogy ez nem így működik.

– Akkor nem foglalkozom az egésszel!

– Azt te mint párttag gazdasági vezető, nem teheted meg!

Hát ez is eltartott néhány évig, mire ilyenkor először is nem kezdtem el ordítani, másodszor pedig szép nyugodt beszélgetés során meg tudtam közelíteni, vagy jobb esetben pontosan megtudni a „forrást”, ami után ígéretet tettem a titkárnak, hogy utánanézek, intézkedem, és majd tájékoztatom.

A pb minden évben egyszer kirándult, amiben az volt a munkaidő-kedvezmény, hogy pénteken délben indultunk (és vasárnap este érkeztünk vagy vittek haza). Az 1988-as kirándulásra azzal a feltett szándékkal indultam, hogy alkalmas időpontban szót kérek, és javaslatot teszek a feloszlásra. Magamban össze is állítottam egy rövid, de velős beszédet, aminek az lett volna a lényege, hogy a körülmények alakulása mellett lássuk be mindannyian, hogy nincs már ennek értelme.

Tervemről senki nem tudott (máig sem sokan), legfeljebb az tűnt fel, és azt tették szóvá, hogy a szokásosnál kevesebbet iszom, és jókedvem nem emelkedik a többiekével arányosan.

Elérkeztünk a pénteki vacsorához, amit a kirándulás célpontját képező pártüdülő-vadászházban kaptunk. Amikor már éppen szólásra akartam jelentkezni, bejött egy „idegen” társaság. Na, ezek előtt nem lehet, de majdcsak elmennek. Hát nem mentek el, sőt, „összebarátkoztunk”, közénk ültek, így aztán a feloszlatás elmaradt.

A nagy változás után több párt megkeresett, hogy köztük volna a helyem. Minden kérésre azzal válaszoltam, hogy én már voltam párttag, biztos, hogy többet nem leszek. Nem is beszélve arról, hogy szívesen venném, ha az évek alatt befizetett tagdíjakat „valorizálva” apróbb részletekben visszakaphatnám . . .