Utolsó rész

Egyszer eljött az egyetemre Marosán.

A CH-max (akkor a Műegyetem legnagyobb előadóterme) zsúfolásig megtelt, kíváncsiak voltunk. A földön is ültek, vártunk. Egyszercsak az egyik (felső) bejáratnál szóváltás hangzott, hátrafordultunk.

- Engedjenek már, az istenit, nekem kell beszélni!

Kíséretet nem láttunk, úgy tűnt, egyedül jött. Felment a dobogóra a tanári asztalhoz, levetette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, felgyűrte az ingujját, és minden papír nélkül beszélt vagy félórát. Hogy miről, már nem emlékszem, de az összbenyomás jó volt. Közvetlen, vagány.

Május elsején Lacival úgy döntöttünk, hogy felvonulunk. Mi ketten, a szoba képviseletében. Kimentünk a Csizma térre (a ledöntött Sztálin-szobor két csizmája jódarabig ott díszelgett a talapzaton, máris megvolt a tér új neve). A korábbi, „éljenrákosis” felvonulásokhoz képest nagy volt a változás. Semmi katonai díszelgés, semmi csinált dekoráció, az emberek meglehetősen rendezetlenül, ötletszerű csoportosulásokban vonultak. Mi ketten a tömegnél gyorsabban haladtunk. Valahol a SzOT-székház környékén hagytuk el Kádár Jánost, aki ott sétált és parolázott az emberekkel. Ilyen szövegfoszlányokat hallottunk: – Aztán gyere már el hozzánk is, Kádár elvtárs! – Jó, majd kerítek rá időt.

Mindketten úgy éreztük, hogy kifejezetten jó volt a felvonulás hangulata, elsősorban a régebbi, kötelező, jelszavas, táblás, oldalt felügyelő rendőrkordonokkal ékesített felvonulásokhoz képest. Nem volt véletlen a vicc: Május elseje a kikelet és hazaszeretet ünnepe. Mindenkinek kikelet vonulni, és mindenki hazaszeretet volna menni.

Aztán megalakult a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISz. Az évfolyamunk a „nyitó” 640-as létszámról ekkorra (II. év, 2. felév) olyan 200-250 főre zsugorodott a „disszidálások” miatt. Az évfolyam KISz-tagsága, az a 6-8 fő, meglehetős közútálatnak örvendett. Időnként az előadások szünetében valamelyikük felírta a táblára: Következő szünetben KISz-gyűlés. És a következő szünetben láttuk az előadóterem egyik sarkában azt a bizonyos 6-8 főt. A KISZ-tagság létszáma később sem növekedett lényegesen, közvetlen baráti körömből, meg a normálisnak tartott évfolyamtársak közül senki nem lépett be. Egészen más volt ez, mint a korábbi DISz (Dolgozó Ifjúsági Szövetség). A gimnáziumban egy osztály volt egy alapszervezet, a DISz-tagság nem volt ugyan kötelező, de az egyetemi felvétel alapfeltétele volt. Az egyetemen is biztosan folytatódott ez valamilyen formában, részletekre nem emlékszem.

Hát körülbelül ennyi jutott hirtelenjében az eszembe.

<Tovább>