’56 nyarán, az akkori egyetemi képzési rendnek megfelelően az első és második tanév között egyhónapos katonai kiképzésen vettünk részt. (Az első – második – harmadik év során rendes tantárgyként szereplő Honvédelmi Ismeretek mellett ezen tanévek utáni nyáron egy-egy hónapos gyakorlati kiképzés, majd a diploma megszerzése után három hónapos tartalékos-tiszti tanfolyam tette (volna) teljessé kiképzésünket.)
Ott, Kecskeméten, a valamilyen számú Önálló Hírzászlóaljnál tartott politikai foglalkozáson értesültünk a poznani eseményekről. A zlj poltiszt (fiatalabbak kedvéért: zászlóalj politikai tiszt, v. ö. komisszár) ismertetője ugyan titkolt röhejbe fulladt, ugyanis ezzel a mondattal fejezte be értékelését: „Elvtársak, nem engedhetjük meg, hogy gátat emeljenek mellénk a buzeránsok!” Takarodó és villanyoltás után megkíséreltük értelmezni ezt a mondatot – feltehetően azt akarta illusztrálni, hogy Magyarországon ilyesmi nem fordulhat elő.
Aztán ezt a szórványinformációt elfedte a „célazelőttünkfekvőmellalak alsószéleközepe, egytölténytfekvetöltsviszakozz”, meg a többi apró szórakozás.
A tanév rendben kezdődött. Hallottunk ugyan valamilyen (Pesten szerveződő) Petőfi-körről, de „jogászok, bölcsészek” legyintéssel elintéztük. Nekünk, Budán, a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Kar másodéves hallgatóinak fontosabbnak tűnt a matematika- és mechanika-szigorlat, nameg a Villamosipari Anyagok Technológiája a dr. Vasvári N. (nagyképű) Ferenc által vezetett tanszéken.
Személy szerint engem más, egyáltalán nem politikai gondok is foglalkoztattak. Én még benne voltam egy hatalmas diákszerelemben (Franciska), de a szerelem már erősen gyengélkedett, mondhatni: haldoklott. Kikapcsolódásként elolvasható egy kissé irodalmi indíttatású naplórészlet, amelyet 1956. október 21-én, vasárnap este írtam le.
A koleszban (BME Diákszállója, Bp. I. Hess András tér 5, háború előtt Pénzügyi Palota) kb. 1500 fiúhallgató lakott, vegyesen gépész- villamosmérnökhallgatók, I.-V. évesig.
Valószínűleg már korábban is beszélgettünk ilyesmikről, de igazán emlékezetes az október 22-én este, a kolesz ebédlőjében tartott diákgyűlés maradt.
A felszólalók sorban adtak hangot a diákság véleményének:
– Tűrhetetlen a menzakoszt minősége!
– Ne legyen kötelező az orosz nyelv tanulása!
– És egyáltalán. menjenek ki az oroszok Magyarországról!
Ilyen és hasonló „felvetések”-ből fogalmazódott meg az ifjúság 14 (tizennégy) pontja. Elhatároztuk, hogy a követeléseket ki kell nyomtatni azzal a röplappal együtt, amelyen meghívjuk Budapest valamennyi fiatalját egy 24-én tartandó ifjúsági nagygyűlésre. A röpcédulákon ez állt:
„Munkásfiatalok! A Műegyetem kertjében csütörtökön, október 25-én ifjúsági nagygyűlés lesz. Gyertek el mindnyájan! Minden fiatalnak össze kell fogni! Közösek a céljaink!”
Valaki felajánlotta, hogy az Egyetem valamelyik tanszékén lévő stencil-géphez hozzá tud férni, de kevés a papír. Közvetlen közelemből ugrott fel egy amúgyis vöröshajú és pirosképű srác:
– Felajánlom az orosz-jegyzethez félretett összes A4-es papíromat!
A Honvédelmi Tanszékről Marián alezredes rövid oktatást tartott a 23-án délutánra tervezett, a lengyelek iránt érzett szolidaritás kifejezését célzó felvonulásról. 14 órakor indulunk a Műegyetem kertjéből, végig a budai Duna-part utcáin a Bem-térre. A menetoszlopot a kolesz vezeti nyolcas sorokban, a sorok szélén az erősebb fizikumú, sportoló fiúk menjenek. A sorokban egymásba karolva, egymást támasztva-védve haladunk, idegeneket nem engedünk be a sorokba (esetleges provokáció!). A legfontosabb, hogy ne térjünk el a meghatározott útvonaltól, és fegyelmezetten fejezzük be a felvonulást.
Késő este vagy kora éjszaka megérkeztek a röplapok, elkészült a terjesztési beosztás. Nekünk Lacival reggel, a hatkor kezdődő műszakba érkező fiatalok jutottak, a Ganz-Mávag gyárnál.