Embedded Files
Október 28.
Az előző napi kenyér igen hamar elfogyott, elhatároztuk, hogy hazamegyünk. Szerveződtünk: a keleti országrészből indult a szobánk mind a hat lakója: Laci Szolnok, LSzPS Jászapáti, Csöpi Cegléd, Zoli Eger, András Miskolc felé veszi az irányt.
Október 29.
Reggel indulás.
A Lánchídon nem tudtunk átjutni, fegyveresek visszafordítottak már a budai hídfőnél. Indokolás nincs, csak a náluk lévő géppisztolyok.
A Szabadság-hídon átjutottunk, irány az Üllői út. A Mária utca sarkánál járva hallottuk, hogy a Korvin-köznél nagy lövöldözés van. Befordultunk a Mária utcába, hogy majd a Baross utcán megyünk tovább Kelet felé.
A Baross utca sarkánál meg kellett állnunk, mert a Körút felől nagy csörömpöléssel érkezett egy orosz könnyű páncélos, tetején az ikergéppuska mögött fiatal, sisakos legény. A járgány megállt velünk szemben, mi a ház fala mellett egymás mellett. Egy zabszem nem sok . . . A sisakos fickó ránk fogta a géppuskát, lassan, komótosan végigpásztázott a csövével, aztán vissza. Nem volt valami szívderítő érzés belelátni a géppuskacső huzagolt csöveibe. Végtelennek tűnő másodpercek teltek el, aztán a katona „felcsapta” a géppuskát az ég felé, beszólt valamit a vezetőnek és továbbdübörgött. Megúsztuk.
A Körúthoz érve megint lőttek, a Körút „hosszában” valahonnan az Üllői út felé és viszont. Vártunk. Amikor beállt egy hosszabb szünet, már vártunk az „átkelésre” vagy húszan. Egy férfi vezényelt: „Egyenként megyünk, a következő akkor induljon, amikor az előző átért, kezeket ki a zsebből (csomag egyikünknél sem volt), én megyek elől”. Átjutottunk mindannyian.
A Zalka Máté térig mentünk együtt, ott elköszöntünk Zolitól, Andrástól és LSzPS-től, és elindultunk a vasúti sín mellett. Nagy szerencsénk volt, szinte rögtön felvett egy kis ponyvás terepjáró (akkoriban dzsippnek mondtuk). Megtermett, fekete, prémgalléros sofőrbundás férfi vezette, – Monorig elviszem magukat. Nem beszélgettünk, de feltűnt, hogy minden sebességváltásnál a bal karját „befűzte” a kormánykerékbe, és azon átnyúlva kezelte a botváltót. – Mi történt? – Nem érdekes, kedden átlőtték a jobb karomat a Rádiónál. – Akkor láttuk, hogy a bunda jobb ujja üresen lógott a teste mellett, bekötözött jobb keze a bunda alatt, nyakába felkötve.
Amikor Budapest határába értünk, lelassított és megkérdezte: – Van maguknál fegyver, lőszer, röpcédula? – Nincs. – Akkor láttuk a lassítás okát: az út mindkét oldalán, mindkét irányba néző géppuska – golyószóró állások voltak, a fegyverek mögött oroszok. Távolabb a harckocsik gyűrűje látszott, a lövegcsövek felváltva Pest felé és kifelé. Amikor átcsorogtunk az állások vonalán, hátraszólt: – Húzódjanak le! – és padlógázzal tovább.
Monoron rövid ünneplés következett (műszaki egyetemisták), kaptunk friss meleg pogácsát, meg forró (boros?) teát. Sofőrünk a monori bekötő úton kivitt a 4-es országútra, megköszöntük, elbúcsúztunk.
Ködös, hideg idő volt, nekünk nem voltak még Pesten a téli holmijaink. Rövid fagyoskodás után teherautók jöttek Pest konvojban felől, azok felvettek. Érdekesség, hogy az egyik teherautóban unokaöcsém, Kása Csaba ült, aki akkor a karcagi tejüzem helyettes vezetője volt, és minden nap ő vezette a konvojt Pestre: tejet vittek a fővárosnak. Amikor Karcagon leszálltam, akkor találkoztunk, és mondta: – Ha megbeszéljük, és odajössz a Rottenbiller utcába, „háztól-házig” utazhattál volna.
Éjszakára értem haza. Édesanyám már várt, mert Csaba a tejüzemből megtelefonálta, hogy megjöttem.
Október 30.
Ettem, körülnéztem a városban, majd ettem.
A gimiben már nem volt tanítás, a lánykollégisták (köztük Franciska) ott árválkodtak a koliban. A nevelő tanárnak, Éva néninek megígértem, hogy másnap hazaviszem az egyfelé (Tószeg, Tiszavárkony, Tiszajenő, Vezseny) lakó lányokat: Gy. Manyit, T. Erzsit, Z. Erzsikét és természetesen P. Franciskát.
Október 31.
Szerencsénk volt, a „bumli” még közlekedett. [A bumli egy Debrecen – Szolnok között, naponta kétszer oda-vissza közlekedő személyvonat volt, amely a 100 km-es távolságot 2,3-3 óra alatt tette meg, miközben „minden állomáson és megállóhelyen megáll” – na meg a jelentősebb görbefáknál, tettük hozzá.]
A lányok nagyon éhesek voltak (én is). Valamelyik közbeeső állomáson a büfében sikerült megvennem az összes ehetőt: két magyar olajos halat és öt kőkeményre száradt zsemlét. Nekem alig jutott belőle.
Szolnokról busszal mentünk tovább, a lányokat „leadtam” a megfelelő helységekben, koraestére megérkeztünk Franciékhoz, Vezsenybe. Nem először voltam már Náluk, így az egész Család örömmel üdvözölt. Franci nővére, Éva sírva mesélte, hogy álmában látott engem holtan, nemzetiszínű zászlóval letakarva.
A hír szétszaladt a faluban, hogy egy valódi pesti egyetemista érkezett, sokan voltak kíváncsiak a „résztvevőre”. Rögtönzött „sajtóértekezletet” tartottam, válaszoltam a kérdésekre, mint például:
– Igaz-e, hogy szétlőtték az Országházat? – Nem.
– Tényleg leégett a Bazilika? – Nem.
És így tovább… Annyi kacsa-hírt kellett cáfolnom, hogy már-már elvesztettem a hitelemet. Visszakérdeztem, honnan veszik ezeket a híreket? A (mindenféle) rádióból. [Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ’56 után nem hallgattuk a Szabad Európát…]
Azért ünnepeltek, ünnepeltünk. Jó késő éjszaka lett, mire elaludhattam azzal súlyosbítva, hogy egy pohár jóféle kisüsti kiborult az asztalterítőre, amit senki nem vett észre, csak én, amikor egyedül aludtam abban a szobában.
November 1. – 2.
Reggel Franci nagymamája ébresztett, egy kávéscsészével a kezében.
– Köszönöm, nem iszom kávét! – Nem is kávé ez, hanem pálinka!
Két napig rendesen vendégül voltam látva, Gyuszi bácsi nyulat lőtt, volt vadasan is, fokhagymásan-szalonnával sütve is. A kis pincében megtanultam kezelni a lopót.
November 3.
Reggel bebuszoztam Szolnokra (a buszon felejtettem a kalapomat, a fene egye meg). A bumli már nem közlekedett, kisétáltam a Tisza-hídhoz, át a túlpartra, és elindultam gyalog a 4-es országúton hazafelé. Még a kanyarig sem értem, felvett egy lovaskocsi (oldal nélküli „platós” kocsi volt, gyerekkorunkban azt mondtuk rá: társzekér).
Ahol az út lement a Tisza-töltésről, a hosszú egyenesben végig szovjet katonasággal mentünk szembe. Pihenőben voltak, legfeljebb fél méterre egymás után, vegyesen harckocsik (később tudtuk meg, hogy T54-esek voltak, ezeket még nem tanultuk), könnyű páncélozott csapatszállítók, kétéltű könnyű páncélosok, kisebb-nagyobb lövegek. Ez a pihenő sor lehetett úgy 10-15 km hosszú (!!), egészen a szajoli vasúti sorompóig ért. Én még ekkora haderőt nem láttam. [Utólagos fejszámolás: ha egy egységet 10 m hosszúságúnak számítunk, akkor is legalább ezer egység!]
Váltott közlekedési eszközökkel, késő estére értem haza Karcagra.
Page updated
Report abuse