(2) Október 23.

Nem is emlékszem pontosan, mikor, de istentelenül korán kellett kelnünk, hogy a Várból fél hatra kiérjünk a Jászberényi útra. Abszolút éjszaka volt, amikor Lacival ketten elindultunk a Fortuna utcán a Széna téri villamosmegálló felé.

Kicsit vacogtunk a hidegtől. Párbeszéd:

– Tudod, hogy most történelmet csinálunk?

– Igen. Képzeld el, hogy nagyapa korunkban, majd amikor a térdemre ültetem az unokákat, így kezdjük a mesét: „Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna… Másodéves műegyetemi hallgató voltam…”

Nem igazán volt sikerünk a röplap-osztogatással. Volt, aki olvasatlanul eldobta, volt, aki zsebretette azzal, hogy majd elolvasom. Most azt gondolom, hogy jobb lett volna valami frappáns szöveget előadni, ehelyett valami ilyesmit mondtam a szembejövő fiatal embereknek: gyertek el holnap a Műegyetem kertjébe, minden fiatalt várunk – ezzel kezébe nyomtam egy röpcédulát.

Délelőtt még előadások vagy egyéb foglalkozások voltak. Megebédeltünk a menzán (a kaja változatlan minőségű volt, szívesen írnám, hogy marharépa-főzelék cubákkal, de ebben nem vagyok biztos).

Ebéd után mentünk vissza az egyetem-kertbe. Gyönyörű őszi napsütés volt, az „egyetemi ifjúság” kisebb-nagyobb csoportokban gyülekezett. Lehettünk vagy 15-20 ezren. Vártuk, hogy elinduljon a felvonulás a Bem-térre. A Budafoki út – Bertalan utca sarkánál éppen akkor állt meg egy Csepel teherautó, amiről overállos fiúk-lányok szálltak le. Az egyik, velem szembejövő gömbölyded, vidám barnaszemű kislány rámnézett és megkérdezte: – Neked még nincs kokárdád? –és feleletet sem várva, feltűzte a kabátom hajtókájára azt a nemzetiszínű szalag-darabot, amit ma is őrzök, és március 15-én és október 23-án csak úgy magamnak mindig feltűzök. 1956-ot követően a brifkóimban volt eldugva egészen 1989-ig. Kicsit már piszkos, feleségem már többször ki akarta mosni, de nem engedem.

Fél kettő körül az egyetm-kerti alkalmi hangosításba valaki bemondta, hogy Piros László belügyminiszter nem engedélyezte a felvonulást. Nagy felzúdulás támadt, az Egyetemi Tanács magasrangú delegációt menesztett a belügyminiszterhez (rektor? dékán? DISz-titkár? nem emlékszem). Egyszercsak egy sugárhajtású repülőgép (akkoriban úgy mondtuk: lökös) kondenz-csíkjai látszottak a napsütéses, tiszta őszi égbolton. Valaki felkiáltott: – Kit érdekel Piros László, aki azon a gépen menekül Moszkva felé? Kettő körül jött az újabb hír: Piros László belügyminiszter engedélyezte a felvonulást.

Marián ales eligazítása szerint elindultunk. A Gellért térre egyidőben érkeztünk a Bartók Béla úton jövő Testnevelési Főiskolásokkal (TF). Gyönyörű, 1948-as Szűzmáriás zászlót hoztak, mindannyian úgy éreztük, hogy ennek a zászlónak a menetoszlop élén van a helye. Átkiabáltunk: – Adjátok ide a zászlót a menet élére! – Csak akkor, ha mi mehetünk az élen! – Azt már nem! És mentünk tovább, egymásba karolva, vidáman.

A Gellért rakpartról visszanézve láttuk, hogy a Ferencjóska-hídon jöttek Pestről a bölcsészek, jogászok, közgázosok. Meg ki tudja, kik. Nagyon vidáman vonultunk végig zászlókkal, táblákkal a Dunaparton a Bem-térig.

A Bem-tér teljesen megtelt, nem csak diákok és egyetemisták voltak. Valaki azt mondta, hogy többen vagyunk a téren, mint amennyien elférnek. Mi, a menetoszlop éle, közvetlenül a Bem-szoborral szemben álltunk. A közelben állt a Magyar Rádió közvetítőkocsija, amelynek tetejére András később felmászott a 16 mm-es mozikamerájával (ezt a snittet ezerszer lehetett már látni a legkülönfélébb dokumentum-jellegű filmekben). Ugyanoda igyekezett egy jócskán részeg ember is, akit András később egyszerűen lerúgott a kocsi tetejéről…

A Bem-szobor háta mögött egy honvédségi laktanya volt. A kiskatonák fürtökben lógtak az ablakokban, nem volt mindennapi látvány a jókora tömeg. Valaki elkiabálta magát: „Nemzetiszín zászlót a laktanyára!” A tömeg pillanatok múlva óriási hangerővel skandálta: „Nemze-tiszín-zászlóta-laktanyá-ra! nemze-tiszín-zász-lóta-laktanyá-ra!” Néhány perc múlva a laktanya ablakaiban megjelentek a piros-fehér-zöld zászlók. Egetverő tapsvihar.

Beszéd-mondási kísérletek voltak, világos volt, hogy az összetömörült tömeg miatt nem hajthatjuk végre a kitűzött felvonulási feladatot. Marián kiadta a parancsot: kitörünk a Margithíd felé, át Pestre, és a Ferencjóskán keresztül megyünk vissza az egyetemre. Itt volt igazán szükség a sor-szélekre állított erősebb srácokra, mert igazából át kellett törni a tömegen. (A tömegben láttam kedves karcagi diák- és sporttársamat, Csutorát, aki nálam három évvel volt idősebb, meglepően szakállas-bajuszos volt. Azt kiáltotta felém: „Huba, növessz szomorú magyar bajuszt!”. Csutora TF-es volt, később, börtönbüntetését letöltve a Népstadionban locsolta a gyepet…)

A Margithídon már nem mentek a villamosok, egyre több „civil” csatlakozott a menethez, amely a híd teljes szélességében hömpölygött. A Bajcsy-Alkotmány utca keresztezése körül láttuk ez első „lyukas” piros-fehér-zöld zászlót, valamelyik lakóházon. Az emberek kint álltak az ablakokban, erkélyeken, boldogan és felszabadulva kiabáltak. Többek között azt is: „Hősök vagytok, műszakiak!” – amit mi mégiscsak túlzásnak találtunk. Nevettünk.

Az Alkotmány utcába fordulva kaptuk a parancsot Marián alestől: Vissza az Egyetemkertbe, rendben lerakni a zászlókat, táblákat, utána oszolj. (Végülis „katonaviselt” emberekről volt szó!) A Kossuth-téren már kezdett gyűlni a nép, sötétedett, alkalmi fáklyák égtek (Szabad Nép?). „Meghúztuk” a lépést, keresztülvágtunk a gyülekezőkön, közben egymás közt arról beszéltünk, hogy jó volna nyolcra hazaérni, meghallgatni a Rádiót, mit mond rólunk, hiszen a közvetítőkocsi ott volt a Bem-téren.

Sikerült 8-ra a koleszba érni, de az Esti Krónika nem következett. Zene, zene, zene. Hallgattuk, vártunk. Kilenc-tíz óra között megérkezett a szobából addig hiányzó Csöpi (200 cm, 100 kg), és sápadtan mesélte: lőnek a Rádiónál. Azt mondta: – Engem is megfogott egy rendőr egy kapualjban. Emelte a gumibotját, de megfogtam a karját, mondtam: nono! – És mi lett? – Aztán elejtette a gumibotot…

Megérkezett Miki, aki ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél. Mesélte, hogy nem ment könnyen a dolog, csak lángvágóval sikerült…

A Rádióban zene, zene, zene, elalvásig (nagyon korán keltünk).

<Tovább>