Bál

Bál.

Szombat este. A szobában a szokásos rendetlenség: félbehagyott rajzok a rajztáblákon, tuskihúzók az asztalon, vegyesen odadobott ingekkel – az asztalok melletti székeken hétköznapi ruhák ledobva, az asztali lámpa alatt ott áll egy kistükör, ahogy gazdája nyakkendőkötéskor hagyta . . . Hárman rajzolunk. Halkan szól a rádió, a szokásos szombatesti műsor. Halad a munka. Néha fütyörészek, egy-egy dallamot megfogok a rádióból és bedobom a vonalak közé . . .

Kopogtatnak. Egyikünk sem néz fel, csak reflexesen: szabad, és már köszönünk is a belépőnek. Csak akkor nézek fel, amikor odajön és hátbaver: Csuli (Pesti János volt gimnazista osztálytársam) és egy barátja.

–     Üljetek le! – Nem, nem ülnek le, ide jöttek táncolni a Nagy Őszi Bálba. Menjek én is.

–     Nem lehet, kispajtás, itt van a rajzom, hétfőn rajzbeadás, meg aztán nincs is kedvem. Szerdán kitáncoltam magamat egy hétre előre. – Mire ő:

–     Ugyan, öregem, február óta nem táncoltam, rettentő kedvem van. Gyere le! Na, az én kedvemért!

–     Jól van, na.

Rohanás a fürdőszobába, villámborotválkozás, 10 perc múlva kész. Sötétkék, fekete cipő, vörös egyszínű nyakkendő.

A bál első szünetében találkozunk. – Hangulat? Nincs. Nálam se. Igyunk! Fél kevert, nagyon finom. Pár perc múlva már csillog a szemünk: gyerünk táncolni!

Elmegyek egy nő mellett – miközben nézelődök: kivel lehetne táncolni? – és a nő furcsán néz rám . . . Nem érdekes, továbbmegyek, de mégiscsak hátranézek: a nő még mindig néz. Milyen csillogó, fekete szeme van, fekete fényes haja, elég csinos, jól lép a zenére, jól áll neki az a sötétkék taft kisestélyi – ezek az első benyomások. Valami belülről ösztönöz, odalépek: szabad? Tényleg jól táncol, simulni akar önkéntelenül, biztos így szokta meg. Nono! én vezetek! és táncolunk. Tánc közben többször is rámnéz, a szeméből érdeklődés (?) olvasható ki . . . Lekérik. Később visszakérem. Egészen jól, egész jó közelítéssel átveszi a ritmusomat, és ez jól esik, közelebb táncolok egy kicsit, hat a szesz. Amikor lekérik, gyengén megszorítja a kezemet. Végigremeg a gerincem és legközelebb már tűzzel táncolom a tangót és lefojtott vadsággal a rumbát. Már forróságot érzek a halántékomban, amikor hozzámér tánc közben, s ráadásul a nyakamra teszi forró, párás kezét. Jajj! majdnem felordítok és szorítom, ölelem . . . Szerencsére van egy férfi, aki rendszeresen lekéri, s egyszercsak belémvág: mit szólna ehhez Franci?!

Gyorsan pörögnek a továbbiak: két pohár bor Csulival, újabb két tangó – amikor meglátok egy másik nőt: magas, csinos, piros (!) szoknyában, fehér blúzban, hullámos barna haja van. Mélybarna szem, idősebb (25-26) hölgy benyomását kelti, gyűrűje nincs. Felkérem. Az első pillanatban vele is közel táncolok, de észreveszem rögtön: milyen könnyen táncol, teljesen átveszi ritmusomat, akármit táncolok. Mostmár kétfelé táncolok, de egyre többet ezzel. A pirossal. Nem tudom, hogy hívják, nem beszélgetek tánc közben, szünetben is csak bocsánatot kérek azért, amiért olyan unalmas társalgó vagyok. Kedvesen mosolyog, valószínűleg egy idősebb meggondoltságával értékeli fiatalságomat. Egyik tangónál kilépek, figurázok. Rámszól, hogy ne csináljam, mert ő nem tud táncolni. – Dajkamese. Követi a táncomat, bár közben egyre szabadkozik, egyre jobban asszimilálódik. Egyik szünetben:

–         Kevesen táncolnak úgy, mint maga. Hol tanult táncolni?

–         Sehol . . .

–         Az nem lehet.

–         Komolyan mondom! Nézze, én vidéki vagyok. Tudja, hol van Karcag?

Tudja, gyakran nyaralt a Berekben, lehet, hogy már láttam is őt otthon.

–         Hetedikes általánosiskolás koromban jártam tánciskolába, de amit ott felszedtem, az igazán minimális volt. Magamtól jöttem rá mindenre . . .

Angol keringő, Gyönyörűen hozzák a szaxik a dallamot, a bőgő alapoz, a zongora hottol. Remek. És itt ez a nő, érdekes, csinos, és remekül táncol. Bűnnek tartanám szorongatni, aki így táncol, azt tisztelni kell.

Figyelem, hogyan táncol másokkal: ahogy vezetik. Ellenállás nélkül adja oda a derekát, hagyja, hogy öleljék. És látom: jól esik neki, hogy én nem ugyanúgy táncolok vele, jólesik neki, ha lekérem. Nagyon jól érzem magamat, pedig már a szeszhatás lejárt, már fél öt és kezd virradni – én fáradtság nélkül táncolok.

Aztán, ahogy szoktak változni az én hangulataim, hirtelen változott akkor is. Amikor mentünk fel a szobánkba Csulival, próbáltam magyarázatot keresni és találni.

– Az ember elmegy egy bálba. Remek zene, beindításnak likőr, vagy kevert. Talál az ember egy nőt, aki jól táncol, talál egyet, aki még jobban táncol, egyet, aki nagyon jól táncol. Egyre jobb a hangulat, egyre jobban érzi magát, és a végén mégis rossz kedvvel végzi. Miért? Talán azért, mert az ember ösztönétől hajtva mindig többre és többre tör, mindig nagyobbat, szebbet akar, és ha abban a bálban talál egy olyat, aki kedves, csinos és nagyon jól táncol: így is, úgy is eléri a határt, ahol nincs tovább, aminél többet már csak egy valaki adhat: Franci . . . Ha ezt a határt elérte – utána jön a depresszió . . .

Vasárnap este másnaposan ballagok hazafelé . . . Fejemben zagyva gondolatok a tegnap estéről, a depresszióról, a mai remek másnapos hangulatról, és lassan egy-két gondolat kezd kikristályosodni ebből a zagyvaságból:

Egyetlen csillagszemével

hunyorogva néz rám

az őszi-felhős ég.

Talán ő se tudja még

mit akarok?

Hogy engem puha, ölelő karok

várnak, és egy otthon tiszta csendje . . .

És mi marad meg az egészből, az egész mámoros, áttáncolt éjszakából, a másnapos hangulatból és a zagyva gondolatokból: a vágyakozás egy puha, ölelő asszony és egy otthon tiszta csendje után . . .

Budapest, 1956. október 21.