Lassan teltek a napok.
Kijárási tilalom volt, úgy emlékszem este 9-től.
Azzal töltöttem az időt, amivel lehetett.
Egyik szórakozási lehetőség volt a kártya. Édesanyám nagyon jól kártyázott, és sokféle játékot ismert. Húgom még „kicsi” volt ehhez (14 éves), kártyapartnerként kínálkoztak azok, akiknek – ilyen vagy olyan indokok alapján – állandó kijárási engedélyük volt.
Egyik ilyen partner volt Maternyi Bandi bácsi, orvos, Apám és Anyám régi jó barátja. Tőle kezdtem megtanulni a kaláber, más néven alsós nevű, magyar kártyával játszható nagyon változatos, izgalmas játékot.
Másik alkalmi kártyapartnerünk volt B. Tibi, velem egyidős kisújszállási fiú, akivel a kosárlabda okán szorosan összekötött a középiskolás korunkban megvívott sok csata (lásd még: Nagykun Kupa). Akkoriban a MASZOLAJ-nál (a fiatalabbak kedvéért: Magyar-Szovjet Olajipari akármi) dolgozott, részben Karcagon, részben Kisújszálláson. Az Ő társaságában leginkább kanasztáztunk.
Egyik este Tibi azt mondta:
- Holnapután reggel indul egy Maszolajos kocsi Bécsbe. Garantált, hogy a határon gond nélkül átmegyünk. Ha akarsz jönni, legyél hajnalban ötkor a benzinkútnál.
Akkorra már elkezdődött (illetve folytatódott) a tanítás a gimnáziumban, megérkeztek a „vidéki”, azaz kollégista lányok, köztük nagy szerelmem: Franciska. A kártyaparti utáni napon találkoztunk, és elmondtam, hogy elmegyek Nyugatra, kértem, jöjjön Ő is. Azt válaszolta, hogy Ő aztán nem megy sehova, én választhatok: vagy Nyugat, vagy Ő. Megyek, elbúcsúztam. Sírt.
Este otthon a vacsoránál mondtam Édesanyámnak és Húgomnak, hogy én akkor holnap hajnalban elmegyek. Húgom sírvafakadt, és azt kérdezte: akkor mi lesz itthon velünk? Édesanyám nem szólt semmit, de az Ő szeme is fátyolos lett.
Így maradtam itthon. Manapság azt mondják a kabarékban, hogy „kalandvágyból”.
Akkoriban kedves Keresztanyámék Lyonban minden este hallgatták a Szabad Európa magyar nyelvű adását. Később megtudtuk, hogy azt lesték-várták az üzenetek között, hogy „Dévai Huba üzeni Franciaországba, hogy szabad földre érkezett”.