IV. Nyaralások

        Azzal dicsekedhetem, hogy a háború vége utáni évben már nyaraltam. Ez pontosabban azt jelentette, hogy Édesanyánkkal és húgommal elutaztunk Egerbe, Anya bátyjához, és ott voltunk egy darabig. Az egész nyaraládból három dologra emlékszem:

        Odautazáskor Tiszafürednél a Tisza-parton várni kellett a kompra. (A vasúti hidat ugyanis még nem építették újjá a háború után, a vonat a híd-roncsig ment, mindenki leszállt, majd megjött a komp, átvitt minket a folyón, ott felszálltunk egy másik vonatra, és utaztunk tovább.) A folyó túlpartján egy ember fát vágott. Néztem, és furcsa volt, hogy láttam lesujtani a fejszét, és a csattanás csak jóval később hallatszott. Édesanyám elmagyarázta a fény és a hang terjedési sebessége közötti különbséget. Könnyen lehet, hogy akkor kezdett el érdekelni a fizika…

        Az egri strandon megtanultam úszni. Korábban is lógattak a vízbe, és az úszómester „eegy-ketőő, eegy-ketőő”-t ordítozott, de eredménytelenül. Itt viszont ráéreztem.

        Nagybátyáméknál elestem, és olyan szerencsétlenül ütöttem bele a lábamat egy éles betonszegélybe, hogy mai napig is megvan a nyoma a jobb sípcsontom fölött.

        Azt hiszem, már leírtam egyszer, hogy 1947. szeptember 5-én íratkoztam be a KARCAGI REFORMÁTUS NAGYKUN GIMNÁZIUM ÁLTALÁNOS ISKOLÁJÁBA, mint „kis elsős”. Rövidesen beléptem a cserkészek közé, az akkori rendnek megfelelően „farkaskölyök” minőségben. Lehet, hogy a vezetők már érezték a rendelkezésre álló idő rövidségét, úgy, hogy rövidesen átléptük a farkaskölyök fokozatot, és „rendes”, zöldnyakkendős cserkészek lettünk. Az 1948-as centennáriumi március 15-i ünnepségen mindenesetre már teljes felszereltségben, árvalányhajas cserkészkalapban feszítettünk.

        A 176-os Nagykun Cserkészcsapatnak volt parancsnoka (Tanár Úr), volt rajparancsnok (Taki), és voltak őrsvezetők. Úgy emlékszem, hogy mindnyájunknak tetszettek az őrsi foglalkozások, a gimi bejáratától közvetlenül balra fordulva volt a csapat-szoba, ahol nagy gonddal „fényesítettük” az őrsi sarkot. Azt hiszem, a Mókus-őrs tagja voltam.

Nagy izgalommal vártuk a vakációt, a nyári táborozást.

        Előtte a Berekben „próbatábort” tartottunk, ahol egy nagy teremben (iskola tornaterme?) szalmán aludt az egész táborozó csapat. Takarodó után, amikor a nagyok azt gondolták, hogy a kicsik már alszanak, viccmesélés kezdődött, mindnyájunk okulására. A viccek közül jónéhányat csak évekkel később értettem meg… A néhány nap alatt lezajlott „foglalkozások” közül csak az úszóversenyekre emlékszem, amelyeken én is indulhattam, hiszen már két éve tudtam úszni.

        Az „igazi” tábor Kácsfürdőn volt. Vonattal utaztunk Mezőkeresztes-Mezőnyárád állomásig, onnan gyalog Kácsra (kb. 15 km.). A vonaton külön bérelt vagonban utaztak a tábori élet kellékei, elsősorban az élelmiszerek: liszt, krumpli zsák-számra, zsír bödönökben, meg ki tudja, mi minden. Ezeket a holmikat két szekér fuvarozta fel Kácsig, ezeken kapott helyet Édesanyám és hatéves húgom is. (Édesanyámat a lánycserkészek „felvigyázására” kérték fel, gondolom, nem akadt vállalkozó tanárnő. Húgom pedig nem maradhatott otthon egyedül.)

        Kácson a (nagyon hideg vizű) fürdő szomszédságában, egy nagy épületben volt a többség szállása, csak az Indián-őrsnek voltak sátrai. Ők az épület fölötti erdőben vertek tanyát. Mi a ház padlásán laktunk, a már megszokott szalmán aludtunk.

        Természetesen nem emlékszem minden részletre, de néhány történetet leírok.

        Itt is volt úszóverseny. A döntők első három helyezettje nagyobb-kisebb gyümölcsíz-darabot (a nagyon öregek Hitler-szalonna néven is ismerik) kapott érem vagy oklevél helyett.

        A fürdőhöz kapcsolódó történetek közül a legszörnyűbb az volt, amikor a medencét körülvevő, belülről nyers-kő utánzattal borított oszlopok egyikén álldogáló Bödönt (már érettségi után volt, később testnevelő tanár lett) valaki meglökte a lábánál, és ő úgy esett bele a vízbe, hogy teljes hátát felszántotta a durva kövezet. Piros lett a víz, mire kikecmergett.

A másik: Isten tudja, honnan csapódott a csapathoz egy Frédi nevű, állítólag Amerikából érkezett jampec, akit nyegle modora miatt mindenki útált. Az útálat abban csúcsosodott ki, hogy egy alkalommal két nagyfiú megfogta a fürdőben is teljes felszerelésben, bakancsban grasszáló Frédit kezénél-lábánál, és egy-kettő-háromra lóbálva beledobták a medencébe. Mindnyájan nagyon jót röhögtünk, amint gyenge úsznitudásával (plusz a bakancs) kievickélt a vízből. Cserkészkalapja még egy darabig ott úszott a medencében. Ez után Frédi – ahogy jött – eltűnt.

        Szakácsunk L. Muki volt, aki nap-mint-nap remek ebédeket főzött. Nekem legemlékezetesebb az a vacsora volt, amikor egy nagyobb gyalogtúra után (Sály vagy Cserépfalu-Cserépváralja? mindegy, oda-vissza kb. 10 km.) farkaséhesen érkeztünk vissza a táborba, aholis a rakott krumpli még nem volt készen. A tűz közelében álló nagy tölgyfa kérge tiszta sárga volt: Muki a tojásokat egyenként megszagolva „ez is záp!” felkiáltásokkal rendre a fához vágta. Erre azért is szívesen emlékszem vissza, mert én az életemben olyan finom rakott krumplit még nem ettem…

        Volt éjszakai hadijáték is: az összes többi őrs megtámadta az Indián-őrs táborát, el akartuk foglalni. A jelentős kisebbségben lévő, de felkészült indiánok azonban visszaverték a támadást: a sátrakat körülvevő fákról óriási üvöltéssel ugrottak a nyakunkba, mi pedig megfutamodtunk.

        A hadijátékot követő reggeli szemlén Parancsnok úr jókora monoklival a szeme alatt jelent meg. – Megbotlottam, és megütöttem – magyarázta. A jólértesültek tudni vélték, hogy a hadijáték zavaros körülményeit kihasználva Bödön fejezte ki rosszallását, amiért Tanár úr túlzott érdeklődést talált mutatni az ő szív-szerelme, a gyönyörű Mária (szintén már érettségizett) iránt…

        Az ezután következő nyarakról lásd a „Munkás nyaraim” részt.

        Legközelebb jóval később nyaraltam.

        1959 nyarán úgy gondoltuk, hogy ez az utolsó szabad, független vakációnk, mert ha végeztünk az egyetemen, és munkába álltunk, már „szabadságot kell kérni”. Többen még nem voltak a Balatonnál (egyik Laci és én voltunk előnyben: Laci egy Balatonboglárhoz közeli faluban nőtt fel, és pedig 1955 nyarán Peremartonból egy hétvégén lebicikliztem Akarattyára, megnézni, hogy milyen a Balaton zuhogó esőben), ezért a baráti kollektíva úgy határozott, hogy a Balatonnál nyaralunk. A rég megszűnt Honvédelmi Tanszék hagyatékából tudtunk kikölcsönözni egy raj-sátrat és hat (üres) szalmazsákot, ezzel vonatoztunk le Boglárra, Laci nagybátyjának a Kikötő soron vásárolt telkére, ahol még nem kezdődött meg az építkezés. Célkitűzés: addig maradunk, amíg a pénzünk engedi, kaját mindenki hozzon, amennyit csak tud, abszolút pihenés, órákat nem húzzuk fel, mindenki akkor és azt csinál, ami tetszik. Mackó például kizárólag a Balaton vizében mosdott, én egyáltalán nem borotválkoztam. Remek nyaralás volt. Külön színt hozott a „táborba” Rudi menyasszonya, Marika, még szerencse, hogy a nyolc-személyes raj-sátor mellé kaptunk két egyéni sátorlapot is, ami összekapcsolható egy (szűk) kétszemélyes sátorrá. Meg aztán mi is kényelmesebben fértünk öten a nagy sátorban. A nyaralás részleteiről a „Személyes” oldalakon is lehet olvasni, az „Esztók” fejezetben