II. Háború

Kisgyerekként nagyon szerettem a katonákat. Ebbe valószínűleg belejátszottak a szép egyenruhák is, hiszen négyévesen, ha megkérdezték: Na és mi leszel, ha megnősz? – gondolkodás nélkül rávágtam, hogy parádés kocsis. Bizony, Farkas Benedek nagygazda, akinek az egyik házát béreltük, külön parádés kocsist is tartott (aki a hintót hajtotta), és akinek pörge kalapja, zsinóros-pitykegombos zekéje, fényesre pucolt lakkosszárú csizmája nem volt akármilyen látványnak sem. 

Közvetlenül ezután pilótának készültem, ebben alighanem Horthy Istvánnak is volt szerepe, kezdő bélyeggyüjtőként nagyon szerettem az emlékére kiadott, mélyfekete tónusú bélyeget, rajta a repülőgéppel. Első komolyabb pénzkeresetem is katonákhoz, pontosabban katonatisztekhez fűződött: 1944-ben Édesanyámmal Pestre mentünk gyorsvonat I. osztályon. Megvan a képi emlékem a bordó plüss üléshuzatokról, meg a gyenge világításról. A fülkébe bekéredzkedett katonatisztek közül (gondolom, gondolták, hátha meg lehet ismerkedni a szépasszonnyal) egyik megkérdezte, hogy tudom-e a székely himnuszt, – igen, – ha elénekled, kapsz öt pengőt. Elénekeltem, kaptam.

Katonatiszt volt Keresztapám is, de Ő még az első világháborúban. Nagynéha megengedte, hogy belebújjak tiszti csizmájába, és derekamra kössem tiszti kardját, amely szerelésben végigcsörömpölhettem a lakáson.

Ugyancsak katonatiszt volt Péter nagybátyám (Apám öccse), aki tiszti egyenruhában esküdött „örök” hűséget feleségének, a menyasszony hosszú fátylát ketten vittük. Péter amúgy egy igen kedves, vidám fickó volt, nagyon szerettem. Édesanyám tartott is tőle, hogy olyan link leszek, mint Ő.

Egy éjszakát aludtunk Apám pesti ügyvéd-barátjáéknál a Széll Kálmán téren, éjszaka bombázás volt. Nem sokra emlékszem, valaki ölben vitt le a pincébe, nagy mennydörgések voltak, egy felnőtt az egyiknél azt morogta: Ez nagyon közel volt. Ráadásul elveszett a kedvenc kis piros papucsom. A légiriadók otthon is beleszóltak az életünkbe. Házunk alatt nem volt pince, a hatályos rendelkezéseknek megfelelően, a háztól meghatározott távolságra „S” alaprajzú árkot kellett ásatni, a kiásott földdel beborítani, az „S” betű két végén volt a két be- illetve kijárat – oda kellett levonulnunk, ha a rádió bemondta a titkosított üzenetet, olyasmit, hogy „figyelem, Bácska, Baja”. 1944 őszén a talajvíz annyira megemelkedett, hogy légiriadó esetén át kellett mennünk a második szomszédban lakó gyógyszerészék (Dénes bácsi, Anyánk munkaadója) pincéjébe.

Egyébként is sokszor voltunk Dénes bácsiéknál. Egy alkalommal fiukkal játszottunk a szobában valami földöncsúszóst, amikor Dénes bácsi az éppen ott lévő (beszállásolt?) német tisztekkel beszélgetett, egy asztalra helyezett nagy térkép (jócskán lelógott minden oldalon) fölött. Halk, talán inkább fojtott volt a német szöveg, végül az egyik tiszt a térképen mutogatva valamit így szólt: „Hitler kaputt”. Határozottan emlékszem erre a két szóra, a résre leengedett redőnyön beszűrődő fényekből gondolom, hogy nyár volt.

Valamennyire ide tartozik a „menekülés” is. Keresztanya telefonált Édesanyánknak a patikába, hogy Ők mennek Nyugatra, mert Pista bácsi (Keresztanyám férje, aki katonatiszt volt a fronton) megmondta, hogy ha bejönnek az oroszok, a kommunisták mindenkit felakasztanak, akinek 50 holdnál több földje van. Nekik pedig 200 volt. Ha akarunk velük menni, legyünk délután háromkor a Piactéren, jön értünk egy autó. Édesanya összepakolt két bőröndöt, azzal kimentünk hárman a Piactérre, vártunk. Kétéves Húgommal mi ketten eleinte szaladgáltunk (gyönyörű napsütéses őszi idő volt), majd üldögéltünk a koffereken. Autó nem jött. Hazamentünk, itthon maradtunk.

Egy vasárnapon két légiriadó között éppen ebédnél ültünk, amikor kopogtatás után bejött két fényesre pucolt kakastollas csendőr, puskaszíj előírásosan megfeszítve, és közölték, hogy az oroszok már Füzesgyarmatnál tartanak, de „erőink jelentősen visszavetették őket”. Abban a pillanatban óriási dörrenést hallottunk, Húgom egyből az asztal alatt termett. A csendőrök csak annyit mondtak: „belőttek, de visszavetettük őket”, aztán szalutáltak, elmentek. Aznap éjjel bejöttek az oroszok, a páncélosok keresztülvágtak a városon, a gyalogság másnap délelőtt fésülte át a várost. Október 9-e volt, Dénes-nap.

Még lenn voltunk a pincében, amikor a lépcsőn lejött egy orosz katona, homlokán sapka vagy sisak helyett egy átvérzett, hóttkoszos kötés, kezében szemmel láthatólag reszketett a dobtáras géppisztoly, egyesével lépdelt le a lépcsőkön, egyre kérdezve: „Nyemec? nyemec?” Dénes bácsi beintegette, hogy nézze meg: nincs nyemec, amikor erről meggyőződött, összeszedte a karórákat, és elment.

Leköltöztünk Nagymamáékhoz, a házunkban valamilyen szintű parancsnokságot rendeztek be, tankkal jártak be az utcáról a házig, mert nagy volt a sár. Amikor egy-egy jármű elakadt az udvaron, néhány könyvet tettek a kerekek alá. Futotta Apánk 1000 kötetes könyvtárából. (A Révai Nagylexikon XX? kötete még ma is viseli a sár-nyomokat.

A front gyorsan keresztülment Karcagon. Egy német páncélos szólóban megpróbálta visszafoglalni a várost, bejutott a város közepéig, kilőtt egy szovjet tankot, és amikor bekerítették, felrobbantották magukat. A két tank, benne a hullákkal még olyan sokáig ott volt, házunktól két illetve három utcasaroknyi távolságra, hogy volt alkalmam személyesen belenézni. Az szovjet tank égett is, azt mondták a felnőttek, hogy az égés miatt lett olyan kicsi a benne meghalt katona.

Amikor a helyzet kezdett normalizálódni, Nagytatával néhányszor elmentünk a lakásunkba egy ruháskosárral, kimenteni ezt-azt. Az előbb említett „parancsnokság”-elméletem onnan van, hogy a konyhaszekrény evőeszközös fiókjában rengeteg színes ceruzát, meg különféle papírokat találtam (hely volt, mivel az evőeszközöket elvitték). Megtaláltuk az egyik kis perzsaszőnyeget a fürdőkád előtt – kilépő – és a fürdőszobai kisasztalon egy üres félliteres Puck kölnisüveget, aminek a csavarós-kupakos kislyukú része leütve külön volt a sarokban. Nagytata szerint így könnyebb volt kiinni.

Egyik alkalommal éppen Nagytatáék felé ballagtunk a jól megrakott ruháskosárral, amikor a járdán szembe jött velünk egy lovas kozák, pontosan úgy nézett ki, mint a későbbiekben, a szovjet filmgyártás remekeiben látható pozitív hősök. Megijedtünk, félreálltunk, ő meg továbblovagolt. A lópatkó csattogását még sokáig hallottuk.

Emlékszem egy katonára, akit azért csodáltam, mert úgy ette a napraforgómagot, hogy a szája egyik sarkába folyamatosan dobálta be a magot, a szája másik sarkából folyamatosan köpte ki a mag-héjat.

Nagymamáékhoz is „beszállásolt” egy kapitány. Rendes ember volt, mindennap hozatott Húgomnak egy liter tejet, nekem csokoládét adott, meg egy szájharmonikát. Nagyon boldog voltam vele, miután Anya és Nagymama sterilizálás céljából jó alaposan kifőzték. Anya egy szép paplant kapott tőle. Egyik éjszaka egy (lehet hogy részeg) katona zörgetett be, szállást keresve. A kapitány kiment, és rövid ordítozás után egyszerűen lelőtte a tolakodót. Reggel korán intézkedett, hogy takarítsák el.

Sajnos, a front ment tovább, a kapitány nem sokáig maradhatott, pedig határozottan biztonságban érezte magát a család. Miután elment, jött a következő csapat, elvitték a paplant meg a szájharmonikát, és hozzá még az Apa örökségéből maradt ezüst Omega zsebórát, ami az abszolút pontos időt jelentette számunkra.

____________________________________________________________________________

A háború később is visszaköszönt.

1945-46-ban nem nagyon lehetett kapni cukrot. Szerencsére nem volt messze Szolnok (cukorgyár!), ahonnan élelmes „kereskedők” tudtak hozni melaszt (ronda, sötétbarna, a sűrű mézhez hasonló állagú ragacs). A fiatalabbak kedvéért: a melasz a répacukor-gyártás egyik műveletközi anyaga, a pontos technológiai fokozatot nem tudom, de édes volt. Amikor már nagyon úntuk a sima, vagy tejjel meglocsolt puliszkát, akkor lehetett melasszal enni. És ha valaki nem tudná, mi a puliszka, hát megmondom: a kukorica megdarálásakor (ja, mert búza és liszt sem nagyon volt) keletkezett őrleményt kiszitálva az apróbb, liszt-féle anyagot vízben megfőzve egy tejbegríz-halmazállapotú kaja keletkezik, ami ehető zsírral, olajjal, tejjel, lekvárral, és melasszal (lásd fent). A kukorica-őrlemény fennmaradó, nagyobb-darabos részéből készült a málé, másnéven görhe. Ezt a megfőzés után tepsiben megsütötték, kiváló sütemény volt túróval, lekvárral, vagy éppenséggel melasszal.

Még a háború után később (1946-47) is gondot okozott a szappan. Mosószappant ugyan már árultak, de pipere („szagos”) szappant nem lehetett kapni. Hát, otthon főztünk szappant. A nyersanyag adott volt: disznóvágáskor eleve félretettük a más célra használhatatlan bőrőket és zsíradékokat. Ehhez lúg-oldatot kellett adni, majd felfőzni, és az üst felszínén egyszercsak megjelent a szappan. Édesanyánk gyógyszerészi képzettsége nagyon jól jött: különféle illatanyagokat tartalmazó valamiket kevert bele, és mindenféle formákba öntöttük – kész volt a pipereszappan. Az öntőformák fogytával nekem támadt egy nagy ötletem: két biciklicsengő-felsőrészt szembefordítva nagyon helyes kis kerek szappanokat lehetett formázni.

Ha már a tisztálkodásnál tartunk, még később (1947-48) sem volt gyakori a boltokban a fogkrém. Ezt mi, gyerekek, nem nagyon bántuk, de a szülői szigor megkövetelte a fogmosást. Fogkrém helyett fogport használtunk, amit úgyszintén a gyógyszerészek szaktudásának köszönhettünk. Nem tudom, miket kevertek össze a nagy porcelán-malmokban, de az eredmény számomra rettenetes volt. Ízre ugyan nem volt rossz, de a fogkefét belemártva, majd szájbavéve nagyon kellett vigyázni a lélegzetvételre. Ha ugyanis az ember rossz időpillanatban vett levegőt, akkor köhöghetett jó darabig.

Nagytata jól beszélt románul, hiszen életének kb. felét Petrozsényben töltötte. Ez nagyon jól jött Neki, mert málenykíj robot helyett tolmácsszolgálatra fogták, lévén, hogy Karcagra a románokkal egyesített I. ukrán hadsereg egységei vonultak be. Nagytata vette a bátorságot, és panaszt tett az óra miatt a parancsnokságon. A parancsnok meghallgatta, felsorakoztatta az egységet, eléjük állt, egyik karját Nagytata vállára téve.

– Katonák! Ennek a szegény öregembernek a fia fiatalon meghalt, még a háború előtt. Egyetlen emléke maradt, egy zsebóra, amit most valaki ellopott. Lépjen ki, aki ezt tette!

Természetesen senki nem mozdult, mire a tiszt szembefordult Nagytatával:

– Látja, nem ezek közül való volt a gazember.

Elég hamar elkezdtünk iskolába járni, ami arra is jó volt, hogy tanítás után csapatosan tudtunk gyűjteni különféle háborús emlékeket: lőszert, általunk ágyúgolyóból kiszedett különböző puskaporokat (volt fekete, meg sárga, ez utóbbi volt a veszélyesebb). Ezekkel aztán lehetett mindenfélét játszani, főleg robbantgatni. Egyszer egy piros jelzőrakéta került a tűzre, és szerencsétlenségünkre (vagy inkább szerencsénkre) pontosan függőlegesen szállt fel. Ezt kicsit nehéz volt a környékbeliekkel elhitetni, hogy nem a mi kertünkből startolt. Még évekig voltak olyan lelőhelyek, ahol könnyedén hozzá lehetett jutni ilyesmikhez, de megúsztuk. Na, nem mindenki, volt osztálytársunk, akinek ilyesmik miatt nem volt kézfeje egy sem.