V. Munkás nyaraim

Édesanyánk úgy látta jónak, ha minél több elfoglaltságot szervez számomra. Jártam zongoraórára, szolfézsre, tagja voltam a mindenkori énekkaroknak, és amikor szívbillentyű-elégtelenség miatt nem sportolhattam, még gyorsírást is tanultam. Ebből adódóan gyakorlatilag nem volt szabadidőm. Nem tudom, hogy a vakációk időtartamára csak ugyanez az alapelv vezérelte Anyánkat, vagy számított az a kis pénz is, amit a nyári munkákkal kerestem (amikor kerestem), de lényeg az, hogy 1949 nyarától, azaz a VI. általános utáni vakációtól kezdve minden nyáron dolgoztam valamit. Nem emlékszem, hogy akkor mennyire örültem ennek. Nagy bosszúságot nemigen okozhatott, hiszen emiatt nem maradtak el gyönyörű nyaralások – mások se igen mentek, csak a nagyon gazdagok, azokról meg nem tudtunk. Most mindenesetre kijelentem, hogy nagyonis hasznosak voltak ezek a vakációk, segítettek az önállóság kialakításában (főleg a nem karcagi munkahelyek), ismerkedtünk a világgal, az emberekkel, a munkákkal.

1949 nyarán rizset gyomláltunk. Akkoriban nyilvánvaló volt, hogy a természetet át kell alakítani, és a folyók folyásirányának megváltoztatásához képest bakfitty volt az, hogy az Alföld szikesein bőtermésű rizsföldek legyenek. A munka nem volt nehéz: valaki megmutatta, hogy miről lehet megismerni a rizs-palántát, mi különbözteti meg a gyomoktól, és ez utóbbiakat ki kell rángatni az iszapból, és ki kell dobni a vízpartra. Merthogy ezt a munkát térdig, combközépig érő vízben végeztük. Előfordult ugyan, hogy a kidobandó gyomnövény a gyökerei között leledző iszappal együtt valamelyik társunk hátán-fején landolt, de ez szórványos volt és véletlen. Munka után a rizsföld mellett húzódó öntözőcsatornában úsztuk-fürödtük le a sarat. Termelékenységi mutató nem készült.

1950 nyarán hálistennek sikerült bekerülnöm vasúti pályamunkások mellé segédmunkásnak. Névlegesen a vasúti töltés („ágyazat”) zúzott-kő anyagából kellett kigyomlálni a növényeket, de a felnőtt pályamunkások lehetővé tették, hogy a tömőcsákánnyal (krampács) kipróbáljuk az “aláverést” (krampácsolást). Ennek célja a síneket tartó talpfák alatti kőzúzalék tömörítése volt, magasfokú munkaszervezéssel: egy talpfa-sín kereszteződéshez négy munkás állt hozzá, a négy krampács sorban egyenként ütött, a munka „dallama” ez volt: ku-tya-fa-sza–ku-tya-fa-sza. Nekem mindig a „tya”-ra kellett ütnöm, vigyázva, mert ha bárki eltéveszti, a 15 kilós csákánnyal könnyedén megütheti a másikat.

Nagyon sokat tanultam: lebbencset főzni, káromkodni, és a legfontosabb vasúti szabályt: ha megállhatsz, ülj le, ha leülhetsz, feküdj le. Így pihentünk.

A következő nyáron az egyik karcagi Téglagyárban sikerült elhelíyezkednem, ahol a formázó-műhely és az égető-kemence között kis csilléket kellett tologatni, odafelé a 100%-ban kézzel formázott agyagtéglákkal, visszafelé üresen. Ez már férfiasabb munka volt, ebédre haza lehetett biciklizni.

Nyolcadik után következett az első idegenben végzett nyári munka: Borsodnádasdon, egy villamos elosztóállomás építésénél alkalmaztak minket segédmunkásként. Gyuri osztálytársam jóval idősebb bátyja, akkor már mérnök, helyezett el vagy ha úgy tetszik, az Ő protekciójával kerülhettünk oda. Egy néninél laktunk (az albérlet szót még nem ismertük), a munkával nem sok gondunk volt, mindig azt csináltuk, amit mondtak. Velem ugyan folyton kiabáltak, azt vetették a szememre, hogy megalszik a szájamban a tej, olyan lassan mozgok. Remek üzleteket kötöttünk, ugyanis akkor még működött a jegyrendszer [ki emlékszik már erre?], és nekünk a kollektív szerint járt a fiatalkorú pótjegy és a nehéz testi munkás pótjegy egyaránt. Arra már nem emlékszem, hogy miket adtak csak jegyre, a kenyér és a cukor biztos benne volt a kosárban, és mindig volt piaca annak, amit nem tudtunk magunk megenni. A velünk dolgozó Andor (három évvel idősebb nálunk, kicsiknél, ő már sokat mesélt a nőkről, főleg az öreg építésvezető fiatal feleségéről…) jól ismerte az erdei gombákat, vasárnaponként zsákszámra gyűjtöttük a vargányát, csiperkét, galamb-gombát, ezért cserébe a házinéni sütött nekünk egy-egy tepsi ilyen-olyan tésztát, lekvárosat, túrósat felváltva. Ennek a nyárnak fő kérdése az volt, hogy („egyéb” származásom miatt, a Rákosi Mátyás kiváló tanuló érdemrend birtokában) felvesznek-e középiskolába. Határozottan emlékszem, hogy a dolog nem nagyon érdekelt: két nagybátyám már vasúti főtiszt volt Debrecenben, és intézték, hogy a MÁV Debreceni Járműjavító Üzemében legyen helyem a szakmunkásképzőben.

Egyszer voltunk Bányász-bálban a szomszéd faluban, nem volt valami nagy szórakozás: szeszesitalt még egyáltalán nem fogyasztottunk, a szebb lányokat a fiatal bányászok rosszallólag azonnal lekérték – nem maradtunk sokáig.

Felvettek a karcagi gimnáziumba, ímmár másodízben, először negyedik elemi után voltam első gimnazista. Osztályfőnökünk vezetésével vagy tizen Szolnokon dolgoztunk, valamilyen Mélyépítő Vállalatnál, vegyesen első és második gimnáziumot végzettek. Két, vagy három szakmunkás mellett velünk együtt dolgozott az Osztályfőnök is. Először az akkor épülő Tisza-Zagyva közötti vasútvonalhoz építettünk egy „átereszt”. Gyönyörű napos nyarunk volt, a puszta mezőn soha, sehol egy tenyérnyi felhő, persze árnyék sem. Fő gondunk az vízhiány volt, amit enyhített a brigádunkhoz rendelt vízhordó lány (mondjuk, Juci), aki egész nap két tízliteres kannával hordta nekünk az ivóvizet, kb. 2 km-es távolságból.

Előző nyáron még csak Andornak voltak „nőügyei”, itt Petyus egy alkalommal lelkendezve mondta: – Képzeljétek, összetegeződtem a Jucival. – Mesélj, hogy volt? – Amikor megjött a tele kannákkal, megkérdeztem: adsz egy kis vizet? –     Mire Ő: persze.

Munkásszálláson laktunk, délben kihoztak valami üzemi ebédet, esténként magunknak főztünk remek és változatos vacsorákat. Irtózatos energiánkat nem kötötte le a napi nyolc órás kubikolás és betonkeverés, betonozás – egyszer valaki kitalálta, hogy éjszakára menjünk el a vasútállomás mellé vagont kirakni. Hát ez életem egyik nagy szenvedése volt (lehet, hogy a mai gyerekek challenge-nek mondanák?). Szenet kellett kirakni vagonokból, vagononként fizettek. Valamikor este hétkor nagy lendülettel nekikezdtünk, két gyerek tudott „beleállni” egy-egy vagonba (16 tonna ??). Éjfél után lanyhult a tempó, egyre kevésbbé fogyott a szén. Kilátástalannak tűnt a vagon tejes kiürítése. Az utolsó lapátokkal alig tudtunk megbirkózni, már kezdett derengeni a hajnal. Ájultan zuhantunk bele a kb. négyórai alvásba, aztán másnap folytattuk a betonozást.

        Be is fejeztük, a „leszerződött” időnkből még telt arra, hogy az ugyanakkor épülő Tüdőkórház udvarában egy emésztőgödör 5-6 méter átmérőjű betongyűrűit segítsünk elsüllyeszteni. Ez azt jelentette, hogy ki kellett ásni alóla a földet, ami a tűző naphoz képest kellemes, árnyékos munkahelyet jelentett. A gond akkor kezdődött, amikor már három-négy méter mélységbe értünk, és a betongyűrű belsejébe épített „állások” deszkáiról folyamatosan nyakunkba csorgott a talajvízzel kevert föld, azaz a sár.

Slusszpoén: vártuk, vártuk a fizetséget, amit szeptember elejére ígért a Vállalat. Helyette elszámolást kaptunk: munkavégzés az érvényes munkanormák alapján xxxx forint, levonások: munkásszállás, üzemi étkeztetés, munkaruha (egy szál saját klottgatyában dolgoztunk egész nyáron), védőital (Juci); szóval a várt, nagyjából ezer forint helyett kaptunk vagy százötven forintot. Osztályfőnökünk szerint „gazemberek”.

1953 nyarán a célkitűzés a cséplőellenőri munka volt. Akik az előző nyáron hozzájutottak ehhez a kereseti forráshoz, ódákat zengtek arról, hogy milyen jól tartották őket a parasztok, etették-itatták, kényeztették az „ellenőröket”. Hogy mindezt miért, arról nem szólt a fáma, de értelemszerűen mindannyian cséplőellenőrök szerettünk volna lenni egy-két hónapra. Hát ez persze nem ment – akkor meg voltam győződve arról, hogy Tanáraink kedvenceiknek tartották fenn a kevés lehetőséget. Én pedig aligha voltam az.

Az akkor már leérettségizett Karcsi unokatestvérem a Gazdasági Vasutaknál (keskeny nyomtávú, madzagvasút) volt valaki, és elhelyezett négyünket Attila és Csaba öccsével, meg még egy fiúval Selypre pályamunkásnak. Itt már nem volt velünk felnőtt szakmunkás, magunktól csináltuk a gyorsan megtanultakat: aláverés, vágányigazítás, gyomtalanítás. A munka sokkal könnyebb volt, mint a „nagy” vasútnál, az ágyazat salak (troszka) volt. Az aláverésről már írtam, a vágányigazítás azt jelentette, hogy egyikünk leguggolt az egyik szál sín fölé, egy másik ment a sín mellett úgy, hogy a feszítővasat (stanga, pajszer) folyamatosan csúsztatta a sínen. Ahol a sín görbe volt, azaz eltért az egyenestől, ott igazítani kellett, a legközelebbi talpfánál két feszítővassal a görbülettől függően jobbra vagy balra feszítettük a síneket, amíg a „benéző” „jó”-t nem kiabált. Persze itt is normák voltak, műszak vége felé kijött a munkavezető, felmérte és beírta a napi teljesítést. Elég tisztességes pénzt kerestünk.

Itt teljesen önellátó élelmezésünk volt, reggeli a munkásszálláson, ebédre vittünk magunkkal valamit (főleg kenyér + szalonna), amihez a sínek körül elterülő mezőgazdasági területeken „találtunk” paprikát, paradicsomot, hagymát görög- és sárgadinnyét. Délutánonként a Selypi Cukorgyár szabadtéri víztározójába jártunk fürödni, én részint úszóedzéseket tartottam saját magamnak, részint kevésbbé jól úszó unokatestvéreimet mentettem meg a vízbefúlástól. Este jött a vacsora, ami az adott nyersanyagoktól függően volt szalonnás (kolbászos, lecsós) rántotta, paprikás krumpli (simán, lebbencstésztával, tarhonyával), öreglebbencs, pásztortarhonya, meg hasonlók. (A tarhonyát és a lebbencstésztát otthonról vittük magunkkal.)

Élményszámba mentek a kéthetenkénti haza- és visszautazások: rengeteg részeget láttunk. A szolnoki vasútállomáson várni kellett néhány órát a „Jász-vonatra”, amely Hatvanból továbbment „MátravidékierőműLőrinciSelyp …” állomások felé (a vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll). Lelki füleimmel most hallom a „Nótáskedvű volt az apám” nóta egy sorát, ahogyan az illető részeg vonyította: „Kivitíík a temetőbe…”

Ezen a nyáron kopasz voltam. Ugyanis amikor megtudtuk, hogy a cséplőellenőrségről lemaradtunk, kezet adtunk egymásnak, hogy aki jó melót talál az levágatja a haját. Az ismerős borbély bácsi (Apámat is sokszor borotválta) kérésem előadása után kicsit hitetlenkedve kérdezte, hogy jól meggondoltam-e a dolgot? Igenlő válaszom után fogta a „nullás gépet”, és holmoktól tarkóig beleszántott a hajamba, mondván: akkor most már ne gondold meg. [Nem tartozik szorosan ide, de a borbélytól hazafelé mentem, amikor jött velem szembe (egy másik borbélytól) Sanyi barátom és osztálytársam, szintén tök kopaszon. Hosszú percekig röhögtünk egymáson, és évekig kölcsönösen „hülye kopasz”-nak szólítottuk egymást, nagy-nagy szeretettel.] Szeptemberben kezdtem megbánni a kopaszságot, rettentő lassan nőtt meg a hajam, iskolakezdésre még mindig kopasz voltam, mert az a 3-4 milliméter igazán nem számított hajnak. A kosarasok még érettségizős koromban is Kopasznak szólítottak.

III. gimi után ismét Selypen kaptunk munkát, megint négyen voltunk: Cigi, Tomi, Gyantás és jómagam (alias Kopasz). A pályamunka kibővült a legkülönbözőbb feladatokkal, például követ kellett csillébe rakni Petőfibánya kőbányájában. Egy ilyen alkalommal óriási nyári záport kaptunk, az eső meleg volt, nem akartuk abbahagyni a rakodást. Abból a meggondolásból, hogy a „ruhánk” (= egy szál gatya) ne ázzon el, egyhangúlag levetettük, betettük egy üres csille alá, és anyaszült meztelenül folytattuk a munkát a zuhogó esőben. Ha akkor valaki véletlenül arra jár, ugyancsak meglepődött volna.

Ezen a nyáron sem hanyagoltuk el a sportot. Három „munkatársam” kosaras volt, én ezzel párhuzamosan úsztam is. Ebből adódott az a rend, hogy munka után futva mentünk ki a víztározóhoz (kb. két-három kilométer), amíg a többiek pancsikoltak, én leúsztam a magam adagját, majd futás vissza. Hogy a néhány esős napon se maradjon ki az „edzés”, a Selypi Cementgyárba „jártunk” vagont kirakni. Mindent kiraktunk, amit kellett: nagydarabos és zúzott mészkövet, szenet, bálázott papírzsákokat (talán ez volt a legnehezebb). És még fizettek is érte.

Érettségi után 1955 nyarán Peremartonban kaptunk munkát. Petri Miska (osztálytárs, kosaras) rokonsági kapcsolatai révén a Kazánfalazó Vállalat alkalmazott hármunkat segédmunkásként, Polgár Zoli volt a harmadik. A peremartoni Ipari Robbanóanyag-gyárban építettünk egy „savtornyot”. [Külön kérdés, hogy a késztermék ipari robbanóanyagot kiszállító tehervagonok fékezőfülkéjében miért kellett géppuskás-golyószórós szovjet katonának ülni?] A gyár helyben állította elő a robbanóanyag gyártásához szükséges kénsavat úgy, hogy egy kb. 15 méter átmérőjű, négy-öt emelet magasságú, vaszerkezetű és 10 mm-es ólomlemezzel hézagmentesen kibélelt „tornyot” kellett belülről saválló szilika-idomokkal kibélelnünk (habarcsként vízüveg szolgált), és megtölteni ugyanezen anyagból készült gyűrűkkel. A toronyban a bele engedett gáz-gőz ezeken a gyűrűkön csapódott le, a végén alul kifolyt a kénsav. A bélés és a gyűrűk mérete legalul volt a legnagyobb, felfelé haladva a bélés vastagsága kisebb, a gyűrűk mérete nagyobb mértékben csökkent. Ezt a munkát végezte a négy-öt mester (ezek időnként egymás közt svábul beszéltek), nekünk „csak” adogatni kellett az anyagot. Egy nagyobb idomtégla lehetett 35-40 kiló, ennek minket terhelő útja: teherautóról lerakni, a torony külső oldalánál lévő felvonóhoz odatalicskázni, felvonóba berakni, a torony ideiglenes „zárófedelén” felvonóból átrakni a leengedőbe, és lent „kézreadni” a spec-kőműveseknek. Ehhez képest a vége felé a „kis” 15 kilósok már egyenesen pihentetőek voltak, nem is beszélve a néhány centis pici gyűrűkről. Másik gond az volt, hogy azoknak a szilika-anyagoknak olyan érdes (a gyűrűknél a felület növelése céljából szándékosan feldurvított) volt a felülete, hogy néha vérzett az ujjunk hegye. Adtak ugyan bőr tenyérvédőket, de azok soha nem oda kerültek a kézen, ahol szükség lett volna rájuk. A bőrünk annyira belejött a fokozott igénybevételbe, hogy a hétvégi (kétnapos) pihenők után például tapintással nem lehetett ellenőrizni, hogy kinőtt-e a szakállunk, kell-e borotválkozni.

Ezek a sváb kőművesek komolyan vették a munkát. Eleinte ugyan nem értettük, hogy napközben piszkosul meghajtottak minket, ugyanakkor volt úgy, hogy műszak vége előtt egy-másfél órával leálltak. És számoltak. Később elmagyarázták a dolgot, hogy ne haljunk meg hülyén. Ez egy rendkívül kislétszámú szakma volt, de a normarendszer elől ők sem menekülhettek. Vezérelv: 128-129%-ra kell teljesíteni, mert 130-nál jön a normás, és szigorítás következik. Ezért számoltak minden nap. A munkarend is speciális volt, a heti 48 óra így jött össze: hétfőn kezdés 12 órakor (vissza is kell érni hazulról!), keddtől csütörtökig reggel 6-tól este 6-ig, pénteken 12-ig (haza is kell érni!). Szabad szombat 1955-ben!

Láthatóan igen erős fizikai terhelésünk volt. Ellátásunk osztályon felüli volt, külön kiemelve azt, hogy a Szakik általában nem itták meg a védőitalként kapott napi 1 liter tejet, így nekünk 2 liter jutott. Reggeli-ebéd-vacsora a gyár éttermében, ahol egy kedves konyhás néni, amikor látta, hogy vacsora végén a pörkölt-szaftot kitörölgetjük kenyérrel, megkérdezte: maguk nem alföldiek, kedveskéim? – De igen, Karcagról jöttünk. – Én meg kisújszállási vagyok! – Nos ettől kezdve kérni sem kellett a repetát. Eredmény: ilyen fizikai munka mellett 6 hét alatt 12 kilót gyarapodtam (ami nem volt feltűnő, hiszen előtte 186 centivel voltam 69-70 kiló).

Ennek a nyárnak volt még két tétje: az egyetemi felvétel és Franciska. Utóbbiról máshol lehet olvasni, előbbiről annyit, hogy az értesítés megérkezése után minden este bementem a gyár könyvtárába, kikértem a friss Szabad Népet, és próbáltam tájékozódni a napi politikában: miniszterek nevei, miről írnak a vezércikkek, meg ilyenek.

A felvételi időigényes volt: reggel beültünk a Stoczek-nagyba, írásbeli. Úgy emlékszem, könnyű feladatok voltak, kettőre emlékszem: – soroljon fel mértékegységeket, – egy három nézettel megadott test-áthatást kellett axonometrikusan lerajzolni. A szóbelire az R épületben került sor, ha jól emlékszem, kettőre kellett menni, rám valamikor hat órakor került sor. Az ottani kérdésekre és feltevőikre nem emlékszem, kivéve a felvételi bizottságban helyet foglaló DISz-képviselőt. Azt kérdezte: – Az iratokból látom, hogy sportolsz. Fogod folytatni az egyetemi sportkörben is? – Igen, válaszoltam, és úgy éreztem, fel vagyok véve.

Ezen a nyáron nagyon jól kerestünk, 6 hét alatt tisztán több, mint 2.000 Ft-ot (1955!). A hízónakvaló mellett kitelt belőle egy öltöny, egy csomó ing, gatya, zokni – el tudtam indulni az egyetemre.

        Más helyen már érintettem katonáskodásomat, amelyre az első egyetemi év utáni nyáron került sor. A bevonulás előtti két napon Egerben volt kórusfesztivál, amelyre a gimnázium visszahívott, erősítendő a tenor-1 szólamot. Karnagyunk, Horváth Kiss László jól tudta, hogy a korábban énekelt kórusművek nagy részéből tudom az összes férfi-szólamot, gondolom, a visszahívásban ez is szerepet játszott. Boldogan mentem, hiszen a gimnázium kórusában ott énekelt Franciska is. Jól szerepeltünk, vonattal érkeztünk haza Karcagra éjfél körül, Édesanya várt az állomáson egy „civil” ruhával (a fesztiválon sötétkék öltöny, fehér ing nyakkendővel volt). Az állomás WC-jében átöltöztem, elköszöntem, és felültem a pesti vonatra, hogy bevonuljak.

A legteljesebb titoktartás mellett, lezárt ponyvájú teherautókkal vittek ki a Keleti pályaudvarra, egyetemi Tanszéki parancsnokaink vezényszavára vonatra szálltunk, majd valahol leszálltunk (nem tudtuk, hol), újra leponyvázott teherautók, amelyek egy laktanya udvarán álltak meg. Ettől kezdve helyi parancsnokok irányították a civil ruha levetését, zsákba csomagolását, a meztelen zuhanyozást, rovarirtó hintőporozást, túl hosszú hajak rövidre vágását, egyenruha felvételezését (egy sapka, egy zubbony, egy nadrág, egy trikó, egy alsónadrág, egy pár csizma, egy pár kapca, egy darab kétcsatos szíj, két darab egycsatos szíj, itt írja alá). Beöltözve rettenetesen röhögtünk egymáson. Kecskemét, Pf. 7129/E.

Az egyhónapos kiképzést nem részletezném, lehet, hogy egy külön fejezetet megérdemel. Jelszavunk ez volt: leszarom, egy hónapot guggolva is ki lehet bírni akkor is, ha fát vágnak a hátunkon. Leszerelés után ezen a nyáron nem dolgoztam semmit. Éltem az aranyifjúság szórakozó és szórakoztató életét, már amennyire azt Édesanyám pénztárcája megengedte.

A másodév utáni katonai kiképzés (az 56-os forradalom következményeként) elmaradt. [Jóval később egy vonaton utaztam haza Karcagra egy minisztériumi katonatiszttel, aki Kisújszállásra utazott (haza). Hosszú ultizás közben elfecsegte, hogy a velem korosztályos egyetemi évfolyamokat központilag „politikailag megbízhatalan”-nak minősítették, ebből következően nem adnak fegyvert a kezünkbe.]

        Ezen a nyáron a BHG-ban (itthonra Beloiannisz*, külföldre Budapesti Híradástechnikai Gyár) letöltöttem a kötelező mechanikai-gépészeti termelési gyakorlatot. Az egyetem által kiadott technológiai művelettervezési feladatot a BHG rajztárából kivételezett technológiai utasítások lemásolásával rövid úton megoldottuk, közben „fusiztunk” az adott technológiákban. Én például egy remek nyakkendőtűt csináltam magamnak rugóbronz lemezből, kémiailag ezüstözve.

[*Akkoriban volt egy találós kérdés: miért hívják a volt Standard telefongyárat Beloiannisznak? Válasz: mert a telefont Bell találta fel, és ami telefont ott gyártottak, az oian isz...]

Ha nem csal az emlékezetem, a nyári szünet hátralévő részét nagy diákszerelmem egyre romosodó állagának helyreállításával gondoltam eltölteni. Sikertelenül.

Harmadév után ledolgoztam az esedékes termelési gyakorlatot (Telefongyár), majd otthon kerestem, és találtam munkát. A Karcagi Fajtakísérleti Állami Gazdaságban (népnyelven Növénynemesítő) dolgozó kőművesek mellé szegődtem segédmunkásnak. Remek munkahely volt, reggel hatra kibicikliztem a város határába, meló fél háromig – közben félóra ebédszünet – utána haza, fürdés a napon megmelegedett nagy lavór vízben, aztán irány az Édes Élet. A két HELY közül inkább a Presszóban múlattuk az időt (a másik a Földműves Étterem volt), fagylalt rummal, sör, tánc élő zenére. A munka változatos volt, bontottunk, építettünk. Előbbiek között emlékezetes egy öreg lóistálló bontása. Életemben még olyan büdöset nem tapasztaltam, mint amikor a hídlást megbontottuk. (Városlakók kedvéért: a hídlás egy afféle nagyobb keresztmetszetű csatorna, amelyen át távozott az ott lakó lovak széklete és vizelete. Persze vízöblítés nélkül.) Vígasztalást csak az nyújtott, hogy a Gazdaság igazgatója 10 forintot ígért (és adott) minden egyes „beszolgáltatott” patkányért. A patkányok – állítólagos magasfokú intelligenciájuk ellenére – nagyon szerették a hídlás miliőjét, mi pedig a piszkos anyagiak reményében rendes haditerv alapján módszeresen agyonvertük őket. A haditerv az volt, hogy a megbontandó helytől futó-folyosót építettünk a patkányok számára, ki az udvarra, és a nyílt terepen adtunk nekik a lapát fonákjával. Nagyon szívósak voltak, volt, amelyik a hatodik telitalálat után még futott. Volt olyan műszakunk, amelynek végén 15-20 patkány feküdt az udvaron, szépen sorbafektetve, hogy az igazgató úr (pardon: elvtárs), vagy személyes megbízottja könnyebben tudja számbavenni és kifizetni. A kőműves brigád velem együtt négy tagból állt, némi fejszámolással adódik a napi és fejenkénti 40-50 forintos extraprofit. Csak összehasonlításul: kocsmában 2.30, presszóban 3 forint volt egy üveg sör vagy egy fél rum. A fagylalt persze 50 fillér/gombóc.