(9) Házkutatás

Valamikor februárban elindult az élet. Beüvegezték a kolesz törött ablakait, volt fűtés és hetenként egyszer melegvíz. És rendszeresen voltak házkutatások. Amelyik szobában találtak ezt-azt (fegyvert, lőszert, röplapokat), elvitték az érintetteket. Ezek általában néhány napos „távollét” után visszajöttek, a távolmaradás részleteiről nem beszéltek.

Egyik délután Lacival ballagtunk hazafelé, felváltva vittük hónunk alatt a kétkilós friss kenyeret. A Szentháromság téren, a szobor talapzatán ott ült Csöpi, hamuszürke arccal, és reszkető száj-széllel mondta: – Ne menjetek haza, házkutatás van megint. És tényleg, a Hess András téren ott állt a kolesz bejárata előtt vagy három rendőrségi riadóautó, a személyzet mind bent a házban.

Elsétáltunk a Bécsi Kapu térig, meg vissza. Még tart.

Felsétáltunk a Halászbástyára, a mostani Hilton helyén oda lehetett látni a kapunkhoz: még ott vannak.

Már esteledett, amikor végre elmentek. Hazamehettünk. A szobában többen is otthon voltak, és elmesélték, hogy egy rendőr meg két pufajkás sorra-rendre kinyitotta a szekrényeket, benéztek az asztalfiókokba, egyikük még az ablakok fölötti, valahai redőnytokokat is megnézte. Nem találtak semmit.

Az én szekrényem zárva volt.

- Kié ez a szekrény?

- Dévaié.

- Nyissák ki!

- Nincs hozzá kulcsunk.

- Akkor majd én kinyitom – vacak kis zár volt, inkább szimbolikus jellegű.

A felső polcon voltak papír-féle holmijaim: a naplóm, egy meglehetősen teljes röplap-gyűjtemény, a kis naptáras noteszom, meg ki tudja még mi minden.

A rendőr leült egy asztalhoz, beleolvasott ebbe-abba. Emlékszem, március 15.-re be volt írva: Franci. Ez arra emlékeztetett engem, hogy akkor ünnep lévén, majd hazamegyek Karcagra, és „elszámoltatom” Franciskát. (Már említettem, hogy nagy-nagy szerelmünk azidőtájt már erősen döglődött.). Ez ott rosszul jött ki, hiszen mindenki ismerte a MUK-ot (Márciusban Ujra Kezdjük).

- Nem is tehetségtelen ez a Dévai – mondta a rendőr – ezeket elvisszük, és majd még visszatérünk a dologra.

Azzal elmentek.

Én a biztonság okáért, mindenesetre az esti személyvonattal hazautaztam Karcagra.

Barátaim még jóval később is ilyenekkel cukkoltak a koleszba hazafelé tartva:

- A szobánkba belépve majd meglátod, amint ott ül az ágyadon egy ávós (emeletes vaságyaink voltak, én mindig felül aludtam), a csizmája lehúzva a földön, a kapcája ráteregetve a csizmaszárra, piszkálja a lábujj-közeit, és így szól, amikor meglát: – Na végre, hogy megjött. Mostmár akár mehetünk is.

Valamikor márciusban visszamerészkedtem Pestre, lassan folytatódott a tanév. Hálistennek később sem volt szerencsém az elvtársakhoz.

<Tovább>