Szombathy Bálint a One Day at a Time-ról
megjelent a Magyar Műhely-ben, 2008-ban
SZOMBATHY BÁLINT
Egyetlen nap, semmível több
Kecskés Péter fotóihoz
Vannak-e vizuális elvárásaink, feltételezéseink, és milyenek, amikor egy új, ísmeretlen térben mozgunk?
Fel tudunk-e készülni a váratlan látvány befogadására, vagy megtörténhet, hogy fejbe csap bennünket,
mínt egy maró kísüsti? Az ismeretlen helyek azért vonzanak minket, mert bennük van a még nem látott
lehetõsége, tetten érhetõ az emberi élet másmilyenségének a nem tapasztalt minõsége. Mint egy elõször
látott megragadó nõ vagy férfíú, akirõl szívesen hínnénk, van valamilye, amilye a másik nõnek vagy fér-
finak níncs, és õ ettól bizonyára több az összes másiktól. Így vagyunk akkor is, amikor egy ismeretlen
városban bolyongunk, és hirtelen nem tudjuk eldönteni, mire is figyeljünk, mi az, amit vizuális élmény-
ként el kell raktároznunk az emlékezetünkben. Mi az a mínõség, ami csak ott található, és hazavinnénk,
de nem tehetjük, csakis képileg?
Valamikor gyakorta játszottam azt a belsõ játékot, hogy elképzeltem a szememet az élõ kamera funk-
ciójában. Séta közben képeket rögzítettem agyam láthatatlan celluloidszalagjára - az emlékezetembe -,
és a képsorokat késõbb újra levetítettem énem belsõ mozijában, csukott szemmel. Lefekvéskor, amikor
még nem jött álom a szememre, nemcsak újrajátszottam a már látottat, hanem képzeletbeli fílmeket is
szerkesztettem a valóság már korábban megélt töredékeibõl. Az éterikus képzeletfilmek néha annyira jól
sikerültek, hogy eltökéltem, egyszer valóságos mozgóképeket készítek belõlük. Valószínű, persze, a rendezõk is ezzel a módszerrel dolgoznak, vagyis a fejükben elõre megalkotják a filmjeiket. Képeket, látvány-folyamatokat rögzítenek az agy merevlemezére. Utána már csak ezeket nyitogatják, rákényszerítve a kamerát a bensõ képek szimulációjára. Minden filmalkotás valójában egy-egy vagy nagyon sok déjá vu.
A véletlenül felbukkanó látványt, az elõször látottat, az esetlegesen feltáruló képi sorokat dolgozzák
fel Kecskés Péter itt látható fotói is (One Day At A Time sorozat). A képvadászat tartama egyetlen nap
- egyszerre csak egy -, a helyszín Berlin. A semleges nézõ számára a végeredmény szempontjából a hely nem különösebben lényeges, hiszen az egymásra rakódó képí rétegekben elmosódnak a helynek azok az egyedi vonásaí, amik azzá teszik, ami. Vagyis, berlinivé. Csak a szerzõnek fontos a hely és a píllanat. Õ teljes lényében átélí a képekre mentett valóságot, hiszen akkor, az exponálás pillanatában õ is a részét képezte, úgymond megélte azt. Ezért viszonya a fényképekhez nagyrészt érzelmi. A mi viszonyunk pedig oly mértékben lehet azzá, amilyen mértékben érzékenyek vagyunk bizonyos formákra és színekre, azok együttes hangulatára. S ha már vannak hasonló elõképeink, megvannak a sajat déjá vu-élményeink.
A valóságot annak folyamatában, élõképként memorízáljuk, de mégis képesek vagyimk állóképpé merevíteni egy-egy részletét, múltat készítve a jelenbõl. Az által, hogy Kecskés több felvételt készít ugyanarra a filmnegatívra, vagyis egymásra exponál, a rögzített képek többrétegűvé, egymásba ojtottá válnak.
Az egymásra építkezés sajátos szerkezetisége folytán a felismerhetõ világ látvánnyá merevített nyomai eltávolodnak a durva valóságtól. A folyamatszerû összemosódottságban késõbb már nem is lényeges, mi volt elõbb, és mi késõbb, itt mindegyik egymásra épült képelem egyenrangú, egyformán alapozó jelentóségű. A felvételek olyanok, mint az osztódó sejtek, mint a fagy által hizlalt jégtábla szerkezete.
Kecskés nyitott rendszert hoz létre, Umberto Eco-i értelemben vett nyitott művet, amely szabadon kapcsolható más nyelvi képződményekhez, illetve maga is befogadásra válík hajlamossá. Ugyanakkor a nézõ felé is nyitottá, úgymond kisajátíthatóvá válik, aki rákapcsolhatja emlékezetének virtuális képi élményeit a sorozatra. Kecskés világa nem kínál konkrét történeteket, lazán határozza meg képi mivoltának igazi eredetét. Nem a narrácíó felé tart, hanem a nyelv tiszta eszméje felé. Nem elmond, avagy ábrázol valamit, hanem a hiányát kelti a történetnek. Kizárólag önmagát jelenti. Eszménye - kímondatlanul is - a múlt század elejí konkrét mûvészet. Mûvészet, amely nem tűri a külsõ világ betüremkedését.