barnaróbertfelvezetője

Halálesztétika

Kecskés Péter kiállítása elé

A fiatal Balázs Béla kifejezése a Halálesztétika, mely persze

az élet felõli szépséggel foglalkozik.

Nem kétséges, hogy születésünktõl fogva halunk, és halálunkig

születünk. A halál nem túlnan van, hanem körülöttünk és ennek

tudata adja egy igazi mû hangoltságát, a mû sugárzását.

Kecskés Péter képeiét is ez ragyogja át.

Paradox szépségrõl adnak hirt ezek a képek. Hivjuk egy mondat

erejéig segítségül Hamvas Bélát, mert õ e Paradoxonról igy ir:

„a létezés logikája paradox, mert csak azt érthetem meg, ami

személyes, csak az érthetetlen az érthetõ, csak arról

szerezhetek tudomást, ami meghatározhatatlan..."

Ilyen tetten érhetetlenül szépek ezek a képek. Ilyen

megragadhatatlanul bonyolult az a számunkra, hogy mitõl szép,

és mitõl borzongató az emberi csontokból készült installáció

látványa? Mitõl lírai Kecskés képeinek barna tónusa? Mi adja a

„mélységélességét" a képek egymásba úsztatott

többrétegûségének?

Még egy Balázs Béla sor ide kívánkozik: „csak a halál révén

lehetséges tudata az életnek, az teszi lehetõvé, hogy

ráismerjünk, mint csudálatos eseményre. A halál az élet

formája... mert halállal lesz az élet kész."

Nem csoda, hogy a temetõ vagy temetés nemcsak a döbbenet

helye, hanem éppen a döbbenet miatti eufóriáé is. Amúgy errõl

számolt be e képek készitõje is. Azt mesélte el nekem, hogy

„az emberélet útjának felén" ahogy Dante, másfelé tartva,

eltévedt, és egyszerre csak, mintegy az alvilágban találta

magát, és a hely szelleme valósággal megigézte, kiforditotta

addigi önmagából, szinte táncra perditette.

A ige magyar jelentése többértelmû. És többfélét jelen az

igézet is. Ha ironizálhatnék, hát azt mondanám, hogy elõbb

volt az ige, aztán jöttek az igekötõk. Figyeljük meg azt,

ahogy az igekötõ, többek között, fel és lefele mutat az égbe

vagy a föld alá, és ezzel, mintegy megfogja az igét. Pedig az

ige a mozgás, mindig több irányba, és egyszerre hat. Es amikor

azt mondjuk, hogy a föld alá vagy azt, hogy az alvilág, hogy

altemplom, tehát le, lefelé, alant, megkötjük a helyet, pedig

van úgy, hogy egy altemplom az égben van, és az életnek

világhit, mint Kutná Hora, ahonnan ezek a képek is erednek,

ahol képek csirája jelen van. Mert itt valóban együtt van

jelen a megrendülésnek és az eufóriának a lehúzó és felrepítõ

gesztusa. Itt közvetlen meztelenségében hat ránk a halál

szépsége, és nem csoda, ha táncra perdit, nevetésre késztet,

miközben mélyen megrendít és elszomorít.

A félelem és az öröm egyet jelent: azt, hogy még élek és

nézek. És a csontok nekem világitanak, mintha a túlvilag

határán egyszerre volnánk mulandók és maradandók is. És itt

ez most akár táncra és nevetésre ingerelhet. Gondoljunk csak a

haláltáncra, vagyis arra, hogy ezek a képek egy középkori

temetkezés helyszinén keletkeztek. És, hogy e helyszín

ihletébõl e letisztult csontok az égbe kerültek, azzal, hogy

oltár készült belõlük, hogy fényhordozók lettek, kandeláberek,

és képek és műalkotás.

Ezért is tesszük fel itt és most a kérdést, ahogy Kecskés is

felteszi nekünk a képekkel, hogy vajon az ember kiásott

csontjai a halálhoz tartoznak e még, vagy az élethez, a

mûvészethez? Vajon azok a fehér letisztult csontok, melyekrol

már lefõtt vagy lerohadt a hús szépek-e? Az esztétika körén

belül értelmezhetõ-e ez még? A levetett hús még az embenhez

tartozott. A fehérlõ csontokkal vajon a tisztánlátás jött-e el

a számunkra?

Kecskés Péter barnás képei némi iróniával, derûvel

ellenpontozzák ezt az eufóriát. A képek színvilaga,

többrétegûsége inkább nosztalgikus, búcsúzkodás az élettől.

Mondjuk úgy, hogy „halálközeli" élményt nyújt. Olyanok a

képek, mint amikor az ember feljön „alulról^ kiemeli a fejét

a lenti világból, még visszanéz azokra, akik már nem jönnek

vissza. Vagyis e képek egye sötétülõ ablakok a távolodókra,

akik egyre kevésbé látszanak embernek lenni, már csak képek,

már csak emléktelen és névtelen csontok, amelyek még mintha

fehéren világitanának. Olyannak tûnik nekem e néhány kép,

mintha Isten, távolodó, végtelen hosszú vonatjának, és annak

is legutolsó kocsijából néznének vissza ránk. Es nekünk sem

marad más lehetõségünk, mint nézni, ahogy a költõ mondja: „

el-elnézem, hogy szállnak fényes ablakok a lengedezõ szösz-

sötétben,... s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök es

hallgatok."

Barna Róbert