Paksi Endre Lehel bevezetője
a K. A. S. Galériában tartott Res-Ur-Rex-I.T. c. kiállításomhoz
2007. február 8.
Ekkor egy egészen más terv helyébe az lépett, hogy miután megkaptam a szót, szabadkoztam,
mondván, ha már a művész is az elmúlt korok bölcsességére hivatkozik, akkor én is idézetet
fogok fölolvasni, és - milyen szerencse - a Balkon 1962-es februári számában találtam is egy
igazán frappáns, idevágó szöveget. Akkor az aktuális számot kinyitva, onnan olvastam a belerejtett
nyomtatott szöveget.
Mintha hommage-kiállítás lenne, de ez még munkacímnek is rossz. A fölvonultatottak:
József Attila, Austin Osman Spare, Wilhelm von Gloeden, a Neue Slovenische Kunst,
Arnulf Rainer, Kepes György, és az ikonon keresztül Tarkovszkij azért lett megidézve,
hogy ami összeköti őket, az csapattasson ki tisztább formájában!
Amint el lehet sütni, a magaskultúra lerángatásaképp az egész posztmodernről beszélve:
a popkultúra önmagához nyúl – Kecskés esetében nem lehet érvényes. Sem az értetlen,
sem a paródia célú jelentéskioltó visszhangozás, sem a megakadt, ám magasztos hagyományhoz
fölzárkózni igyekvés nem mondható el a Re-sur_Rex*I.T.-ról. Ahogyan a Laibach „kijavítja”
a „Life is Life” popslágert mozgalmi himnusszá, talán kissé ahhoz hasonlóan veszi Kecskés
alapanyagként a fönt említetteket. Kellő tisztelettel, de nagyon eltökélt dúsítási programmal
keresi retortájába azt, amiben legalább volt valami.
Alkémiai varázstudományát lényegében megfogni saját magának valószínűleg sikerül, és ez titok,
ugyanúgy, ahogyan a művek technéje is jobb, ha az marad. Hiszen hiába lehet a műítész
szemtanúja a fényképezőgép sorozatos elsütésének, a lényegi történések nem két szemünk
szórakoztatására folynak. A fényérzékeny réteg egymás után magára sülő ábráit ugyanúgy,
ahogyan a szkenneren táncoló eredetit is nem vagyok meggyőzve arról, hogy kizárólag
a képzőművész állampolgár és a keze irányítanák…
Ha a munka eredményét tekintjük, valóban alkémiai párhuzam jöhet szóba legelsőként:
szerintem Kecskés áldott, mert a munkáit látva csak a Szépet látom. Ez nem a kanti, individualista
cérnaszálon függő szépség, szögezem le. Itt a venustas – a bolygó képviselte princípium eszenciája
lehet a cél. Ez bizony független, szuverén és objektív, akár a 100%-os tisztaságúhoz közelítő réz.
A többszörös expozíció lehet egy mai megfelelője az anyag tisztulása végett folytatott hosszas
kínzásának. Éppen nem elpusztítja a művészetet ezáltal, noha így is értelmezték Kecskés
munkamódszerét.
Ezen túl megkockáztatom azt is állítani, ahogyan a szkenneren húzott kép víztükrön tündöklő
vízióvá lényegül át, ebben sikerül utánoznia azt a folyamatot is, ahogyan egy összemlékezetben
e képszerű kulturális értékek léteznek: magának a hagyománynak a működési elvét látnánk itt
ily módon ábrázoltan.
Alkotásainak semmi köze a felvilágosodás óta uralmat nyert művészeti diskurzushoz. E kiállításával
is azokat gyűjti egybe, akik valahol szintén ez alól kilógnak, vagy szembemennek vele.
Ezek után furcsálljam, hogy itt vagyunk a magyarok fővárosában, és beszélgetünk?
Paksi Endre Lehel