richweiszpéter-verseimről

Richweisz Péter : Elő-jelek

/Elhangzott a Fiatal Művészek Klubjában rendezett felolvasóest bevezetőjeként/

Kép és szöveg. Fény és betú. Azonosság és differance. Eredet és

nyom (spur, trace). Manifesztáció és disszemináció. Fizikán túl, valamint

fizikán innen. Ugyanakkor: nyelven túl és a nyelv előtt. Ráción túl és a ráció előtt. Jelentésen túl és a jelentés előtt. Ellenben: könyv előtt és könyv után.

Szellem előtt, szellem után. Idő előtt, idő után. Világ előtt, világok után.

Struktúra elött, stuktúra után. Forma, stílus, alak előtt, forma, stílus, alak

után. Ego, humanitás, modernitás, kritika, szubverzió, múvészet, technika, tudomány, játék előtt, ego, humanitás, modernitás, kritika, szubverzió, múvészet, technika, tudomány, játék után. Egyház előtt, és egyház után.

Zoon politikon elött és azután. Valamint kép elött és szöveg után.

Hogy nyerhetne egy ilyen és ehhez hasonló deskriptív felsorolás, ha

egyáltalán valaminek a deskripciója, bármiféle jelentést? És hogyan értelmet?

Relációk, vektorok, pólusok, előjelek lennének ezek? Fogalmi dualitások?

Mit jelent egyáltalán előjeleket kitenni? Mi az, hogy előjel? És még inkább :

mi az elő-jel1

A lista nyilvánvalóan az 'előtt'-ek és 'után'-ok polarizált érték-

kijelöléseinek retorikaját hívja segítségül, hogy ízléstöl függően plusszok és mínuszok demarkációját tegye lehetövé, egy köztes és meghaladott valami által. A meghaladás ilyetén teatralizált deklarációi nem valós lépések, sokkal inkább egy masszív belemerevedés jelei.

Az a felütés, hogy előjelekröl természetszerűleg adott kontextuson

belül szoktunk beszélni, még abban az esetben is tautológia, ha valamiképp az abszolútum ideál-kontextusában tesszük ezt meg. Az ilyen beszéd metaforája egy viszonyrend, amit az origó és a hozzá rendelt relációk szemléltethetnek.

Ebböl következöen az írás kijelölte élö kontextus megadásával nem

kerülhetjük ki az origó, a középpont és az eredet kérdését. Egy adott kép és egy adott szöveg kitüntetett centrumát keressük, megnyitásuk közös kezdetét, hogy a metafora feltétlen kiterjesztését elérhessük. A játék ettől kettős természetében mutatkozik meg.

Először is egy kérdést involvál: nevezetesen, hogy az adott kép és szöveg esetén valóban egyazon koordináta-rendszerröl gondolkodhatunk-e? Egy ilyen rendszer tétje pedig magának a kontextus lehetöségének értelme, ami, - mondhatni - 'mint olyan' örömmel mellözi a jelentések konvergenciaját, a disszeminatív és szétáradó-összefonódó kontamináció reményében. Az interpretáció lineárisan szedimentált rétegeit -amik struktúrálnak egy adott kontextust- egy gyakorlott mozdulattal kellöen zavarossá téve, a jelentések más minőségeihez jutunk.

1 A Nappali ház 1992. év negyedik számában egy oldalra lett szerkesztve Jacques Derrida írása

(Levél egy japán baráthoz) és Kecskés Péter két (Celesztikon) fénymásolata. Erre a sajátos eseményre

Kecskés hívta fel a figyelmemet, ürügyet ezen néhány megjegyzés elkövetésére inspiratív kijelentése

szolgáltatott, nevezetesen, hogy a "két mű valóban egymás mellé helyezhető, csakhogy ellentétes

előjellel."

II

Egy viszonyrendszert egyaránt lehet szétválaszthatóan homogenitásként

(lásd:'összefonódó') és differenciáló heterogenitásokként (lásd'szétáradó')

kezelni. Amennyire egy ilyetén mozdulat kellően radikális, épp annyira

megengedö, mivel az általa keltett örvény nemcsak hogy az üledékek

megmerevedését gátolja, hanem azáltal hogy fokozza a megfeleltetések

elágaztatásának számát, új relációkat szabadít fel, és tesz lejátszhatóvá. Egy megfelelö nem lineáris áramlás (ha tetszik, forgatag) értelmében, az

információ, a jelentés, az egyes beszédmódok redundánsnak és zavarónak vélt adalékai a lényegiség fokára emelkednek. Határok mosódnak el az akcidentális és a szubsztanciális között. Nem beszélünk többé a megismerésben zavart keltö zajokról, mivel ezen zajok is a jelentés rangjára emelkednek. Az episztemé lemond a kitüntetett abszolútról, és kikezdi az általánost, hogy ugyanakkor megtatrsa öket partikularitásukban. Ha hangsúlyt is ad a megengedö jelzőnek az, hogy a kontextualitás kellően kezelt fogalma kizárja a fenti kérdés implikálta strukturalitás szükségét, attól még megfogalmazhatjuk, hogy a szóban forgó művek bizonyos megfeleltethetö problematikák közös és képzeletbeli origójában interferálódnak.Ezek felsorolásánál izgalmasabb az általuk kijelölt és a rájuk alapozott tér kérdő- és

elöjeleinek elgondolása. Válaszul a fentiekre tehát: meg kell teremteni egy ilyen tér hallgatólagos koordináta-rendszerét ahhoz, hogy megnyíljék egyáltalán a filozófiai tapasztalat számára .

Másodszor: miközben majd egy ponton revideáltuk a hallgatólagosan

megengedett korrespondenciákhoz szükséges szavainkat (rendszer, viszony, origó, eredet, amik ugyan már nem szedimentált rétegei egy rendnek, de használatban lévő úgynevezett "nem-helyek" elliptikus visszatérései), vajon marad-e egyáltalán valamink, amivel kezdhetnénk valamit? Söt, az is kérdés, hogy helyes irányt követünk-e abban az esetben ha gondolatunk ezen valami fele halad, ahelyett hogy innen indulna? A túlkoros filozoféma sugallatára: ahhoz, hogy revízióval éljünk, nincs-e épp prevízióra szükségünk? (E kérdések természetszerúleg ismét az 'előtt'-ek, és 'után'-ok retorikájának kiszolgáltatottak.) Ha azonban bárminemú prioritást (nevezetesen "valamit") fentről vagy lentről, kintről vagy bentről - autorizálnánk, akkor Heideggerrel

szólva : tényleg becsukhatjuk a boltot ? Hiszen itt keresésről van szó

ugyanis a 'valami' felett ( alatt?) nem léphetünk át anélkül, hogy tudnánk: 'mi vala az'. Ezen origó-valami nem éppen az-e, ami feloldja illúziónkat, hogy a gondolatunk irányt követ, hogy valahonnan indult és valami (ez esetben ténylegesen a 'valami') felé halad, - hiszen az imént töröltük (pontosabban felkavartuk) az ehhez szükséges kellékeket ? Nem-e ez az, ami meggátol abban a keresésben, ami éppen felé irányul? Hiszen éppen arra akarunk kontextust építeni, ami felold minden viszonyt, ami elmaszatolja az origót, a szubsztancialitássá színezett eredetet és áhított tengelyeinket. Talán épp a nem-elgondolandóra gondolunk, ami egyszeriben lehetetlenné teszi, hogy valamit radikálisan elgondoljunk (és kontextust hozzunk létre ), mivel rá de jure nem gondolhatunk.

( Elgondolandó = gondot, nehézséget, kételyt feloldandó,

megszüntetendö.)

Mi hasznunk volna a nem-elgondolandó elgondolásából, vagy a nem

ábrázolandó (ábra, azaz kordináták rendszeren belüli korrespondenciaja) ábrázolásából, amennyiben az aktus-aktualitás elhalasztásai, és a 'valami' sajátos zárójelezései ezek? Ami megmarad, az magának a gondolkodásnak és az ábrázolásnak az ünnepe, a gond és az ábra apoteózisa. Ez az a pillanat, amikor a filozófiai tapasztalatot előszobának kiáltjuk ki, ami majd eredendő kételyt implikál, mégpedig hogy a helyiség nem vezet sehová. Vagyis éppen 'elő'-sége kérdéses. Nincsenek rajta leibnizi ablakok sem, hogy más világokra tekinthetnénk, mivel ez a négy fal mindig a gondolat-ábra monadológiajának ( origó ) tere marad. Ha azt vesszük már eleve becsuktuk a boltot, mivel annak temérdek áruja a rendszer belső, kiegyenlítődő egészét tekintve a nulla ( zéró ) értékére inflálódott. Ugyanakkor az output semmivé, és nem nullává devalválásának végtelenje, az inputok mindent feloldó

végtelenjével ellentétes előjelú volna. Azt, hogy az elgondolandó már megint az előjel, beámyékolja, hogy a végtelen (a 'minden' és a 'semmi' kettös fenomenalitásának ellenére) per definitionem negligálja bármiféle vektoriális és lineáris kitüntetettségének abszurdumát. Ebből szintén következik az eredendö kétely, vagyis, hogy az óhajtott előjelünk sem vezet sehová. Ám akkor mitől előjel, és minek az 'elő-'ségét bírja? Az origónak, vagy a végtelennek aligha. Létezésüknek ugyanis azontúl, hogy az ideáltípusok egyfajta epochéjával bírnak, nincs kimeneti hasznuk és nem jelentenek prioritást, mivel adott kontextusok exhalációi. Mindezekre való tekintettel a gondolkodás vindikált megismerései belátják az eredet transztextualitásának genetikusan megrajzolt korlátait. Az eredet jog szerint a Könyv és a Szöveg sorai közé íródik, nincs rajtuk túl és nincs rajtuk kívül. Ha a filozófiai tapasztalat nem képes értékekként relációkat kitenni, ha megszünteti a jel entitásait és szubsztancialitást generáló funkcióját, akkor mentségként

bízhatnánk abban, hogy más minőségű tapasztalatokkal megengedőbben bánhatunk. Ez megkövetelné, hogy eltekintsünk a kijelölt tér végtelen, mindent elnyelő inputjától. Mégha sikerül is egy ilyen eltekintés, a látómezőnk új, megengedett iránya rögtön fennakad terének újabb határain, nevezetesen, hogy a harctér, ahol a kontextus csatája folyik, paralell módon a kép és a szöveg alkotta tér, valamint a gondolkodás heideggeri boltjának a tere. Egy ilyen helyiség tartalmazhat -és tartalmaz is- kijelölt partikularitások minimálisan vagy monumentálisan lejátszható parcelláit, ám ezek egymásra nyitva kioltják másikuk kiemeltnek hitt előjeleit.

Amikor képalkotás önkioltó proceszusa és az írás disszemináló differance-sza a gondolkodás dekonstruáló nem-helyére rímel, akkor az elöjel origójának így felfogott genealógiaja önmaga halasztását eredményezi. Az eredet eképpen nem egyenlő egy adekvát origó által felvett zéró értékkel, és, mint entitás eredendöen eredménytelen, mégha eredményes is, mint funkcionalitás. A jel jellegzetesen jelként jelöli jeltelen és jelenvalótlan jelölendöjét, ami pusztán csak jel. A helyzet paralell jellege folytán, ismét, pont annak 'elő'-sége az, ami elvész. A koordináta-rendszer (kereszt-)tengelyét Heidegger

'kreuzweise Durchstreichung'-ja húzza át. A kettős kereszt új középpontja, ami az elliptikus visszatérés nem-középpontja, ami megfosztja nullává fixáltságától az origót, nem hiánya valami korábban meglévö originalitás prezenciájának, hanem egy olyan jelenlevő eredet (origó) nyoma, ami sohasem volt (zéróként) jelen. Középpont volt a neve egy lyuknak, egy pont nem-helyének, ahol a sík átszakad, hogy előjeleinket kivakarja és elsatírozza.

Nem épp ugyanígy jár-e el reprezentáns eredet(i)ével a Celesztikon képalkotó folyamata is? A közös tapasztalat terében, szobájában vagy ha tetszik boltjában e lyuk keltette örvény turbulens áramlásának köszönhetően magának az írásnak az inskripciói a context-nek (előjeleket kizáró) VOr^teX^ -té való transzskripcióját hajtja végre.