bárdosijózsefírása

“A halottak visszatérnek Jeruzsálmeből, ahol nem találták meg, amit kerestek. Bebocsátást kértek hozzám, s hogy tanítsam őket, én pedig eképpen tanítottam őket: Halljátok: a Semminél kezdem. A Semmi ugyanaz, mint a teljesség. A végtelenben a teli, ugyanolyan, mint az üres. Semmi üres is meg telt is. Ugyanígy mondhattok a semmiről valami mást is, például, hogy fehér vagy fekete, hogy nincs, hogy van. Ami végtelen és örök, annak nincsenek tulajdonságai, mert minden tulajdonság az övé."1

FÉNY-KÉPEK - prolongált sírbatétel

A fejlődés kényszerétől frusztráltan már-már felednénk a tökéletes múltat, a meghaladhatatlant, azonban tovább lendít minket a "historizmus nyomorúsága", a tehetetlenségi nyomaték, a XX. század szörnye, az állóháború-idő. Erre a kihívásra felelni képtelenség.

A historikus múlt felleltározott, véghetetlen katalógus. A "posztmodern ember" saját fegyverét fordítja ezen tökéletesített, rendszerezett és akkumulált halmaz ellen; az entrópiát, a giccset és az eklektikát. Entrópia a tudomány, giccs a művészet és eklektika a törlés.

Az entrópia, a giccs és az eklektika maga a sivárság, minden hétköznapi, profán, jelek nincsenek silányság. Múzeumba léptünk vagy halottasházba? Kriptának véltük a sötétkamrát? Ahogy a későn érkezett tanítványok, magunk vagyunk, és magunk válunk lenyomattá, FÉNY-KÉPpé egy vakuvillanás nyomán.

A földre esett fény is takaró, fénytakaró, mint a ledobott textil. Műtermi drapéria, hullaházi lepel, melyet a halottkém közönyösen libbent fel. Közönyös, de kecses mozdulattal rántja le, mint mártírok bálványszobráról a fátylat. Így vetődnek elénk a FÉNY-KÉPEK. A rendezetlen gyűrődéseivel sokat sejtető FÉNY-KÉPe lepel is, Veronika-kendő is, amely alatt magunk fekszünk gyermekapánkként irdatlan, meredező márványfehér lábbakkal, mint Mantegna Halott Krisztusa.

Gyűrött kendőnk FÉNY-KÉPe színről-színre válik saját leplünkké, s joggal reméljük az alatta rejtező csodát. De hiába esünk áhítatba, hiába reméljük: itt leljük őt. Az angyal távoztával megtörik az áhítat, s a redőzetlen kendőn kisimul az eltorzult arc, vízfodrozó Nárcisz arcunk.

Nárciszarcunk FÉNY-KÉPE valóságot ad, pedig misztikát ígért. Misztikát ígért látogatónak, a jó szándékú tanúnak, a látvány, és a lét túlélő cinkosának egyaránt.

A FÉNY-KÉPek egyszerűek, nem túl trükkösek, amolyan fény-test-ready made-k, harmóniájuk talált és teremtett sajátos arányai szerint részesült. Semmi mesterkéltség, semmi manír, az alkotás gesztusáról szó sem lehet. Az eljárás lényege egyszerű: a MINIMÁLIS beavatkozást megelőző MAXIMÁLIS felismerés.

Még is mi ez? Kiállítás, hullaház vagy kápolna belső. A látványhelyzet ambivalens, kimozdít a mindennapi repetícióból, elbizonytalanít, meditációra késztet. Mégegyszer kérdezem: még is mi ez? Filozófiai illusztráció, teológiai bizonyíték? Egyik sem. A stílust és eklektikát nélkülöző FÉNY-KÉPek keresetlen egyszerűsége a posthistoire emberének drámátlan tehetetlensége.

Mi ez, újrafogalmazás vagy approximáció? A kérdés jogos, hol van az isteni művész? Teremtésről már szó sem lehet, csupán tudomásulvételről, de csak annyiról, amennyit az ittlét megenged, és csak azt, szemfényvesztésről és utánzásról már nem. A művészet "megdicsőült béna kezét" csak a felismerés vezeti, feladata a kitapogatás, míg az individualitás homokja lepereg.

Mint Poussin barbár pásztorai, mi is a lét FÉNY-KÉPei előtt állunk, de hol van már az "Arcadia in Ego" mediterrán derűje. Feltorlódott jégtáblákat látunk vagy tüzet, mint Caspar David Friedrich a “Hope” roncsai c. képén, és alatta a múlt, kultúra, a valahavolt.

1. C.G. JUNG: SERMONES AD MORTUOS HÉT TANÍTÁS HALOTTAKNAK. Írta Basilides Alexandriában, a városban, ahol Kelet Nyugattal találkozik (Mauzóleum “a halállal való foglalkozás”, Bölcsészindex Centrál könyvek, 1987, Budapest, 108 oldal)

Bárdosi József