Péter Kecskés: Elagabalus/Narkissos

Videospace, Budapest

Till March 13

Beata HOCK

The esotericism that characterizes the work of Péter Kecskés is an unusual guest not only in the more secularly oriented profile of Videospace but in contemporary (Hungarian) art in general. Part of Videospace’s mission, however, is to present a broad spectrum of the uses and techniques of, as well as positions within, video and lens-based art practices.

The way Kecskés understands esotericism in contemporary art is better conveyed through expressions such as “mythical—or even sacral—imaging”, “alchemic magic”, “astrophilosophy”, or “symbology”. (The artist himself is a practicing astrologist and author of a book in the field.) What relates, for him, alchemy and his own mode of image-making is a technique that applies several visual layers on top of each other to watch their interaction, enhancing and smothering one another. Videospace presents a series of photographs (Essentia exaltata) and a video work (Elagabalus/Narkissos) made by this technique.

The photos were taken at ritual locations, too, and their layers include bones and natural elements (fire, air, vegetation and rocks) that combine to create at times painterly colours and surfaces. Neither the photographs nor the video are recent works of the artist, which is manifest in their method of execution: there is no post-production work in case of the photos and the video piece, free of any digital manipulation, shares the characteristics of classical analog videos. For the two-channel installation (of some 30 minutes duration) two beamers project two films on both sides of a semi-transparent. The films are similar in that they both show a horizontally tilted head with abstractly patterned slide-projection on them. One of the faces is a live one, constantly producing facial movements, while the other hardly moves at all. Even if the eyes are open, the face creates an impression of death and decay due to the colour patches covering it. The projection has no narrative end; it does capture time but does not clasp it in a “from… to…” kind of duration. Rather, the work may be viewed as an attempt to create a portrait, a still image with the moving frames of video. The calm and meditative approach to time counterbalances the basically brutal image of a head swamped in colours of raw flesh and rotting. The same effect, however, also gives the impression that we can see beyond the surface of the face (and the personality?), and get underneath the skin. This duality of decay and vividness is explained by the title, conceived after a suddenly recognized similarity between the given face and the portrayals of Elagabalus (a.k.a. the Roman emperor Heliogabalus whose controversial rule, disregarding religious traditions and sexual taboos, caused him to be erased from all official records).

The invitation “card” (rather, a package) is an additional nice touch; surely, Videospace is keen on producing invitations that qualify as multiples. This time, to enhance the single most important motive of the show, the addressee finds three separate sheets in the envelope: layers of different colours, patterns, and transparency, and s/he is free to assemble a combination s/he desires.

/megjelent spanyolul az Exit Express 2009 márciusi számában, lásd lent/

A réteges meghívó

ARTISTTALK

VIDEOSPACE

2009 MÁRCIUS 6.

Kecskés Péter: Két mítoszkör kapcsolódik egybe az installáció címében, az egyik az Elgabal/Heliogabalus-történet, a talán legmegbotránkoztatóbb római császáré és a közismertebb Nárcissz-sztori. Az első történet a világ alapkövének kereséséről szól, ahogy a muszlim világban a Kába-kő, a keresztény olvasatban maga Krisztus, a kabbalisztikus változatban a rejtélyes Luz kövéről beszélnek, még a buddhizmusban is benne van, ezen belül most csak a gyémánt-villám-jogart említeném. Elgabal a világ alapkövét, egy meteort szállított Rómába, mely Romulus és Remus köveként ismert máig. Ezáltal egybekapcsolódik a keresztény, péteri (Kőszikla) /egyház/hagyomány a Sol Invictus-kultusszal, melynek ünnepe prefigurációja Krisztus születésének.

A művel kapcsolatosan megjegyezném, hogy a névadás alapja a már elkészlüt munka után évekkel jött; egyik barátom hívta fel a figyelmemet, hogy Elgabal-ra félelmetesen hasonlít a modellem. Egyébiránt az Elgabalról készült portrékat, feljegyzéseket elpusztították,nevét szabályszerűen kitörölték a történelemből, mert olyan orgiasztikus rítusokat végzett, melyek még abban a korban is szélsőségesnek számítottak.

A Nárcissz mítosz eredetére nemrég akadtam rá; két folyam összefolyásából születik; így a kétcsatornás videoinstalláció is ezen folyam/at/ot is jelöli. Az ugyanazon szereplő statikus és dinamikus felvételéből összeálló sohasem ugyanolyan harmadik kép /”A folyóba sohasem léphetsz kétszer” Hérakleitosz/ az örök állandótlanságot érzékelteti. Mindig aszinkronban indul a két videó vetítése.

Szombathy Bálint: Hogyan tudod egymás mellet folytatni a szerteágazó művészeti tevékenységedet és a szellemi-ezoterikus kutatásokat?

K. P.: A művészeten belül is érdekel a szimbolikus jelhasználat és a „finomanyagi” megközelítés, ami nem szokott általában tematizálva megjelenni. Magyarországon ez a fajta művészeti gyakorlat kiveszőfélben van, de másutt azért mainstreamnek számító szituációkban is találkozhatunk ilyen jellegű művekkel. Ezt a tendenciát én mindenképpen egy szellemi kimerüléssel is összefüggésbe hozom.

Sz. B.: Téged elsősorban fotósként ismerünk. Ez az első videós munkád, ami a nagyközönség számára hozzáférhető. Munkáidban észrevehető a tudás összetettsége és a nyelv összetettsége. Az irodalomból is merítesz, a mitológiából, de akár a hétköznapokból is. A legutóbbi KAS Galériában kiállított munkáiban /One Day at a Time/ is hétköznapi helyzetből kiindulva egy egészen komplex multiexpozíciós vizuális jelrendszert hozott létre. Ezt itt is láthatjuk az ég-térképek egymásranyomtatásában és érdekes, hogy ez is egy teljesen szerves érrendszerként egységes képet mutat.

K. P.: A kisebbik sorozat meg még szervesebb, hiszen itt csak szerves anyagokat, természetes világítást alkalmaztam, a szabadban készült sorozatban. Nem alkalmmaztam semmiféle mesterséges kiegészítőeszközt illetve utólagos manipulációt. A felvétel örökre magábazárja a látványt; vagy sikerült vagy eldobható.

Sz. B.: Meglátásom szerint a természetközelibb képek misztériózusabbak, titoktartóbbak, mint a csillag-térképes munka.

EIKE: Mondjuk el a közönségnek, hogya videómű a legrégibb, a kis képek 2000-ből valók, a nagy térkép 2008/2009-es.

Sz. B.: Ez szép dolog, hogy a művész elővesz 10-15 év távlatából egy munkát, amit érlelt, mint a Tokaji Aszut, mint a jó borokat és 10-20 év után mutatja be először. Ez nagyon nagy dolog és fontos. Nem kell mindent rögtön bemutatni, a kirakatba tenni.Ez nagyon lényeges momentum, mert ezt vallom, hogy így kell csinálni. A fő munkát tekintve Elbgabal alakja – a fennmaradt ábrázolások alapján – egy nárcisztikus személyt mutat, egyben Nap-imádata a műben lévő fényre is utal.

K. P.: A vidoinstallációnak lehet egy buddhisztikus színezetű értelmezése, miszerint az én mindig is változékony, múlandó, önálló jelleggel nem bír, csak tudattartalmakat vesz fel és vetít ki önmagára és a világra. Sohasem tud abszolóút mértékben önmagával azonos lenni. Miközben mindez az állandótlanság maga az abszolút Én. A kérdés az, hogy a szanszarikus, a létforgatagba belépő én mennyire illuzórikus. Nárcissz sem látja önmagát, mindig csak a változás, az eltolódás, az elkülönböződés, a be-nem-teljesülés van.

Sz. B. Ebben a műben benne van az állandóság, az időtlenség, a teljes történetiség és a folyamatos változás és ezek szembesítése.

K. P.: Még egy belga indusztriális válogatáson is elgondolkodtató, hogy egy Heliogabalus nevű zenekarral együtt szerepeltünk. A munka akkor ért véget az elmúlt évben, amikor felfigyeltem a modell és Elgabal megdöbbentő hasonlóságára és így címe is lett a műnek. Ezzel vált teljessé, befejezetté a munka. Egyébként éppen tegnap láttam az interneten egy svéd body-artos, testszínházas feldolgozását a Heliogabalos történetnek.

E.: Te miért nem csinálsz ilyen jellegű munkákat?

K. P.: Régebben csináltam, de talán a zenei dolgaimat említhetném, amelyen belül lehet találni keményen finom ügyeket. A konkrét body artról szólva az az álláspontom, hogy nem jó úgy valakinek vásárra vinnie a bőrét, hogy a közönség értetlenül áll előtte. Az igazi body artnak mindig iszonyatos tétje volt, és nem köckáztatja az ember a szellemi integritását, a testi épségét, ehhez felszentelt, szakrális tér kell.

Az installációmra visszatérve, az egész megalapozása egy éveken keresztül készült portrésorozat volt, melyben az arc maszkszerűsége és átalakulása érdekelt. Ezután érdekelni kezdett, hogy mi lenne akkor, ha ezt megmozgatnánk és így, a videótechnika segítségével létrejöhetett a mű. A kisebb képeken megfigyelhető az az archizáló törekvés, ami távoli analógiába vonható Austin Osman Spare munkásságával. Az ő munkássága egy zsigeri tapasztalású mágikus ars volt. Ez volt az egyik legfontosabb inspiráció. Ez is egy folyamat-szerűség; egy éven át keresztül készült és eléggé filmszerű, ahogy az Uranogrphia-sorozat is. Az analóg egymásrafotózás egy nagyon finom folyamat. A nagyítások is kézzel készültek, de az Uranographiák is egyediek, hiszen egyedi módon lettek egymásranyomtatva. Maga a munkafolyamat tehát alkímisztikus jellegű. Megemlíteném még Genesis P.Orridge vagy Anselm Kiefer munkásságát, de természetesen itt már nagyon eltérő utakról van szó, melyek mégis egy szellemtörténeti térben és egy alkotói attitűdben közös vonásokat mutathatnak. Ez a művészeti attitűd egy rituálisabb történet. Azt is fontosnak tartom, amikor én magam lepődök meg egy-egy „véletlenen” legyen az technikai vagy szellemi-lelki, ami elindít más felé, és ilyen értelemben lehet behozni a „nyitott mű” fogalmát, amit a Bálint meg is tett a megnyitómon.

Sz. B.: Ez a transzcendencia.

K. P.:Transzcenzionális művészet. Ez a fajta kreativitás még egy Bódyban vagy Angerben is megfigyelhető. Az utóbbinál luciferiánus felhangokkal.

Gazdag István: Ha már Luciferről esik szó, akkor megkérdezném, hogy mivel tuduk, hogy egyfajta mágikus tudás is felhalmozódik a rétegelt fotókon, videón, akkor mindennek van egy megidéző-funkciója?

K. P.: Igen, de nem egyirányú ez, nem hagyományos, mint akár Angernél /O:T:O:,Crowley/ vagy Barneynál /mazonizmus/. Az egyik alapvető különbség, hogy a művész hogyan miként érti a Fényt. El tudom-e vinni egy inspirált, ihletett irányba, a metafizikai fény felé, akár a felébredés irányába vagy pedig egy elsötétedés felé, és a két út egészen másfelé mutat.

G. I.: Valójában ezt az installációt pharos-nak szánod, a fénynek világítótorony funkciója van, mert számomra vannak egyértelmű utalások a képeken is. Mert ahogyan az Elgabalnak is, ennek is lehet sötét vonatkozása, hiszen őt a saját székletébe folytották bele.

K.P.: Ez viszont a mű gondolati hátteréhez tartozik és nem szorosan a műhöz. Közvetlenül az installáció nem szól Elgabalról vagy Nárciszról. Ezek a tematikák és történetek mintegy asztrális-gondolati lárvákként és féymagvakként lebegnek, mint jelentésmezők és a jelentés maga is feloldódik a végén. A jelentések ki vannak játszva egymás ellenében. A multivalencia megsemmisíti az egyetlen-olvasatot. Helyt ad a kimonhatatlannak. Ettől sugározhat a mű. Az egymásnak ellentmondó jelentésrétegekből épül ki egy nem verbalizálható jelentés, egy metanarratíva, egy kevésbé konkretizálható jelentésmező vagy megidézés. A képeken jelentkező káosz is egy irányított folyamat. A leglényegesebb az, hogy milyen irányba mutat a mű. Egy Anger, Barney vagy Beuys /steineriánus illuminizmus, luciferiánus kereszténység/ esetében ez nagyon kérdőjeles, hiszen a szellemi háttér és intenció legjobb esetben is vitatható.