Farkas Attila : Atomista megváltás

(ENDT. Multiplication, Kecskés Péter fotói)

Mottó: “Ne várjatok túl sokat a világvégétől!"

“A Semmi semmizik.”

(Stanislaw J. Lec) (Heidegger)

Az atomizmus magával hozza a látszólagosság, és az üresség kellemetlen érzését, s magában hordja ennek az érzésnek majd minden konklúzióját. Nem véletlen, hogy az atomizmusra épülő-alapozó materializmus, annak minden irányzata, története folyamán mindvégig ennek az űrnek - végső konklúzióként a semminek - hol nyílt, hol burkolt megjelenítője volt. Így a materializmus ebből a szemszögből a pusztulásnak, a semmi fenyegetésének hordozója, amelyet éppen az atomista látásmód közvetít. Így válik az atomista látásmód apokaliptikussá, sokkalta inkább, mint bármely hagyományos, metafizikai alapokra épülő eszkatalógia. Az atomizmus azonban a világvégét a maga tiszta és reménytelen valójában jeleníti meg, mivel azt nem az időhöz köti, és ahhoz semmiféle jutalmat vagy büntetést nem társít, illetőleg azzal kapcsolatban semmiféle reményt nem táplál. Végső soron ez az oka a materializmus ókortól máig tartó gyűlöletének is, ami gyűlölet voltaképpen nem más, mint félelem az üresség érzésétől. Nem véletlen, hogy Platon, a létezők öröklétének hirdetője, a halhatatlanság és maradandóság prófétája, Demokritosz műveinek összes példányát azért akarta összegyűjteni, hogy azokat elégethesse.

Nos, ugyanezt az érzést reprezentálják az itt látható képek is: az üresség érzését, annak minden bizonytalanságával és szorongásával. És ahogyan az űr és vele az érzékszervi bizonytalanság egyes gondolkodóknál az atomizmust eredményezte, Kecskés Péter is egyfajta “látványi atomizmussal” fejezi ki ugyanezt a mondanivalót. A képeken elemeket látunk, részeket, szegmenseket: különféle dolgoknak önmagában értelmetlen szegmentumait. Nincs egyetlen egész sem. Az ürességet persze maguk a témák, a képek explicit tartalmai is megjelenítik: Mert voltaképpen mit is ábrázolnak ezek a fotók? Londoni és müncheni metrómegállók és kiállítótermek egy-egy apró részletét, egy lerohadt pesti lámpaoszlopot surlófényben, a londoni utcák egyik forgalomirányító lámpájának felnagyított darabját egy azon ékeskedő lyukkal, valamint a Trafalgar Square szökőkútmedencéjének vizéből szivárgó fényt, s azon keresztül a kút szobrának egy darabját. Puszta falak, metró aluljáró, földalattiság, underground, üres kiállítótermek, pontosabban: kiállítótermek üressége, éjszakai utca, félhomály, lerohadt lámpaoszlop ráragasztott plakátok és hirdetések fecnijeivel és némi madárszarral.

A szegmentálással, az alkotórészre koncentrálással történő művészi kifejezés az ürességérzés lehető legradikálisabb megfogalmazása. Hogy kínunk az elviselhetetlenségig fokozódjék, az itt látható fotók nem egyszerűen szorongatóan üresek, hanem embertelenek, a szó szoros és konkrét értelmében, mivel a képekről minden emberi hiányzik.

Az elemi összetevők világába lemerülve a szemlélődés eljut az elemi részekig, a világ széttörik. Ha eljutunk az elemi összetevőkig, megmutatkozik számunkra a dolgok eredete, amely eredet ugyanakkor a dolgok valódi természete is: ez pedig a Káosz, amely eredeti értelmében ugyebár nem rendetlenséget, zűrzavart, hanem határok nélküli, ásító ürességet jelent.

Az üresség a buddhizmusnak is egyik alapfogalma, amely a buddhista vallás azon alaptanításából nőtt ki és szublimálódott filozófiai terminussá, miszerint a lét ontológiai értelemben vett szenvedés, ami a mi kulturális nyelvünkre átfordítva azt jelenti, hogy a létezés, mint olyan, értelmetlen. Később ez az értelmetlenség finomul ürességgé és a fogalom még inkább filozofikus jelentéstartalmat kapott, s az üresség itt már inkább a potencialitást jelentette, a dolgok és események lehetőségét, és nem pedig azok hiányát. Erre a gondolatra jelent meg azután mindenféle dolgok mágikus megvalósításának ígérete, és ennek nyomán számos praktika alakult ki.

Azonban az üresség fogalma számunkra, nyugati emberek számára, egyszerűen szemantikai tartalmánál fogva nem kaphat ilyesfajta jelentést. Az üresség számunkra a hiány. Az üresség dekadens polgári értelmezése is a hiány, az értelmetlenség, a nihil, az elidegenedés csupán pozitív előjellel. Ami alatt főként az álneurózisba bújtatott bomlás fölötti öröm, az alig leplezett intellektuális élvezkedés értendő. Az üresség egyik elemi megjelenési formája a művészetben a nyafogás és a blöff. E fotók erről a művészetről (is) elmondanak egyet s mást. Maga az alkotó szerint is az egyik képen látható kiállítótermi riasztókészülék a csupasz falon, többet árul el a kortárs művészetről, mint a teremben kiállított - ám e képeken nem véletlenül nem látható - művek maguk.

Kecskés Péter ezoterizmusa, hajlama a miszticizmusra jól ismert jelenség, talán nem is csak barátai vagy ismerősei körében. Eddigi művei, lett légyen az kép, vers, avagy performansz, mindig, mindenhol telítve vannak az ezoterika szimbolizmusával, s ezek az alkotások konkrét tárgyaikat tekintve is gyakorta jelenítették meg az okkultizmus egy-egy ismert témáját. Nos, e fotók egyfajta szakítást jelentenek Péter korábbi - amúgy a maguk nemében remek - műveivel, illetve azok szellemiségével. E művek által közvetített ürességérzés, az alkotó szándéka szerint egyfajta apokaliptikus jelentéstartalmat is hordoz. A szegmentumokra történő széthullás, az elemi részek és az űr látványa - gondolata a világ széthullását sugallják. Természetesen ugyanez érvényes a kultúra világára is: Nincsenek tényleges művek, valós konstrukciók, ami van, az csak látszólagos, átmeneti érzékcsalódás, gondolati illúzió. Ráadásul e szemléletmód a látást is eltolja a kiállított művekről a kiállítás helye felé, amely locus üres. A képeken látott szegmentumok, látványi atomok üres térben villannak fel, és sehol egy támaszték, egy kapaszkodó. Csupasz faldarabok, oszloprész az egykori plakát maradványával, kiállítótermi részletek, művek, művekre történő utalás nélkül. Ez nem a vég, hanem a vég utáni állapot, amennyiben persze a kiüresedést időben megragadható folyamatként fogjuk fel.

A fotók implicit mondanivalója tehát egy súlyos kritika, kritika az “újfáradtak” elidegenedett művészete fölött, a nihilizmus és a blöff fölött. Vagyis áttételesen ugyan, de a polgári dekadencia fölött. Az üresség ilyen radikális prezentálása ugyanis már nem egyszerűen bemutatása annak, ami van (pontosabban: ami nincs), hanem eljutás a végső konklúzióig. Az ürességet itt már a semmi váltja fel a gondolkodásban. A semmi pedig önmagát is tagadja, hiszen ha nem tagadná, valami lenne. Olyan mint az uroborosz: felfalja és megemészti önmagát.

Így tehát a kiüresedés kiüresítése az, amivel itt most szembesülünk, de azt is mondhatnám, a halál halála, amelyből - persze nem azonnal és nem feltétlenül - de valamiféle élet fakadhat. Így Kecskés minimál művészete ezen a ponton túllép nem csupán a kritizált kortársak mondanivaló nélküli mondanivalóján, hanem saját korábbi művészetén is, vagyis önmagán. Ami valljuk be, nem kis teljesítmény. Ha buddhista módon közelíteném meg ezt az aktust, önmagunk legyőzésének mondanám. Így tehát mind a fotók explicit tartalma, mind pedig ezen explicit tartalom mögötti implicit mondanivaló, a lélek és a szellem gyógyulásának jeleit mutatják.

Az egyik képen egy kiállítási teret láthatunk, a teret megvilágító két ablakkal. A fénykép homályos, szellemképekre emlékeztető, olyanokra, mint a régi polgári szalonokban dívó, és a rendszerváltással nálunk is újjáéledt spiritizmus szellemfotói. A kép nem a valódi teret mutatja, hanem egy tükörképet, merthogy a fotós egy tükröt fényképezett le, amelyben homályosan, éppen hogy csak kivehető a kiállítóterem a két ablakkal. Nos, úgy vélem, remek iróniája ez a kép az elferdült látásmódnak, a valóság homályos tükrözésének a dekadens művészetben, s persze egyben szelíd önirónia is.

E művek tulajdonképpen határozott lépést jelentenek a realizmus felé. Ezt a puszta látványon és a látványhoz kötött rejtett mondanivalón, vagy ha úgy tetszik: üzeneten túl, a képek elkészítésének módja is mutatja. Aki ismeri Kecskés Péter korábbi munkáit, illetőleg azok elkészítésének módját, azok pontosan tudják, miről is van szó. Péter ismert arról, hogy hihetetlen körülményességgel, elképesztő aprólékossággal és gazdag segédeszköztárral felszerelkezve szokta megalkotni fotóit. Az is ismert, hogy ezen alkotási folyamat általában maga is szimbolikus természetű, vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy fotóinak jó része egyfajta alkímiai folyamat végeredménye. Ezzel a korábbi gyakorlattal szemben Péter mindenféle segédeszközt nélkülözött képeinek születésekor, sőt még a legáltalánosabb, majd mindenkor használt eszközök és eljárások is hiányoztak. Se megvilágítás, se beállítás, se semmi. Csak maga a fényképezés pőre aktusa. Vagyis az elkészítés aktusa, amely levetkőzött mindennemű szimbolizmust, hacsak persze ennek a lecsupaszításnak nem tulajdonítunk valamiféle szimbolikus jelentéstartalmat. És tudni kell azt is, hogy a képek egy részének méretaránya egy az egyhez. Például a neonok részleteit ábrázoló fotók esetében. Ebben a gesztusban is a csupasz, önmagát mutató, az emberi tudat által közvetlenül tükrözött valóság tárul fel.

E művek tehát, noha eredeti inspiráló szellemük az ezoterika, ám az atomista látásmód és a kritikus gondolkodás révén mégis jelentős lépést mutatnak a realizmus irányába. Ez pedig azzal a reménnyel tölthet el bennünket, hogy még sincs vége a világnak.