Óvoda

Aprócska óvoda volt, de mert én voltam benne a legapróbb (a legkisebb szöszike fehér kötényben), hatalmasnak láttam. Hiába tanítottak minden jóra, nem nagyon szerettem. Féltem a szabályoktól, nem szerettem délután aludni, hisz annyi néznivaló akadt volna, meg annyi mesekönyv lapozandó!

Sokkal meghatározóbb volt zsenge gyermekkorom tapasztalatszerzésére a Szabadtéri Színpad, ami mellett laktunk, s ahová atyai nagyapám a kertész apósához kártyázni járt. Én az egészséges életmód jegyében nem nyeltem velük a cigarettafüstöt, hanem az akkor botanikus kertekkel veresengő park virágágyásai között ismerkedtem a világgal. A kert félkarú kertésze csodákat művelt, én megtanultam a virágok és gyomok neveit, bámultam a pillangókat és nem átallottam összeszedni minden rovart, ami arrafelé járt. Íme a legújabb lehetőségem: zoológus, vagy botanikus...

Mint a kép is mutatja, apja lánya vagyok. A mai napig ez a büszke mosoly van a tekintetében, ha rólam van szó.

Emellett állandóan ott csetlettem-botlottam a színészek lába alatt. Anyám szerint néha mint önkéntes színpadfényesítő munkás. Én rettenetesen szerettem volna olyan szép lenni, mint a primadonna, s hangyaszorgalommal gyűjtögettem a jelmezekről tánc közben lepotyogott gyöngyöket és flittereket a világot jelentő deszkák repedéseiből. Mesevilág volt.

A "Világot jelentő deszkákon".

Bújócska a színház előtt. Mivel az óvoda udvara zsebkendőnyi volt, sétáink egy részét a Bessenyei-kertben töltöttük. Itt áll az a szépforma épület, mely Thalia otthona. Mivel én voltam a legkisebb, rábíztak a nagyokra, hogy el ne kallódjak. Erre különben hajlamos voltam. Itt nőttem fel ezekben a kertekben, s három évem teljes öntudatával lógtam meg az óvodából, amikor unalmassá vált, s vettem az irányt anya munkahelye felé. Ezt az önállóságot aztán természetesen kategorikusan tiltva megszüntették, de mint renitensen, állandóan rajtam volt valakinek a szeme. Pedig én minden felnőtt riadozással ellentétben pontosan tudtam, hogy mit akarok, s hogy hogyan kell közlekedni. Sajnos ma már nem emlékszem erre a lovagra, csak sejtem, hogy a Hammel-fiú, akit fotós édesapja szabadított rá az óvodás csoportra, hogy segítsen neki a képek elkészítésében. Valami érdekes lehetett a kora tavaszi fákon, nagyon vizslatjuk, de már ez a madár is elszállt.

Talán a Szabadtérin összeszedett tapasztalatok hozták, hogy minden megilletődés nélkül álltam be a nagyok közé az év végi vizsgán verset mondani. A műre már nem emlékszem, az egyik lányka kulcsár volt, csak ennyi maradt meg belőle, de zajos siker volt!

Ugyanekkor indult "táncos karrierem". Sikerült egy még nálam is aprócskább fiút találni mellém, Nemes Pistit, akivel vígan roptuk a csárdást. A fotót Hammel József, a Kelet-Magyarország nagyszerű sajtófotósa készítette, aki a család jó barátja volt, s több díjnyertes fotót is készített rólam. A fotós remek művész volt (ma is él!), mondanom se kell, a család hízó kebellel figyelte a sárgult újságfotók őrizte, immáron a médiába is beszivárgó szédítő karrieremet...

Pistivel az óvoda után még nyolc évig koptattuk ugyanazon osztály padjait, de se ő, se én nem lettünk híres táncosok.

A díjnyertes Hammel-fotók egyike a "Kis virágok", ami otthoni kertünkben készült. Édesapám ma is kertészkedik, a hagymások a gyengéi, igaz, a liliomok most nagyobb becsben vannak. Ezek a nagy sárga tulipánok aztán a következő évre összeszíneződtek a pirosakkal és cirmosok lettek. Majd megint kisárgultak. Csodás dolog a természet! Szeretete és iránta érzett bámulatom azóta is megvan.

Miként az igen apró koromtól meglévő szerelem: az olvasás szeretete. Itt édesapám a mesélő, s mint látszik: mindketten nagyon élvezzük a közös mókát. A betűk iránti vonzalmam azonban oly határokat nem ismerő volt, hogy gyerekpásztorom, apai nagyapám, tanítgatni kezdett a betűvetés tudományára, ami azóta szárba szökkent, s most már arathatok is belőle...

A másik nyertes fotó "A babák". Vak is látja, beállított kép, ez is szokott "lelőhelyemen", a Szabadtéri nézőterén készült, egyszem babámmal. A fotó már iskolás kori, de a kis pettyes ruhát sehogy sem akartam kinőni.

Mint kép is mutatja, alig vagyok nagyobb a petrezselyemnél. És mivel sűrűn betegeskedtem, itt még elég csenevészecske is vagyok. Hátsó kertünk veteményei közt a velem egyidős fenyővel versengve (lemaradva bár...) azért lassacskán kinőttem a pöttyös ruhácskát, első iskolás évem téli szünetében megszabadítottak számolatlan bajaim egyik gócától, a manduláimtól, s szüleim bagy örömére az általános iskolára megpendülvén ha hosszára nem is, de széltére mindenképp gyarapodtam.