Az általános iskola
Az evangélikusoktól elvett épületbe telepített, akkor 4. számú Általános Iskolának nevezett tanintézet válogatott kerete. Hogy hogyan kerültem be a speciális készségeket igénylő osztályba, ma se tudom, mert szolmizációs készségem Petneházy Feri bácsit állandó harcsabajszok rámpingálására késztette (ez járt a fafülűeknek), miközben az osztály a pad alatt fetrengett a röhögéstől.
Az iskola kitágította aprócska világomat. Unokatestvéremmel és a szomszéd gyerekekkel ugyan sokat voltam együtt, de itt csatlakoztak hozzájuk az osztálytársak is. Mellettem édesanyám egyik munkatársának lánya: Pásztor Marianna, s "fölöttem" Molnár Ági, akivel egy utcában nőttünk és tizenkét évig egy osztályban koptattuk az iskolapadot. Furcsa dolog azt mondani: a barátom. Én ma is meleg szívvel emlékszem rájuk, hiszen annak ellenére, hogy nem mindig vitt egyfelé az utunk, sok közös vonásunk volt. Ági volt az, akivel egymás gondolatait is kitaláltuk, akivel nagyokat lehetett fecserészni.
Ez a 2. osztályos tablónk. Középen akkori osztályfőnökünk, Agárdiné, aki az iskola igazgatójának felesége volt. Én még mindig nem állok két lábbal a földön (első sor balról a harmadik). Mellettem unokatestvérem, akivel nyolc évig osztálytársak voltunk, s aki velem ellentétben zenéből nem volt kakukktojás, zenei gimibe ment, ének szakot végzett, s rádiós újságíró karrierjét a Nyíregyházi Rádió zenei rendezőjeként kezdte.
Ez, az azóta nagyhírűvé lett iskola kiváló zenei képzést adott, és ad ma is, én pedig egy zeneileg tehetséges család szinte egyetlen botfülű tagjaként küzdöttem a szolfézs rejtelmeivel. Énekelni is megtanultam valamilyen szinten, s annyi maradt, hogy felnőtt koromra megtanultam értékelni a muzsikát. A többi művészeti ághoz, lévén jó ritmusérzékem és manuális ügyességem, több affinitásom volt. Ez tartott az osztályban, no meg, hogy nem voltam teljesen híján a józan észnek. Könnyen tanultam.
A kötelező kisdobosnyakkendőt valahogy megúsztam a matrózblúzzal, de a mozgalom alóli kitérőt a későbbiekben nem tolerálták. Még egy bohém művészeti osztály keretében sem.
Maradt tehát a babazsúrra. Itt épp hét éves lettem.
Szülinapi buli valahol az általános iskolai félidőben. Mivel egyedüli gyerek vagyok, szüleim igyekeztek nagy baráti kört szervezni mellém. Edit unokahúgom (mellettem jobbra) és öccse, Pisti mindennaposak voltak nálunk, osztálytársaim és a szomszéd lányok pedig vígan pusztították a szendvicset, a tortát, ettük a madártejet és folyt a lé, mármint a málnalé, amivel megkoronáztuk az ünnepet. Mondja valaki, hogy szesz és maligán kell az önfeledt örömhöz!
És elballagott a "Z" osztály. A nyolcadikos tablón az első sorban jobbról a harmadik vagyok. Középen osztályfőnökünk, Kovács Lászlóné, akivel jó pár emlékezetes hangversenyen énekeltünk. Ma is hallom az "A csitári hegyek alatt"-ot, amivel beénekeltetett minket a hangversenyek, a rádió- és lemezfelvételünk előtt. És ugyanezzel a szerető mosollyal vezényelt végig. Az intézmény a város legjobb iskolájának számított, de későbbi pályám szempontjából mégsem a jelen lévő tanárok voltak a meghatározók, hanem az akkorra már az iskolát elhagyó Czibula Feri bácsi, aki vasszigorral verte belénk a nyelvtani szabályokat, olyannyira, hogy lányos zavaromban egy másodikos szigorlaton Deme professzor úrnak előadtam az egyiket. Még ott is megállta a helyét. Szigorával együtt valahogy mégis elérte, hogy szerettük a nyelvtant is és az irodalmat is. A történelem pedig élt körülötte, amikor a tokaji hegyet megmászván megmutogatta a Rákóczi szabadságharc hadmozgását és a második világháború eseményeit. Ma is sajnálom azt, az egyébként kitűnő felkészültségű hölgyet, akit utódjaként vagy fél évig testületileg utált az osztály.
Az iskola -- az új, amit kiköltöztettek az evangélikusok épületéből -- sajnálatos módon még a kórusok történeténél sem emlékszik meg azokról a kiváló zenepedagógusokról, akik a jelenlegi kórusmozgalom megalapozásaként vezették a már 1965-ben is létezett kórust, kórusokat. Hadd legyek én, talán a legméltatlanabb katonája ennek a mozgalomnak, aki még egyszer feljegyzem legalább két elkötelezett zenepedagógus nevét: Petneházi Ferencét és Kovács Lászlónéét. Ha a látványos sikerek özöne valóban utánunk érte is el az iskolát, de mi is énekeltünk a rádió "Éneklő Ifjúság" műsorában, vettünk részt versenyeken és bemutatókon. Minket vezényelt a Korona Szálló oldalán emléktáblával is megörökített hangversenyén Bárdos Lajos, s ránk is büszkék voltak akkori nevelőink. Sajnálom a jelen szelektíven feledő emlékezetét, a hagyományaira csak egyetlen mondatban büszke iskolát, hogy ezt, az alapokat lerakó múltat ennyire feledi. Lehet, hogy nem volt 100%-os a továbbtanulási rátánk, de sokan maradtak a zenei pályán, vagy annak közelében, sok zenét szeretni és a művészeteket értékelni tudó gyerek nevelődött a régi falak között is.
Művészeti nevelésem természetesen nem nélkülözhette a zongorát se. Kitűnő Franz Fucks mester ezen bécsi mesterművét zaklattam éveken át. A körülöttem lévők arca beszédes: bár igyekeztem, de nem lettem egy Rachmaninov. Ügyes voltam, de nem elég szorgalmas. A köröttem zenélők tehetsége elbizonytalanított. Nem volt bennem elég kitartás, hogy bizonyítani akarjam, én is vagyok olyan jó, mint Rábai Júlia legjobb tanítványai. Ő volt ugyanis első zongoratanárom, aki mint tehetségtelent, két hét után elküldött egy másik tanárnőhöz, s később hiába vett vissza, bennem már összetört a gyermeki hit, hogy ez nekem valamikor is jól fog menni. Pedig ment, boldog emlékezetű Lili néni rájött, hogy hogyan kell bánni velem, s még azt a görcsöt is feloldotta bennem, hogy képtelen voltam kotta nélkül játszani. Mozart kottát nyitott előttem, abból játszottam Bachot, ugyanis mindegy volt, hogy, hogy mi, csak hangjegy legyen, s máris ment fejből a darab. A zongorázás is azután kezdett hiányozni, hogy a rendszeres tanulmányokat abbahagytam. Ezt a gyönyörű hangversenyzongorát pedig, mikor a szüleim eladták a családi házat, és eladták a zongorát, bizony megsirattam.
A komolyzene mellett persze hallgattunk mást is.
Ezek már a hippi korszak évei. A Vaskó ikrek születésnapi buliján balról a második vagyok, mellettem óvodás táncosom, Nemes Pisti, Edit unokatestvérem és Czevár Ildikó osztálytársunk. Két szélről a Vaskó lányok, Anikó és Györgyike. Miniszoknya, virágos trapézgatya, és a "belvárosi" frizura. No, nem nálam, az nem fért bele ultrakonzervatív neveltetésembe. A twist már kiment a divatból ebben az évben épp a shake volt a parketten a No 1.
És buli nálunk is, itt lettem épp tizennégy éves. Mellettem Csatáry Ági, általános iskolás éveim padtársa és barátnője, Molnár Ági, aki a mindenkinek egyetlenegyként kijáró "legjobb barátnő" volt, Edit unokahúgom, az öccse, és Adél unokanővérem. Ha jól emlékszem, az ülő sorban háttal a Vaskó ikrek és Szücsi, azaz Szűcs Judit koccintottak velem -- még mindig málnaszörppel.
(Ugyanakkor, az első sorban jobbról a második)
És ugyanaz a csapat 1998-ban az iskola lépcsőházában, a díszterem előtt az egyetlen általános iskolai találkozónkon. Osztályfőnökünk, Jutka néni, azóta itthagyott minket. Ha nem is jött el mindenki, szép nap volt.
Az iskola épülete, ahová jártunk. A fotó forrása: Panoramio. Készítette Csiszér Dezső
Az első hivatalos okmányom képe, ezzel a komoly, jókislányos fotóval szembesült húsz évig mindenki, aki kinyitotta a "kis SZIG-em". Jó atyám szerint egy rendes lány így viseli a haját, komoly, nem botramáskodik, cél- és öntudatos. Én pedig szófogadó lélek voltam, tettem, amit kértek tőlem. Azóta ez az öntudat, céltudat, komolyság kopik rólam.
És bár nyolc év után oszlófélben volt a nagy csapat, mégsem szomorkodtunk: hatan ugyanazon gimi ugyanazon osztályában folytattuk a sulit.
