Rendhagyó curriculum vitae

Egyszer már elhatároztam, hogy összerakom. Aztán mindig elmaradt. Most ismét a kezembe került néhány fotó, hát nekilátok.

A távolabbiaktól indulva

Folyt. köv. folyamatosan....

Látogatók:

Anyai felmenőim

Matyasovszki János, vagabund dédapám a Szepességből vándorolva beleszeretett világszép dédanyámba, Mitál Annába. A megkopott nemesi kutyabőrt szögre akasztván gazdálkodott, s dédanyám erős kezű kormányzása mellett szépen gyarapodott is.

Nagyanyám szülei: Petrilla János és Kolimár Erzsébet tisztes gazdálkodók voltak.

Anyai nagyapám, Matyasovszki Miklós, az ezermester kádár és bognár, aki gazdálkodott is, s ahogy a történelem hozta, hol napszámba aratott, hol tiszttartó volt. Tőle örököltem nyughatatlan kíváncsiságom, makacsságom és manuális ügyességem jó részét.

Szégyenlős mosolyú anyai nagyanyám, Petrilla Mária, aki a januári nagy hóban jött unokája látására. Ő volt a legnagyszerűbb ember, akitől bölcsességet tanultam. Szelíden, de vasakarattal kormányozta a család billegő bárkáját, határozottan egybetartotta, vezette és mérhetetlen szeretetével átölte az övéit.

Anyai nagyanyám és apai nagyapám, amint rájuk jellemző derűvel tárgyalják a család dolgait. Nagyapám volt apró gyermekkorom őre, aki sűrű betegségeimben a mesék és betűk világába vezetett.

Apai felmenőim

Apai nagyapám, Horváth János, mint önkéntes tűzoltóparancsnok. Tisztes polgári foglalkozására nézve szabó volt. Ebből a mesterségből is ragadt rám. A tűzoltásból már nem sok, házasságom első önálló főzésekor majdnem felgyújtottam a konyhát...

Édesapám családja szüleim esküvőjén 1950 április 9-én, Húsvét vasárnapján. A kép anyai nagyszüleim borbányai kertjében készült. A négy Horváth-fiú itt még nem hasonlít annyira egymásra, mint a későbbiekben.

Apai nagyanyám, Kovács Piroska, aki szintén gyakorolta a szabómesterséget, hét határon híres volt főztjéről. Sajnos korán itt hagyott minket, így csak nagynéném főztjén tudtam lemérni egyes tőle tanult étkeken a kulináris élvezetek tudományának mesteri fokát, ezt a hagyományt már nem tudtam továbbvinni. Alkatra a család szerint leginkább rá hasonlítok. Egyedül én örököltem a képen illendően kendővel takart rendkívüli hajkoronáját.

Szüleim:

Édesanyám:

A két Manyi. Édesanyám és barátnője valamikor a kereskedelmi éveiben. (1947 körül)

Édesanyám lánykori képei (1947/48 körül)

valamikor a sztahanovista időkben. Ekkorra már túlélte a háborút és az orosz hadifogságot. Derűje és csibészes humora azonban töretlen.

A hivatalos esküvői kép.

Az ifjú házasok. Kötelező műteremfotó az '50-es évekből.

Ez is magán viseli a kor divatját: a háttér figyelemre méltóan a "sztalini" idők terméke, ...

...mint a "lányok" a hivatalban (1957-ben), .....

..... vagy ez a bőrkabát, ami a jólét netovábbját jelentette a hatvanas évek elején. Drótszamár és macskakő, csomagoló papirba burkolt kifli, sok hideg hajnal, amikor a műszak kezdődött és este, mikor véget ért.

A bicikli emblematikus volt ebben az időben. Édesanyám öt kilométerre lakott a várostól, ahol tanult és később dolgozott. Az akkori világban mindenki gyalog járt. Ő is. Első főnöke a legelső fizetését nem adta oda, helyette részletre megvette ezt a járgányt, és a boríték helyett anyám kezébe nyomta, hogy végre ne kelljen napi tíz kilométert gyalogolnia.

Édesanyám korán munkába állt, a háború szertefoszlatta a családi álmokat, anyám tanítónői ambícióit, s nagyapám családi gyarmatárú kereskedésről szövögetett terveit is. Édesanyámat pénzügyi és kereskedelmi végzettsége juttatta munkához, édesapám épületgépészségét is elvitte a történelem vihara, a hadifogságból nagybátyjához került és péknek tanult, majd a családi pékséget államosították, s ott maradt a vállalatnál egészen a nyugdíjig. Ezen a kissé homályos amatőr képen még talán nem "A Főnök", akit majd néhány évtized után vállukon visznek a munkásai a búcsúest után.

S mint a kerékpár mutatja, már volt valaki, akit szintén mobilizáltak ebben az időben... Megérkeztem.

Édesapám