Embedded Files
A boldog önállóság szellemében itt már kibontott hajjal, kibontott szárnyakkal repülök. Ez lett volna az indexképem, de a beállítás nem felelt meg a szigorú
Jó sorsom összehozott Szádeczky-Kardoss Samu professzor úr görög
elvárásoknak. Oldottabb a mosoly is: azt hittem, ez a legnagyobb dolog, ami történhet velem. Az akkori JATE magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Egy a 16-ból, akit abban az évben „beválogattak” a „nagy csapat”-ba. Rettenetesen büszke voltam rá, hogy felvettek és egyetemista lettem, azt hittem, felnőttem. Ugyanakkor rettenetesen féltem, hogy méltó vagyok-e rá. Képes leszek-e megfelelni azoknak az elvárásoknak, amit ez támaszt velem szemben. Az első héten majdnem feladtam.
jegyzetével, amit latinos létemre az idegen szavak szótárával felvértezve olvastam; Kristó Gyula professzor úrral, akinek tudása olyan súllyal nehezedett rám, hogy az elfogódottságtól még évek múltán is keresztülestem a küszöbén, ha hozzá kellett mennem valamilyen ügyben. Mit keresek én itt? Aztán lassan megnyugodtam.
Természetes lett, hogy Karácsonyi Béla latin szövegből magyarul olvas fel,
Magyarból könnyebb volt a dolog. A gyermeki lelkesedésem által kezembe vett szépirodalom igazi rajongójává tett a betűnek, szónak, leírt szépnek. Az irodalomtörténet mindig is nagyon érdekelt, a formák iránti vonzódásom képzőművészeti érdeklődésemmel páros, így én is átestem a kezdő rímfaragás nem sok sikerrel kecsegtető korszakán, még regényt írni is megkíséreltem, de mint hamvába holt ötletet még idejében feladtam. Csetlő-botló amatőr színészkedésem is szerencsés véget ért a gyerekszínjátszással, még mielőtt egy rossz ripaccsal gazdagítottam volna a feledésre ítélt csepűrágók társulatát. De a lelkesedésem az irodalom iránt oly határtalan volt, hogy mindenki elkönyvelt irodalmárnak, vagy nyelvésznek. A nyelvtan mindig ment, sokat versenyeztem korábban, sok bajom nem volt vele. A nyelvtörténetet határozottan élveztem, s nem csak a jóképű Bratinka Jóska miatt, jó móka volt. Minden vizsgaidőszak utolsó, levezető vizsgája lett a nyelvészeti, amikorra már fogyó energiákkal, de még koncentrálásra képesen egy utolsó nekifutással… de abszolválható volt. Még találkozhattunk
követhetővé vált Trogmayer Ottó cigarettafüstös előadása, megszoktuk Maróti Egon fantasztikus tényekkel teletűzdelt, de tábla felé forduló előadói stílusát, aztán azt is, hogy Gyimesi tanár úr végigszaladgálja az előadást, hogy Szántó Imre mindent háromszor foglal össze... egyszóval kezdtem felnőni … előző hitemmel ellentétben ekkorra, s még nem teljesen, de legalább már a feladatokhoz.
Nyíri professzor úrral, aki mára már csak egy név a nyelvészet nagyjainak arany lapjain, vagy Deme Lászlóval, aki nem csak a pontosan használt magyar nyelvet, a szép magyar beszédet tanította, hanem bemutatta a közvetlen kommunikáció megvalósításának elméletet és gyakorlatát, hiszen a hallgatókkal való közvetlen és kötetlen foglalkozást még a menzán is szem előtt tartotta. Sovány menzai kosztunk így javítva fel igazi szellemi táplálékkal.
Irodalomból hatalmas előny volt, hogy lényegében hároméves koromtól kezdve olvastam, hét éves koromra az Egri csillagoknál, tizennégy évesen a Forsyte Sagánál tartottam. A városi könyvtár ekkor még a Benczúr téren üzemelt, szinte szembe azzal a házzal, ahol laktunk, s a könyvtárosok ügyesen adták a kezembe az egyre igényesebbé váló ízlésem és érdeklődésem szerint a mesekönyvek után a meseregényeket, kalandos történeteket, majd a legjobb ifjúsági irodalmat. Tíz éves korom táján átirányítottak a felnőtt könyvtárba, mondván: Ágikám, itt már mindent elolvastál, ami érdekelhetett. Szerencsésen átrágtam magam a gimi végéig a száz kötet Jókain, Mikszáthon, Kemény Zsigmondon kezdve Szerb Antalig szinte mindenen, ami említésre méltó a magyar irodalomban. A gyermeki fogékonyság és lányos romantika persze Dumast tette egy időre az első számú kedvenccé, őt aztán előbb Dosztojevszkij, majd Jane Austin váltotta fel. Elég hamar rájöttem, hogy a világirodalom nem magyar fordításban a legjobb – úgy általában. Így aztán a magyar szigorlatokhoz mellékelt olvasmánylista nálam nagyjából tíz percig tartott. Az elsőre ugyan a hitvitázó drámákat el kellett olvasnom, meg Gyulay regényét, de a második szigorlati listáról is csak James Joyce Ulyssese „nem volt meg”. (Azóta se szeretem.)
A magyar szak is összehozott néhány, számomra a későbbiekben is meghatározó egyéniséggel. Mindjárt az elején Ötvös Péterrel, akinek a régi magyar irodalom felfedezését köszönhetem, valamint a nagy ráébredést: filozófiai tekintetben teljesen tudatlan vagyok.
Mivel Kölcseyről elnevezett gimnáziumba jártam, a reformkori irodalom nagyobb súllyal esett a latba, mint általában a hasonló intézményekben.
Hiányosságaim azonban itt is akadtak bőven,
erre
Csetri tanár úr és Zentay Marika előadásain volt szerencsém ráébredni.
Vörösmarty és Kölcsey mellett a legnagyobb kedvencek Arany és Jókai, de a modern magyar irodalom nekem nem Adyban, hanem Komjáthyban jelentett igazi élményt. Ahogy a prózában sem a többiek által csodált Iskola a határon volt számomra az emblematikus mű, hanem Szerb Antal Utas és holdvilága. Ez utóbbi a régi jó -- talán nem túlzok, ha azt írom, barát --, Baranyai Zsolt hatása.
Sorolhatatlanul sok az, amit tudásban és emberi tartásban tanárainktól kaptunk. Meg is fog sértődni az, aki nem kerül bele a felsorolásba, de kinek-kinek lelkét más és más érinti meg.
Tanári és emberi mértékkel számomra a legtisztább lélek, akivel az irodalmárok között találkoztam,
Az irodalom, a nyelvészet és a történelem az ókori stúdiumokban találkozott és vált eggyé. Úgy, ahogyan azt már
Ilia Mihály, akinek igaz embersége, világra való érzékeny nyitottsága, jó értelemben vett kíváncsisága, őszinte emberszeretete olyan munícióval töltötte fel képzeletbeli vándortarisznyámat, melynek morzsáiból ma is építkezem.
dr. Hock Miklósné, Márta néni is tanította a gimnáziumban. A latin nyelv ott még csak eszköz volt egy elsüllyedt világ felfedezéséhez, Márta néni órái azonban elindítottak bennem valamit, amit az ő egykori tanára, Czúth Béla aztán lassan-lassan kibontott. A latinhoz kezdetben érdeklődéssel, majd megilletődéssel közeledtem. Nem vagyok igazán jó nyelvtanuló, ha egy nyelv a szövegekből nem ragad rám, akkor nehezen boldogulok. Minden nyelvismeretem a "konyha" szinten lett kiváló, nagyszerűen olvasok, és minden lelki görcs nélkül fecserészek egy adott nyelven, nem nagyon zavar egy elrontott grammatikai eset, ha a partner megérti mondandómat. A latin azonban más volt, nem volt kivel fecserésznem, s gimnáziumban nem juthattunk el olyan szövegmennyiségig, hogy én biztosan mozoghassak benne. Az egyetemen, a haladó latinosok csoportjában hirtelen azt vettem észre, hogy "tudok" latinul. No, ez természetesen ifjonti dőreség volt, hisz minden relatív, de azokkal szemben, akik egy-két évig tanulták a rómaiak nyelvét, határozott előnyöm volt.
Ez, és Czúth Béla "szemtelensége" volt az, ami engem az ókor kutatójává tett. Az első szemináriumon kiszúrta a "jó kislányt", akit a tanárok iránti feltétlen tiszteletre neveltek, felfedezvén latinban való jártasságomat és a "szép Bajtai Mártával való kapcsolatomat, addig ugratott, amíg Keresztúry Jocó hátbavágásának eredményeképpen vissza nem vágtam, s el nem értem, hogy nála szakdolgozzam ókorból. Sidonius Apollinaris nem épp a kezdők latinja, én szenvedtem is -- és szenvedek is -- vele eleget. Hogy végül mégis megtanultam latinul, azt annak köszönhetem, hogy Szádeczky professzor úr rábeszélt a latin szakra, Karácsonyi Béla, minden idők egyik legjobb latin nyelvtanára megtanította a legapróbb részletekig szétszedni a grammatikai szerkezeteket, hogy aztán Czúth Béla "Ha még egy ilyet mond, maga kis taknyos, kidobom az ablakon" felkiáltására megtanuljam össze is rakni. Karácsonyi "Atya" megalapozta azt, aminek alapján Czúth mondhatta: "Ha érti, ne fordítsa!" És lőn: végigolvastam néhány tucat egyházatyát anélkül, hogy fordítottam volna, de tudtam, miről írtak. Elindultam a latinul tudás útján. (Az út vége még messze...)
Szerencsés ember vagyok. Sokszínű és nagyszerű emberek világában cseperedtem. Hagyták, hogy azt tegyem, amihez kedvem van, kézen fogtak, ha botladoztam, jó szívvel átsegítettek a nehézségeken, kinevettek, ha kellett, bátorítottak, elbizonytalanítottak, de hagyták, hogy keressem önmagam. Találtam is egy utat, amit megpróbáltam végigjárni. Nem szépen kikövezett, kátyús is rendesen, mellékutakkal, de bízom benne, hogy vezet valahová.
De nemcsak tanultunk! Annak ellenére, hogy nem voltam kollégista, megpróbáltam részt venni a mókákban. Hogy mennyire sikerült, azt mások tudnák elmondani. Én mindenesetre megpróbáltam. Minden kirándulás, minden szakest, vetélkedő, FEB-tábor rajta volt a programon. "Két liter bor és Ágnesnek egy Ágnes víz" alapon végigmulattam, amit lehet.
Itt épp Keresztúry Jóska ökörködik velem egy évfolyam-kiránduláson.
Page updated
Google Sites
Report abuse