A gimnázium
A pályaválasztás nekem is feladta a batyut. Annyi minden érdekelt, hogy céltudatosan nem lehett terelgetni. Aztán két gimnázium maradt fenn a családi kupaktanács rostáján: a Zrínyi vagy a Kölcsey. Mint minden városban, nálunk is voltak egymással versengő tanintézetek. A szüleim szempontja leginkább az volt, hogy kinek a gyereke jár oda és mi a szülők véleménye, az enyém pedig egy romantikus ötlettől sugallva: hol tanítanak latint. Valami délibábos elképzeléstől indíttatva egy amerikai filmélmény hatására ugyanis úgy döntöttem, én leszek a szegények és ártatlanul üldözöttek mentőangyala: ügyvédnek állok. A mélyen magamba néző személyiségvizsgálatom eredménye az volt ugyanis, hogy egyetlen dolgot tudok igazán jól: beszélni. S hol kell jól beszélni? A színpadon (általános iskolában egyes készségeim hiánya miatt már feladtam, bár mint mindenkit, vonzott egy kicsit még később is), a pulpituson (ahová igyekeztem) és a katedrán (ahová végül elértem). S ha valamibe belekezdek, csináljam jól, nekiálltam megnézni az egyetemi (!) tárgyakat, s megláttam: latin is van, nosza tanuljuk!
A Kölcsey Gimnázium konzervatív értékeket őrző iskola volt, ahol nagy súlyt fektettek a hazafias nevelésre. Nagy szó volt a Kádár-érában, hogy minden tantermünk falán és füzetünk elején ott díszlett: "A haza minden előtt!". Ebben nőttünk fel. Kirándulásaink is helyből indultak: ismerd meg szűkebb pátriádat. A pályaválasztás első nagy akadályát leküzdve beleestem a mezei romantika kamaszos korszakába. Első "összerázó" kirándulásunkon Tiszadobon talán Petőfit idézem a nyári nap alkonyulatánál.
Kitűnő pedagógusgárdát kaptunk. Osztályfőnökünk matematika-fizika szakos tanárként elérte a legtöbbet, amit pedagógus elérhet, még azzal se utáltatta meg a tárgyakat, akiknek fogékonyságuk sose volt hozzá. S hogy mennyire tudta megtanítani? Csak két adalék saját példámból: egyetemistaként a dolgozók esti gimnáziumában érettségire készülőket készítettem fel a maturára, matekből is. Mindenki leérettségizett. Friss tanárként az érettségi után vagy 8-10 évvel beállított hozzám két tanítványom, hogy másnap dolgozatot írnak geometriából, és nem értik. Megmagyaráztam. Akkor még nem misztifikálták "nyitott mondat"-okkal és hasonlókkal a matekot. A matematikai logika tizenévesen kezd kialakulni, nem kell elvenni az "egy meg egy az kettő"-t épp tanuló gyerek kedvét az "egy meg mennyi kettő"-vel. Sokan ugyanis itt adják fel. Volt olyan érettségizett nebulóm, akinek az egyismeretlenes egyenlet annyit jelentett: X= .... Ez volt hát a matek.
Mint osztályfőnök sokat törődött velünk, szeretett bennünket, pedig valószínűleg az agyára mentünk. Mint egy nyüzsgő hangyaboly, sok nehezen megzabolázható, de tehetséges gyerek, akikből ki lehetett hozni majdnem a legjobbat, akik bár látszólag nem voltak mindig jó közösség, de soha se hagytak megbukni senkit, soha se kellett valakinek egyedül elvinni a balhét, akik minden bolondságban benne voltak. Még a tízpercbeni süti árulásban is, amit apám egyik péküzeméből hoztunk, teletöltve az iskolát friss vanília- és rétes illattal. Még "üzérkedhettünk is", minden sütin volt vagy 20 fillér haszon, amiből aztán az osztály kirándulni ment.
Magyarból színesebb egyéniséget sodort hozzánk a tantárgyfelosztás. A bölcsész érdeklődőket extákkal ölte, megkapóan sajátságosan magyarázott, de a könyvet is bevasalta. És voltak dolgok, amiket nem szeretett. Művészettörténetet is tanított, franciát is. Ez utóbbi nem nekem jutott, az előbbit pedig inkább mástól lestem el. Bármennyire is változatos volt amit csinált, nem miatta lettem bölcsészhallgató.
Történelem tanárom szakmailag egyike volt a legkiválóbbaknak , emberileg pedig szigorú és igazságos. Olyan vázlatai voltak, hogy párját ritkították. Inkább a földrajz vonzotta pedig, de a történelmet is nagyon szerette tanítani. Hogy milyen kedves humora is van, inkább később fedeztem fel, mert amióta leérettségiztem, folyamatos a kapcsolatom vele és bűbájos feleségével, Ágikával. Ma már nyugdíjasok, szerencsére kimaradtak a közoktatás szétesésének utolsó korszakából. A módszer, amit követett, ugyanis nem nevezhető épp liberálisnak, de azon az értéken nyugodott: amit megtanulsz, az a tied.
Az osztály nagyon színes egyéniségekből állt, nehéz lenne igazi közösségnek nevezni, de jó "banda" volt, s talán épp azért volt jó, mert nem tudtak belőlünk egyöntetűre kockázott személytelen személyiségeket faragni. Legtöbb tanárunk talán nem is akart, még ha a korszellem meg is követelte volna. S lett légyen bár tarka fickók lelőhelye, én így is kilógtam belőle egy kicsit, mint általában mindenhonnan. Nehezen "skatulyázható" voltom nem tudom, mennyire bosszantotta a többieket, mindenesetre elviseltek. Itt is egyedül rajtam nincs nadrág, a "kukorica farmer" szoknyával dacoltam, hogy ha már más, legyen nagyon más, hiszen a szüleim által szoros rendbe fogatott frizurám miatt úgyis kakukktojás voltam a hetvenes évek vagányai mellett. Arról, hogy borzasan jelenjek meg a nagyközönség előtt, természetesen szó sem lehetett, drága Apám ki is tért volna hitéből. De én jobban szerettem volna "huligán" lenni, s ha az már nem mehetett, legalább így egyénieskedtem. Próbáltunk ugyanis némi egyéniséget vinni a boltban kapható melegítő fölsők világába, kinek farmerre, kinek nagy gombokra futotta.
Azért volt trapézgatyám is: szép, piros nylonjersey. Úgy nézhettem ki benne, mint egy kalaposgomba, de akkor az volt a divat.
Itt a "négyesfogat", a két Ildi és két Ági. Reményi Ildi és Molnár Ági már korábban is osztálytársam volt, Iván Ildi itt csatlakozott hozzánk. Nem mondom, hogy "sülve-főve", de jóban-rosszban összetartottunk. Aztán szétszéledtünk a gimi után, de addig együtt voltunk.
A tanulás mellett természetesen mindenben (vagy legalábbis sok mindenben) benne voltunk. Itt épp egy helytörténeti vetélkedőn nem állt a legjobban a szénánk, gondban volt a csapat, de végül megnyertük a fordulót. Lepényevésben és zsákbanfutásban nem voltam a legjobb, de vetélkedni szerettem, többször is erősítettem a hazai csapatot, indultam Kazinczy-versenyen, Édes Anyanyelvünk versenyen, írtam tanulmányt Kölcseyről és Vörösmartyról, benne voltam a Múzeumbarátok Körében, honismereti táboroztam és megírtuk a vásárosnaményi Ládagyár történetét. Írtam verset, szerkesztettem iskolaújságot, rádiót, énekeltem, játszottunk színházat, szóval minden lében kanál voltam, már azon levekre gondolok, amikbe belekeveredhettem.
És ez a "belekeveredés" egyre messzebb sodort az ügyvédi pálya gondolatától. Előkerültek ismét a művészetek, a művészettörténet, és megszületett a nagy szerelem: Róma.
Kuriózum számba menő felvétel a Via dei Fori Imperialin 1975-ben. Ez volt az első személyes találkozásom a Várossal. A fotó azért is csodálatos, mert ekkor még alig-alig bírkózott meg a család a fotózás rejtelmeivel, s a nyári egész kiruccanásra, összesen 24 képkocka állt rendelkezésünkre. Ezt aztán alaposan be kellett osztanunk Bécstől Rómáig, hogy megőrizzék az utókornak "kamaszkorom legszebb nyarát."
Itt pedig kicsit később Móré Zsuzsival valamilyen gyerek rendezvényen a Szabadtérin. Nem énekeltem, attól távol állok, de a próza akkoriban is jól ment. Kisgyerekkorom szinte ott telt el a Szabadtéri szépen ápolt kertjében, majd egyre ritkultak az ott töltött órák, míg végül "kikoptam" a kertből, a városból, s ma már csak ezek a kissé szamárfülesedő képek őrzik az alig-alig emlékszem eseményeket. Pedig voltak: gyermekműsorok, kiállítások...
Ez is a Szabadtéri, a beállás nem épp prima balerinai, de Marxot se én mintáztam (hál' Istennek). Arra, hogy mi közöm lehetett ehhez a kiállításhoz, már nem emlékszem. Ezen a nyáron az Iparművészeti Főiskola tanítványai itt rajzolták a virágokat, ebből készültek virágmintás anyagok, s rajtam az egyikből készült ruha van. Hiába, hiúság, asszony a neved! Erre bezzeg emlékszem.. (Hogyne emlékeznék, hiszen sárga színe miatt Rómában mint "erkölcstelen" viseletűt nem engedtek be benne a Szent Péter bazilikába csak egy földig érő vastag köpenyben.)
És ahogy az már lenni szokott, minden a végéhez közeledett, így a gimi is. Ez volt a "Szalagavatónk". Akkor még nem voltak nagy bálok, csak amolyan osztálybulis klubdélután. De jót mulattunk, a műsorban volt paródia, levetítettük az osztályban készített diákat, táncoltunk és bolondoztunk. Ekkor még éretlenül. Ez a spontán csoportkép sem teljes, volt aki épp "friss levegőt szívott", de a "java a pacalnak" rajta van. Én elszabadult sörényemmel a második sorban állok fehér blúzban.
Aztán kiplakátoltak a tablóra minket, az iskolai egyenruha szigorúságából kivívtuk, hogy a fekete bársonypertlit ne kelljen a nyakunkba kötni, de a mellény maradt. Azóta már többször is modernizálták, a miénk se szép, se modern nem volt, szigorúan elegáns, ami egyáltalán nem volt fiatalos, de egy egyenruha nem divatbemutató.
És ez már az érettségit megelőző nap. Ekkor kellett volna szóbeliznem, de latin tanárnőnk nem ért rá, így egy napot halasztódott a dolog. Ugrásra készen vártam a kertünkben, hogy mégis behívnak (majdnem szemben laktunk a gimivel, anyuék állták a büfét és vállalták a hírnök szerepét, ha kellek), s közben vagy integrál egyenletet vagy Tacitust gyötörtem, már nem emlékszem. Furcsa légüres térben éltem meg a nagy eseményt. Ma is emlékszem minden percére. Inkább meglepő volt, mint félelmes, s utána sokszor álltam/ültem vizsgáztató(k) előtt, de soha többé nem éreztem azt a megszeppent önbizalmat, s ugyanakkor azt a megnyugtató érzést, hogy mindenből felkészültem, ide nekem az oroszlánt, nagy baj nem lehet. Nem lett. Várt az Egyetem.
