Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez (verselemzés)
Szerző: Kuklis Tibor | 2014. 05. 29.
A művet Csokonai 1803-ban kevesebb mint két évvel a halála előtt írta (vagy legalábbis ekkor nyomtatták ki Bécsben). A verset a költő több más művéhez hasonlóan egy megszemélyesített "fogalomhoz", a Reményhez írta.
A vers a költő szerelméről elnevezett Lilla-ciklus harmadik könyvének végén található a poéta románcának lezárásaként, "írásba" is véget vett a költő kapcsolatának.Itt elbúcsúzik mindentől ami életét széppé tette: boldogságtól, költészettől és szerelemtől is. A vers elégiaként lemondást, a szebb múlton való kesergést és már-már a halál utáni vágyat helyezi a mű középpontjába, mindezekről pedig rokokói könnyedségről mesél, így a vers ritmikus vidám pattogása és az elégikus lemondás tehát a belső tartalom szemben áll a vers külső formájával.
Kiemelendő, hogy a versszakok kifejezetten mívesnek tűnnek. Mindez azért lehetséges, mert a vers egy kialakult dallamra íródott (a mű 1803-as megjelenésekor már kotta is tartozott hozzá)
A szerkezetében is hasonló logikusságot és felépítést láthatunk. Az első és a negyedik szakasz érzelmi párhuzamban áll egymással, míg a második és harmadik strófa éles ellentét fejez ki. A költő ez a megszemélyesített elvont fogalomhoz a reményhez fordult, ám párbeszéd nem alakul ki közöttük a remény nem válaszol, néma marad, így mű csak egy monológ marad mindvégig.
Az első strófában a Reményt definiálja, sőt be is mutatja az olvasónak. Bár "istenségnek látszó", mégis kiderül, hogy emberi találmány: rövid ideig tart és becsapja az embert, ám mégis hatalmába keríti és az apró félbuzdulások miatt függővé tesz. A 9. sortól kezdve azonban egy megtört és a Reményből kiábrándul alak feldúlva utasítja vissza a becsapós Remény próbálkozásait.
A második versszakban a rokokóból már ismert képpel, egy tavaszi virágoskerttel azonosítja a bizakodó szép korszakot. Minden boldogságát kiteljesíti a szerelem. A kép már-már idilli. A következő képsorokban azonban minden a visszájára fordul: a szép kert a téli sivársággá változik. Itt már nem csupán Lilláról van szó: a természet pusztulásával nem csak a szerelem, hanem minden más remény eltávozik. Aztán a strófa második része "visszateker" a szerelem boldog soraihoz, itt még hajlandó is lett volna beletörődni a művészi babérjai elvesztéséről, ha Lilla az övé lehetett volna.
Végül a befejező versszakban -első folytatásaként- a sorozatos kudarcok és veszteségek után az élet értelmetlenné válik. Így a reménytelenség és a halálvágy érzése uralkodik el.
Az utolsó sorok az ember és a természet kiüresedéséről beszélnek. Ezt követi a fájdalmas búcsú mindattól ami széppé tette az életet és értelmessé tette az életet.
Ezt követően hiába érezzük úgy, hogy költő végső kétségbeesést mutatja be. Ahogy Csokonai művészi formába öntötte a "rettenetet", az fölébe kerekedik a gyászos tartalomnak.