Az anekdota több is, kevesebb is, mint irodalmi műfaj. Ugyanazért több, amiért kevesebb: irodalom előtti, irodalom alatti forma, a mindennapokban is találkozhatunk vele, nem csupán szépirodalmi igénnyel írt és olvasott könyvekben.
Az anekdota szó görög eredetű, eredeti jelentése: ’ki nem adott’. Műfajnévként próza formájú, rövid, mulatságos (vagy csak érdekes, különös), csattanóra épülő történetet jelöl, amelynek célja a főhős jellemzése. Az anekdota szerkezeti sajátossága, hogy egyetlen epizódból áll, vagy esetleg kettőből, melyben a második az elsőt teszi nyomatékosabbá. Eredetileg és eredendően szóbeli műfaj, létformája, életmódja a közösségben, asztaltársaságban való elhangzás. A szájhagyomány tartja életben. Vándorútjuk során az anekdoták színeződnek, átalakulnak, nem egyszer a történetváz megőrzése mellett még szereplőik is kicserélődnek. Az anekdotákat időről időre lejegyzik, összegyűjtik - és az is gyakran megtörténik, hogy a könyvből visszakerülnek a társasági életbe, a szóbeliségbe, és ott ismét továbbformálódnak.
Eredeti, szűkebb értelmében az anekdota kiemelkedő (történeti) személyiség hétköznapjait, gáláns kalandjait, emberi gyengéit vagy szellemes mondásait bemutató kis párbeszédes jelenet, elbeszélés. A ki nem adottság a valóságos főszereplővel kapcsolatban eredetileg azt jelentette, hogy tartalmuk miatt ezek a történetek nem voltak kiadhatók: az anekdota szót először Kaiszareiai Prokopiosz bizánci történetíró az I. Justinianus császár magánéletéről írott történetei címéül használta. Az anekdota tartalma néha megközelíti a történelmi igazságot, gyakran azonban időn és kultúrákon átívelő vándortémával van dolgunk, amely itt vagy ott, esetleg itt is, ott is hozzátapadt egy anekdotahőssé vált személyhez. Az azonos hőshöz tapadó anekdoták ciklusokat alkotnak. Akár valóságos az anekdota tartalma, akár nem, előadásmódjára mindenképpen jellemző, hogy az elbeszélő valóságosként mutatja be a történetet, és arra számít, hogy közönsége is valóságosként kezeli azt. Tágabb értelemben az anekdota elnevezés magába foglalja az adoma műfaját is - ez valamely, az egykorú társadalomra jellemző tipikus alakot mutat be, tipikus eseteket mond el, és nem lép fel a konkrét hitelesség igényével.
Minden kisebb-nagyobb közösségnek: falunak, városnak, nemzetnek megvannak a tájról tájra, nemzedékről nemzedékre továbbadott jellegzetes történetei. A magyar történelem alakjai közül talán Mátyás király köré fonódott a legtöbb anekdota, de Deák Ferencről vagy Ferenc József császárról is sok jellemző történetecske maradt fent. Ezek közül sok vált idővel szépirodalmi alkotás nyersanyagává, építőkövévé - és ugyanez érvényes az adomákra is. A magyar irodalom anekdotikus vonulatának legmeghatározóbb alakjai Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond.
Az anekdota a szépirodalmon kívül a népköltészetbe is belekerülhet (ez a folklorizáció). Jó példák erre a Mátyás királyról szóló anekdoták, amelyeket Galeotto Marzio (1427-1497) olasz humanista szerző foglalt írásba (latinul) (Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv, 1484-1487), majd Heltai Gáspár (1500? - 1574) magyarított, bővített ki és dolgozott bele saját könyvébe (Krónika az magyaroknak dolgairól, megjelent 1575-ben); és amelyeknek motívumai vissza-visszaköszönnek a Mátyásról később keletkezett magyar népmesékben és népmondákban.
A műfaj első tudatos gyűjtője Jókai Mór volt. A magyar néphumorról szóló akadémiai székfoglalójában három és félezer, később már 17 000 anekdotából álló gyűjteményt emleget, melyet részben hallomásból jegyzett fel, részben olvasói küldtek be neki. Anyagát bedolgozta műveibe, önálló kötetben is közzétette, s folyamatosan közölte élclapjaiban. Mikszáth Kálmán a saját maga, felesége és barátai által gyűjtött anekdotákat elsőrendű irodalmi nyersanyagnak tekintette, művei jórészt ezekre épültek.
Tóth Béla a századforduló idején (1898 és 1903 között) hat kötetben adta ki A magyar anekdotakincset, gyűjteményében azonban a paraszti szájhagyomány közkedvelt darabjai csak igen kis számban fordulnak elő. Békési István ugyancsak a városi réteg, a tanult emberek anekdotáit gyűjtötte össze (Új magyar anekdotakincs - a századfordulótól a felszabadulásig (1962), illetve ennek folytatása: Legújabb magyar anekdotakincs (1966)).
György Lajos A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai című, 1934-es tanulmánykötetében tett megállapítása tehát ma is érvényes („A népmese, a népdal, a néprege és népdal sok érdeklődést támasztott... ezzel szemben a magyar népi anekdota felkutatása és feldolgozása terén úgyszólván semmi sem történt”), pedig a műfaj napjainkban is eleven.
Források:
Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, illetve ennek elektronikus változata a Magyar Elektronikus Könyvtában: >>>
Arató László - Pála Károly: A szöveg vonzásában. Bejáratok. Irodalomtankönyv a hat évfolyamos gimnáziumok első osztálya számára. ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola - Calibra Kiadó, Budapest, 1994. 160-161. oldal
Herczeg Gyula - Zachár Zsófia anekdota-szócikke in: Király István (főszerk.): Világirodalmi Lexikon 1. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. 314-315. oldal