A korszak versformához társítása azt jelenti, hogy a verset olvasó befogadó fejében a versforma felismerésével aktivizálódik a reneszánszról alkotott képe, tudása, és a verset egy kicsit a reneszánsz felől, reneszánsz szemszögből értelmezi, ott érzi rajta a kor hangulatát. Van olyan verstaníró*, aki ezt a jelenséget (találó képszerűséggel) történelmi holdudvarnak nevezi. A jelenség megfordítva is érvényes: ha egy költő a reneszánsz kort felidéző verset készül írni, amellett, hogy szóhasználata is minden bizonnyal régies (archaizáló*) lesz, a versformát is úgy választja meg, hogy alkalmas legyen a kor felidézésére.
A középkori költészet különösen gazdag olyan verssorokban és strófákban, amelyeket későbbi korszakok nemigen használtak, így önmagukban képesek felidézni a középkor hangulatát. Ilyen sorfajta például a nibelungizált alexandrin (Radnóti Miklós: Erőltetett menet), ilyen strófák a ballade (Babits Mihály: Ballada Írisz fátyoláról), az oktáva (József Attila: Eszmélet), a stanza (Tóth Árpád: Egy lány a villamosban), és ilyen versforma a rondó (a magyar költészetben nem jellemző).
van olyan verstaníró: Szepes Erika – Szerdahelyi István: A múzsák tánca. Verstani kisenciklopédia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.
archaizál: a szövegalkotás különböző fogásaival régebbi kort, korábbi nyelvállapotot felidéz bármely korban