A klasszicizmus olyan művészettörténeti korszak volt, amelyben a költészetnek nagyon szigorú szabályai voltak. Ahogy a verses és a próza forma használatát, úgy az egyes versformákét is megszabta a szöveg tartalma – pontosabban a műfaja. Aki ebben az időben kitanulta a költészet szabályait (márpedig a klasszicista felfogás szerint ez a mesterség kitanulható), pontosan tudta, hogy melyik műfajban melyik versformát kell alkalmazni; és viszont: aki értő versolvasó volt, és felismerte egy vers strófaszerkezetét, abban is biztos lehetett, milyen műfajú szöveggel áll szemben.
Ez a következetesség egyébként a művészetek születése óta alakult. Minthogy az első európai eposzok hexameteres sorokban íródtak, a hexameter sokáig (kölcsönösen) egyértelmű volt az eposzköltészettel. Amikor Dante végül, korábbi tervei ellenére mégsem hexameterekben írta meg az Isteni színjátékot (hanem tercinarímű jambikus sorokban), arról is döntött, hogy műve nem eposz lesz. Annak idején megbeszéltük, hogy a tercinarímes vers milyen, a középkori számmisztikán alapuló jelentést hordoz. Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelmet, egyetlen barokk kori eposzunkat nemhogy nem hexameterben, de még csak nem is más időmértékes versformában fogalmazta, hanem a históriás énekekéhez hasonló, ütemhangsúlyos, négysoros, bokorrímes strófákban. Ez a megoldás Zrínyi művét (ezen a ponton) az eposz műfaji hagyományaival szemben a históriás énekéhez köti (ez is nagyon fontos jelentésárnyalat a Szigeti veszedelem jelentésének egészében).
A disztichonos (egy hexameter és egy pentameter alkotta sorpár) formának is léteztek kötöttségei. Az antikvitásban terjedelmük szerint nevezték epigrammának (a rövideket), illetve elégiának (a 8-10 sornál hosszabbakat) a disztichonos verseket. Elsősorban az elégiának, de a maihoz képest az epigrammának is kötetlen volt a témája*.
A jambikus sorokban írt versek az antikvitásban külön műfajt képeztek: iambosznak nevezték őket, és tartalmuk gúnyolódó, csipkelődő kellett, hogy legyen. A jambikus vers tehát eredetileg ezt a szatirikus (kíméletlen humorú) hangvételt feltételezte – a későbbi korok költészetében ilyen jelentése nem maradt a jambikusságnak.
Az időmértékes verselésben léteznek lényegesen bonyolultabb sorok, ezekből (még bonyolultabb) strófák épülnek föl. A különböző strófák az irodalmi hagyomány szerint (a sorfajtákhoz hasonlóan) szintén megfeleltek meghatározott műfajoknak. Középiskolai tanulmányaid során biztosan meg fogsz ismerkedni három olyan strófával (a szapphóival, az alkaioszival és az aszklepiadészival), amelyek az ódaköltészetben voltak használatosak. E tankönyvfejezet szempontjából elég annyit megemlíteni velük kapcsolatban, hogy a magyar költészetben a versformák és műfajok egymásnak való kötelező megfeleltetése a 19. század elején felbomlóban volt: a klasszicista alkotói eljárásokat újak kezdték fölváltani (a romantikusak, amelyek nagy szabadságot engedtek a költőknek). Ebben az átmeneti időszakban alkotott Berzsenyi Dániel, akinek ódai strófában írott (és az ódára sok más szempontból is emlékeztető) versei gyakorta erőteljesen elégikusak (elégiko-ódáknak is szokták ezeket nevezni a két műfaj keveredéséről). Berzsenyi első kritikusa, Kölcsey Ferenc is helytelenítette, hogy „Berzsenyi egy regét* asklepiadi versekben* írt. Úgy látszik, nem vette észre, mely nagy befolyással legyen a mérték nemcsak külsőjére a versnek, de belsőjére is.”*
kötetlen volt a témája: mára mindkét elnevezés műfajnév, és a formainál mindkettő esetében meghatározóbb a tartalmi kötöttség. Az epigramma tömören megfogalmazott, csattanóra épülő bölcsesség – a rövidség követelménye ma is érvényes, és a 19. századig a disztichonos forma is jellemző volt rá. Az elégiának sem terjedelme, sem versformája nem kötött ma már – uralkodó hangulata az értékvesztésbe való beletörődés. Az ezen alapuló esztétikai minőség az elégikum, ennek megfelelően ma azt a verset nevezzük elégiának, amelyben az elégikum jut meghatározó szerephez.
egy regét: A remete című versét
asklepiadi versekben: aszklepiadészi sorokból álló, kötetlen sorszámú versszakokban
Kölcsey Ferenc: Berzsenyi Dániel Versei (második, megbővitett kiadás. Pesten, Trattner Jánosnál 1816.). Recenzió. A kritika eredetileg a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban jelent meg 1817-ben.