A műformák

Különösebb irodalmi tanulmányok nélkül is azonnal felfedezzük, hogy egy szöveg verses vagy próza formájú - azaz hogy melyik műformához tartozik. Legtöbbször a szövegek írásmódja, nyomtatási képe is elárulja ezt, hiszen megszoktuk, hogy a verssorok nem érnek el a lap jobboldali margójáig, míg a sorok eleje egymás alá van rendezve; a próza formájú szövegek esetében a jobb margónál érnek véget a sorok, a sor végére eső szavakat szabadon elválaszthatjuk, így nemcsak a bal, hanem a jobb margó is egyenes – szakkifejezéssel sorkizárt.

Lehet azonban találkozni sorokra tördelt próza formájú szövegekkel, és versekkel is, amelyek folyamatos írásmóddal vannak lejegyezve. A tördelés ellenére egyértelműen felismerjük a prózáról, hogy próza, és - talán kissé nehezebben - a versről is azt, hogy vers. Ebből jól látszik, hogy nem a szöveg papíron való elrendezésén múlik a műforma.

Vers és próza között egyetlen dolog tesz különbséget; valami olyan, ami a prózában nincs, a versben pedig mindenképpen van. Ez a dolog a ritmus, a szabályos ismétlődés. Bármiféle ritmus jön létre egy szövegben, azt versnek nevezzük; ha viszont semmilyen ritmus nem felfedezhető benne, akkor prózával van dolgunk.

A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy létezik átmenet is a két műforma között. A középkorban egyes prózaszövegeket úgy alkottak meg, hogy a mondatok vége rímet tartalmazott vagy (verstani értelemben) azonos ritmikájú volt. Az efféle szöveget hívják rímes, illetve ritmikus prózának. A modern irodalomban elfogadott az úgynevezett prózavers forma: a lírai tartalmú prózaszöveg gondolatritmust tartalmaz, és megfogalmazásának tömörsége is a verses szövegekre emlékeztet.