Egyes versformáknak: sorfajtáknak, strófaszerkezeteknek amiatt van önmagukban is valamiféle jelentésük, hogy használatuk egy bizonyos korra és/vagy egy bizonyos nemzet irodalmára jellemző. Kosztolányi Negyven pillanatkép című ciklusa példázza, hogy a japán haiku* versformát az európai költészet is felfedezte magának a 20. században – az európai haikuk azonban mindig felidéznek valamit Japán, vagy tágabb értelemben a Távol-Kelet kultúrájából, bölcsességéből, hangulatából.
Szokás ugyanilyen módon a tercinarímes jambikus vershez, illetve a szonettformához a reneszánsz kor Itáliájának hangulatát társítani. Bár mind a szonett, mind a tercinarím korábbi (középkori) eredetű, mégis mindkettőhöz kötődik a reneszánsz mint az a kor, amikor ismertté, népszerűvé vált.
haiku: háromsoros, tanítást, bölcsességet megfogalmazó vers. A második és a harmadik sor között tartalmi fordulópont van. Az első és a harmadik sor öt, a középső hét szótagos (a japán eredetiben nem a szótagok, hanem a morák száma kötött).