A toposzok művészeti vándortémák, gyakran visszatérő motívumok, amelyek újból és újból azonos (vagy legalább hasonló) értelemben jelennek meg a legkülönbözőbb korokban, a legkülönbözőbb alkotók műveiben - néha kultúrkörök határát is átlépve.
Tágabb értelemben: visszatérő témák, illetve egyes témák kötött ábrázolásmódja
Toposznak nevezhető például az a téma, hogy a világ romlandó természetű, vagy hogy a múlt különb, értékesebb a jelennél - mindkettőt sokan megírták, egymástól többnyire nem függetlenül, hanem valamilyen többé-kevésbé feltárható eredetű hagyományt követve. Ez a hagyomány betartandó szabályként, egyes korokban pedig kifejezetten előírásként, szigorú törvényként működik: az adott témáról így kell írni, másképp nem helyes. A szabályokat néha költők fogalmazták meg ars poetica-verseikben.
Toposz lehet az ábrázolásnak, a szerkesztésnek bizonyos módja is. A római irodalomban, közelebbről a késő császárkori költészetben gyökeredzik az a hagyomány, hogy a szerelmes verset tavaszi képpel kell kezdeni - és ezt a hagyományt követték a középkori trubadúrok, de még a német romantika (19. század) költői is. Szintén antik eredetű, a pásztori (bukolikus) költészetből ered az a felfogás, hogy egy kellemes táj ábrázolásának kötelező kelléke a rét, a patak, a barlangok és az ott lakó nimfák.
Szűkebb értelemben: kifejezőeszközök a hagyomány rögzítette értelmezhetőséggel
A toposszá válhat irodalmi kifejezőeszköz, egy-egy szókép is. Többnyire az antikvitásból erednek azok a hagyományok, amelyek bizonyos képeket és fogalmakat egymáshoz kötnek. A születéstől a halálig tartó emberi életet vagy az élet céljának keresését fejezi ki például az út, az utazás, az úton levés képe, illetve képsora (úttoposz); az emberi életkorok lényeges tulajdonságainak érzékeltetésére pedig ősidők óta az évszakok metaforáját használják a művészetek (évszaktoposz). Az eső képéhez hagyományosan kapcsolódik a könnyezés, a bánat, a gyász jelentése; a fürdés képsora megtisztulást, bűnöktől való megszabadulást, múlttól való eltávolodást fejez ki; a csillag pedig a szem hagyományos képi megfelelője.
A toposz szó tehát a szóképeknek nem egy fajtáját jelöli (mint a metafora, a hasonlat, a metonímia stb.), hanem az elterjedtségük bizonyos fokát: azt, hogy a hagyomány szentesítette őket, és ennek köszönhetően közismertek, közkinccsé váltak.
A toposzok életrajza
A hagyományhoz való ragaszkodás (bármilyen nemes és nagyra becsült is lehet ez a hagyomány) a művészetről manapság alkotott fogalmaink szerint egymagában aligha eredményezhet remekművet. A remekműben a hagyomány felidézését természetes mozzanatként egészíti ki az eredetiség. A hagyományra mint keretre van szükség, az eredetiségre (azaz a keret egyéni módon való kitöltésére) pedig mint a keretet szétfeszítő erőre. A keret szétfeszítése pedig néha új keret, új hagyomány létrejöttéhez vezet.
Izgalmas kérdés, hogy hogyan válik egy metafora toposszá. A művészettörténeti emlékezet esetleg kötni tudja egy alkotóhoz vagy egy műalkotáshoz a később toposszá váló metafora első megjelenését, és az is lehet, hogy ez az eredet a múlt homályába vész. De az első megjelenéskor még nagyon távol van a metafora a toposz szintjétől. Valószínűleg már ekkor sikeres szókép: a hatása, a kifejezőereje nagy, a közönség rácsodálkozik és megjegyzi magának. Sikerét az is bizonyítja, hogy más művészek átveszik az eredeti (vagy eredetinek tartott) helyről, és maguk is használni kezdik, több vagy kevesebb módosítással - egyszóval divatba jön. Ekkor a metafora képi összetevőjének jelentése még nem annyira egyértelmű, hogy ne lenne szükség a vele azonosított fogalom megnevezésére vagy kikövetkeztethetővé tételére. Az már a következő stádium, amikor a gyakori előfordulás következtében mindenki számára ismert jelentés kapcsolódik a képhez - ez a toposz állapota. De a változatlan jelentésben való használat a legsikeresebb képet is elkoptatja idővel: a toposzok is megindulnak az ellaposodás útján, és ha meg nem újítják őket újabb felhasználóik azzal, hogy szokatlan módon vagy izgalmasan módosult jelentésben szerepeltetik őket az alkotásaikban, csakhamar teljesen elkopnak, elveszítik kifejezőerejüket, és (legalábbis az igényes művészet számára) megszűnnek. Hosszú felejtési idő után egyébként akár újjá is éledhetnek: újra elővehetőkké válnak, amikor már ismét az újdonság erejével tudnak hatni.
Egy ilyen metafora toposszá válását, emelkedését és hanyatlását kísérte figyelemmel Nemes Nagy Ágnes egyik esszéjében, a Csillagszeműben.
Források:
toposz - Kiss Sándor szócikke a Világirodalmi Lexikon 15. kötetében (főszerk.: Szerdahelyi István; Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1993), 665. oldal
Nemes Nagy Ágnes: Csillagszemű. esszé. In: uő: Metszetek (1982)