Ménesi Gábor
(Berniczky Éva: Várkulcsa)
Amikor a Magvető Kiadó néhány évvel ezelőtt útjára indította Novellárium című, egységes küllemű, egyszerű, visszafogott pasztellszínekkel ellátott borítójú könyvsorozatát, minden bizonnyal az volt az elsődleges célja, hogy jobban felkeltse az érdeklődést a kortárs magyar novellisták iránt és rávilágítson a műfaj mai mozgásirányaira. Bánki Éva, Erdős Virág, Nagy Koppány Zsolt és Vida Gábor kötetei után az idei könyvfesztiválra megjelent a Várkulcsa. Szerzője, a Kárpátalján élő Berniczky Éva - mesekönyvek, valamint társszerzőként jegyzett novellaválogatások után - markáns indulásával hívta fel magára a figyelmet. A tojásárus hosszúnapja (2004) recepcióját áttekintve egyöntetű szakmai siker mutatkozik, a kritikusok nagy érdeklődéssel és elismeréssel fogadták a könyvet. Berniczky első kötetében valóban kellő felkészültségről és kiérlelt, sajátos hangról tesz tanúbizonyságot. A novellák után a nagyobb prózaforma felé fordult, s Méhe nélkül a bába (2007) című kisregényében ugyancsak sikeresen próbált válaszokat keresni az őt foglalkoztató prózapoétikai dilemmákra.
A húsz novellát felsorakoztató Várkulcsa - tematikáját, világlátását, elbeszélésmódját tekintve egyaránt - számos ponton kapcsolódik a 2004-es könyvhöz. A színtér szociografikusan körülírható és topográfiailag kijelölhető: ezúttal is Kárpátalja sajátos miliője kerül a szövegek középpontjába. „Ilyennek látom ezt az ellentmondásos vidéket. Ez az én Kárpátaljám, gyűlöletes és szeretnivaló, taszító és fogva tartó, bonyolult és átlátható, szürke és színpompás, amilyenek bárhol a világon a szülőföldek. A valóságban nincs ilyen, ugyanakkor nagyon is létezik. Aki elhiszi nekem a vidék általam leképezett hegy-, víz- és emberrajzát, az is biztosan egészen másképpen látja a valóságban létezőt. De ez benne az izgalmas, a megközelítés számtalan módja és lehetősége. Az én kísérletem egy a sok közül" - mondja a szerző egy interjúban. Már a kötet alcíme (mesterek, kóklerek, mutatványosok, szemfényvesztők) utal az ábrázolt világ összetettségére, kétarcúságára. A határvidéken, különböző mentalitások, kultúrák találkozási pontján ukránok, ruszinok és magyarok egyaránt felbukkannak. Mindez közvetlenül artikulálódik a szövegek nyelvi sokszínűségében, a különböző nyelvi regiszterek keveredésében. A szereplők általában valamilyen ötvözött nyelven szólalnak meg, amely ráadásul sok esetben hibásnak, roncsoltnak bizonyul, vagyis a nyelv birtoklásának nehézségeivel és a kommunikáció akadályaival is számolni kell. A címadó novella egyik beszédhelyzetében éppen ezzel a tapasztalattal szembesül az elbeszélő, aki maga kénytelen kitölteni az így képződő hiátusokat: „Már hozzászoktam a beszédéhez, az egymásra csúszott, torlódó szavakból gyakorlottabban hámoztam ki a lényeget. Szinte mindegyiknek hiányzott vagy az eleje, vagy a vége, elvétve a közepükből is kiharapott egy-egy szótagot. Láthatóan megbízott bennem, rám hagyta mondandója kipótolását és behatárolását a szükséges helyeken." (44-45.)
A kötet lapjain felvonuló figurák - akiket (miként a fülszövegben olvashatjuk) „Berniczky Éva az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából" figyel - ugyancsak ismerősek lehetnek. A Várkulcsa hősei a huzatos határsávban botladozó magányos, kiszolgáltatott, boldogtalan alakok, akik - más lehetőség híján - beletörődtek sorsuk megváltoztathatatlanságába. Köztük van Teliga, a vérmes kakasszállító, aki nem csupán „gesztusaiban, alkatában is megtévesztően hasonlított az állataira" (A fű kinő); a bőtejű tizennégy karátos anya, aki megállás nélkül játékautomatába tömi az érméket; Kacsala bácsi a maga hatalmassá növekvő hímtagjával (Elefantiázis); a város egyetlen kéményseprője, aki egész nap egy fáskamrában kuporgott, „többet nem tehetett ezért az irgalmatlan nagyvárosért, mert egyetlenként nem kotorhatta ki százharmincezer lélek kormát" (Orosz Biliárd); Forintosék, apa és fia, akiknél otthon az ajtólapon késnyomok rajzolják körbe az eltűnt asszony alakját (Várkulcsa); a kis Pantyó, a krumplisütőlány, aki szürke buklékabátjában beleolvad a kétméteres kerítés göcsörtös falába, hogy kitöltse a hiányzó betondarab helyét (Fogyóholdban); Szák Imre, a folyóban született férfi, aki vizelés közben ugyanoda zuhan vissza, ahonnan érkezett. „Belecsobbant szegény szerzet a zavaros folyóba, a sárosan kavargó múltba. Semmi több. Csak a fölösleg löttyent ki a becsapódása nyomán." (Istenszülő, 57.) Felbukkan még Golubin, a kórházi szennyeshordó-fiú, aki két deci vérét egy liter tejre cseréli (Galambtej, galambvér); Kalabiska, a fordító, aki Ászját követve gondolkodás nélkül belegázol a jéghideg, zavaros folyóba (Pingvin a Piazza dei Signorin); a két festő, Berezov és Miravcsik, akik egy lerobbant tömbház legfelső emeletén található sivár műteremben, egymástól furnérlemezzel elszigetelve élnek, egyikük kizárólag lovakat fest, másikuk pedig csak fákat. És rajtuk kívül még akadnak jónéhányan ezen a tájon, akiknek ugyancsak ez a léthelyzet adatott meg, emberi kapcsolataik pedig szintén kiürültek, illetőleg kudarcba fulladtak.
„Ezelőtt soha nem keveredtem erre a végre, azt se igen tudtam, hogy létezik ilyen nevű település. Talán nem is létezett, olyan megjegyezhetetlenül egyformára, jellegtelenre építették itt a házakat" - olvashatjuk a címadó novellában. (51.) Várkulcsa (azaz Kljucsarki) színtelen és csendes kis zsákfalu, ahonnan semmilyen út nem vezet tovább. A kisváros életének monotóniáján túl az elhagyatottság, a kiúttalanság tapasztalatára is rámutat. A novella zárlatában megjelenő sivár veranda, lomos udvar és a lepusztult budi a kert végében egyaránt a kilátástalan nyomort érzékelteti, az elbeszélő elé táruló látvány csupán szikrányi reményt sejtet. „A halódásban egyedül a sötét ülőke szélén meghúzódó kenyértartó hirdette a maga oda nem illésével az életet. Bár az oldaláról csúnyán lepattogzott a fehér zománc, kihívóan világított a gőzölgő mocsár felett." (55.) Nem csupán a Kljucsarkiban élő bádogos-késdobáló és fia alapvető tapasztalata a kiszolgáltatottság, a bezártság (a kés motívuma ugyancsak a kiszolgáltatottság és fenyegetettség sorsképletére utal), hanem valamennyi szereplőé. Úgy élnek itt, mint a Teliga által szállított kakasok: „Madarai körül az idő múlásával vészesen fogyott a hely, alázatosan húzták be nyakukat, letettek a kiszabadulásról. Először szárnyaik csukódtak össze megtört esernyővázakként, valamivel később pedig puha szövetté göngyölődtek a madártestek, tarajok hajlottak tarajokra. Pillanatokon belül kiderült, hely híján mennyire összeillenek a látszatra különálló és élő rostok, az egymástól elütő részletek. A tollak szétszedhetetlenül gabalyodtak egymásba, a szorosan zsúfolt bálák között alig mozgott a levegő." (6.) Apa és lánya vonatútja ugyancsak a beszorítottság és alávetettség légkörét közvetíti: „Télutó lévén a kupéban harapni lehetett a darabos bűzt, az ablakok országos szokás szerint leragasztva. Ablakot nyitni szentségtörés, tilos, bár sehová sem volt kiírva, előttünk mégis így jelent meg a nagyvilág. A bezárt ablak mögül." (173.) Berniczky szövegvilágában ezzel összefüggésben a határ, a fal és a kerítés motívuma válik fontossá és tér vissza többször a kötetben.
A Méhe nélkül a bába kritikáinak egyik visszatérő szólama a kisregény hullámzó líraisága. Dérczy Péter pedig már az első kötet vizsgálata közben arra a következtetésre jut, hogy a szerző novelláinak „egyik legeredetibb jellegzetessége a metaforizáltság és annak különös formája". (Bárka. 2005/3. 101. o.) Az a metaforikus-képes prózanyelv, a mögötte átsugárzó lírai töltés, amely a korábbi opusok lapjain megmutatkozik, az új könyvben is kétségkívül érvényesül, de talán másként, jóval visszafogottabban, miközben - tegyük rögtön hozzá - Berniczky Éva hamisítatlan prózát alkotott. Sokkal inkább az általa megteremtett sajátos atmoszféra válik szembetűnővé, amely kiválóan reprezentálja Kárpátalja omladozó világát, a különböző helyi ízek, színek, szagok kavargását, a mindennapok abszurditását, kilátástalanságát. Utaltunk már a szövegek valósághoz kötődő rétegére, a kárpátaljai helyszínek, novellaterek és alakok felismerhetőségére, ám a szerző egyúttal mindig törekszik arra is, hogy elemelkedjen ettől. A kötet novelláinak köztes pozíciója a színtér határhelyzetére is reflektál, amennyiben a Várkulcsa írásai folyamatosan képzelet és valóság határmezsgyéjén billegnek. Berniczky gyakran elmosódott, szürreális képeket sorakoztat fel, s nem csupán a befogadó, olykor maga az elbeszélő is elbizonytalanodik, mert nem tisztázható pontosan, mely elemek valósak, s melyek tartoznak az álom szférájába. „A valóság álom, az álom valóság, a valóság a valóság, az álom álom?" - kérdezi Kislolika is a Temetővirág című novellában. (96.) A legtöbb szereplő tudatában rendre egymásba kapcsolódnak a képzeletbeli és a valószerű mozzanatok: „Abból a távolságból főleg a képzeletükre hagyatkozhattak, azon múlt, mit könyvelnek el megtörténtnek, mit hisznek el s mit nem." (Fogyóholdban, 33-34.) Teliga „álmaiban legtöbbször elmosódva, fekete-fehérben nézte végig, amint külső kényszerítés nélkül, önszántából átül benzingőzös fülkéjéből a koszos rekeszek valamelyikébe hangoskodó szárnyasai közé". (A fű kinő, 6.) Mindazt tehát, ami a szereplőkkel megtörténik, többnyire a legendák és álmok homálya veszi körül. Berniczky Éva számára éppen realitás és álom határának folyamatos feloldása teszi lehetővé a kárpátaljai miliő minél pontosabb megjelenítését. A konkrét tértapasztalaton túl egy mitikus-álomszerű tér képzete artikulálódik a kötet lapjain, ily módon a Várkulcsa nem csupán egy régió állapotrajza, hanem a kelet-európai létezés determináltságának, abszurditásának dimenzióit tárja fel. Ebben a tekintetben fontos előzmény Bodor Ádám vidék-felfogása, de - miként többen rámutattak már - Berniczky éppúgy kapcsolódik Krasznahorkai László szereplőinek reménytelenségéhez, Tar Sándor novelláinak szociografikus mélységéhez, mint a mágikus realizmus törekvéseihez. Mindeközben pedig - beépítve a különböző hatásokat és előképeket - egyéni hangot és prózanyelvet, prózavilágot alakított ki magának. A szerző láthatóan nem mond le a meseszövés, a történetképzés szándékáról, ezzel együtt számos ponton reflektál a szövegalkotás és az elbeszélés módjára, olykor problematikusságára, s rákérdez az írás, a műalkotás mibenlétére: „Pászítgatom, rakosgatom a sötétben, mint széttépett játékot. Az illesztékkel jócskán elvacakolok, könnyebb lenne két méteres, különbejáratú kartondobozt tolni egymás mellé, a makett ugyanúgy festene, mint a valódi. Amikor sikerül egymásra tolni az elcsúszott szinteket, már nem tudok örülni neki, mert kiderülnek mind a borzalmak, amelyeknek feltárásában, akaratlanul bár, részt vettem. Kezdem megérteni, a képzeletet feltöltő valóságot csak így lehet, másképpen képtelenség újraindítani." (Már csak a versenyegerek, 189.)
Az önidentitás kérdésköre sem első alkalommal tematizálódik Berniczky Éva opusában. A tojásárus hosszúnapja kontextusában és a kisregény terében ugyancsak alapvető problémaként exponálódik az önazonosság bizonytalansága, meghatározásának kérdésessége. Az indító novella főhőse, Teliga az „anyja családnevét viselte, holott sem árva, sem félárva nem volt, csupán házasságon kívül született, és az apja megmaradt az ismeretlenségben". (A fű kinő, 8.) Sirochman, a koporsókészítő „[n]em ismerte sem anyját, sem apját, a semmiből jövés és sehová sem tartás felmentette a háborgás alól". (Temetővirág, 90.) Kislolika nem lehetne Sirochman felesége, mert voltaképpen annak vér szerinti lánya, „nem folytathatná ilyen egyszerűen az életét a saját anyja, a rég halott Molnár Lolika életeként a saját apja oldalán". (92-93.) A következő idézet az alakváltozás, az önmagából való kilépés folyamatát demonstrálja: „Csiri utólag már szinte biztos volt abban, hogy anyja, aki madárnak született, apja kedvéért változott emberré. Leborotválta a pihényi tollakat, gyufát gyújtott, két ügyes mozdulattal leperzselte a pelyheket, szemöldököt húzott a szemöldökcsontra, feltette szemhéját, körberajzolta a száját. A milliméterre kiszámított arc követte az eredeti csontok nyomvonalát, neonos bőre alól mindvégig áttetszett a ragadozó madár." (Reszket a békacomb, 148.) Ugyancsak ezt példázza Petró átváltozása, az a jelenet, amelyben az őt felkereső asszony előtt a férfi villámgyorsan leveti rendőrmaskaráját, s állatorvosnak öltözik. (Secondhand eső) A Fordul a páternoszter című novellában pedig az elbeszélő anyja kíván lenni saját, korán félárvává lett apjának. „Ha egy mód van rá, ha lehetséges ezt így utólag intézni, visszafelé. Visszafelé szülni, időt felforgatva hozni a világra azt, akitől származunk." (175.) Ám ezzel együtt úgy tűnik, mintha a különböző abszurd kísérletek éppen a kilépés, a kitörés, egyáltalán bármiféle változás reménytelenségét hangsúlyoznák.
A Várkulcsa olvasása közben úgy tűnt, a szerző fegyelmezettebben kezeli jól bevált módszereit és eszközeit, s kiküszöböli az előző kötet valamennyi esendőségét. A kisregény izgalmas kísérlete, remek megoldásai után ismét a rövidebb fesztávú prózai formában talált magára, s ezúttal is megbizonyosodhattunk arról, hogy a novella Berniczky Éva igazi műfaja.
-------
(Magvető Kiadó, Budapest, 2010)
Megjelent: Bárka, 10/4, illetve BárkaOnline