Kolozsi Orsolya
Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába
Egy leselkedő női arc, egy tágra nyílt zöld szempár – ez a kép rejtőzik (első ránézésre talán fel nem ismerhetően) Berniczky Éva új kötetének sötét tónusú árnyai között, és nem csak a borítón. A feszült figyelemről árulkodó pillantás meghatározza a szöveg alapvető strukturális alaphelyzetét, azt a megkettőzöttséget, melyben egy nő figyel egy másikat, és erről a reflexióról számol be saját életének eseményeivel együtt. Vagy ahogyan a fülszöveg összefoglalója fogalmaz: „Két nő Kárpátalján. Soha nem találkoztak, ám az Egyik Nő, mint kígyótól megbűvölt állat engedelmeskedik Szvitelszki, a színtelen szemű könyvgyűjtő akaratának, és a Másik Nő nyomába ered.” Ez a figyelem, a másik titkának, személyiségének megfejtése iránti vágy az, mely miatt voltaképpen nem is egy, hanem két szöveget olvas az, aki kezébe veszi a kárpátaljai írónő első regényét. A szöveg további elemzése előtt fontos megjegyezni, hogy ez az írás nem Berniczky első kötete, hiszen 2004-ben, ugyancsak a Magvető gondozásában napvilágot látott egy rövidebb elbeszéléseket tartalmazó könyv, mely A tojásárus hosszúnapja címet viselte. Ez a novelláskötet már a félreismerhetetlen, a mai magyar prózában teljesen egyedülálló, aprólékos részletességgel kidolgozott, lírai telítettségű hangon szól.
Az elbeszélésmód, a stiláris elemek tehát nem változnak, de az, ami korábban darabokban mutatkozott meg, a 2007-es kötetben egy egésszé állt össze. Olyan egésszé, mely nem vesztette el minden kapcsolatát a korábbi rövidpróza világával, hiszen két nagyobb egységből tevődik össze, mozgásba hozva a „szöveg a szövegben”, még pontosabban „napló a naplóban” egymásba játszó, egymásra reflektáló megkettőzött szerkezetét.
A regény elbeszélője azt a feladatot kapja a történelemtanár és könyvkereskedő Szvitelszkitől, hogy fordítson le egy naplót, melyre különös körülmények között bukkant, s melynek szerzője egy Alla nevű, ismeretlen fiatal lány. A regényben rendkívül sok a titokzatosság, az egyértelműen megfogalmazott érzések, a félreérthetetlen tettek és motivációk, a látható események hátterében álló momentumok inkább csak sejtetve vannak, sohasem kimondva. Éppen ezért csak sejthetjük azt is, hogy Szvitelszki számára miért olyan fontos a naplóíró lány, csak találgathatunk, hogy miért bízza másra a fordítást, mikor maga is kitűnően beszéli és érti az Alla által használt (meg nem nevezett) nyelvet, és azt sem tudhatjuk egészen bizonyosan, miért végzi ezt a fordítói munkát olyan megszállottan és annyi elszántsággal az elbeszélő. Az egyes szám első személyben tudósító, a fordítást készítő nő szólama adja a szöveg alaprétegét, ebbe ékelődnek bele a fordítások, azaz Alla naplói. A regény körülbelül egynegyedét kitevő, két oldalnál sosem hosszabb betétek vizuálisan is jól elkülöníthetők az alapszövegtől, hiszen külön oldalakon, ráadásul kurziváltan jelennek meg. Két nő sorsa rajzolódik tehát az olvasó elé, helyesebben sors-töredékek két nő életéből. Alla naplójában csak események, emlékek, hangulatok rögzítődnek, és a naplót fordító elbeszélő életét is csak hiányosan, töredezetten, apró darabkák alapján ismerhetjük meg. Ez a tematikus és egyben szerkezeti megoldás egyszerre több érdekes megközelítési módot is érvényessé tesz. Egyrészt rámutat a fordítás problematikusságára, másrészt az önmagát meghatározni, elhelyezni kívánó identitás működésmódjára, lehetséges stratégiáira is reflektál. A fordítás meghatározása, az identikus ismétlés, a másolat és az eredetiség problematikája mind felvetődnek a szövegben. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e az eredetinek megfelelő, azt minden szempontból tökéletesen visszaadó fordítás készítése, a könyv valószínűleg nemleges választ ad, teljesen jogosan. Ez persze nem új keletű vélemény, hiszen a műfordítással kapcsolatos bizonytalanságok és a fordítás lehetetlenségének elismerése voltaképpen a műfordítással egyidős. A fordítás szükségképpen elvesz, illetve hozzátesz az eredetihez, átrendezve annak hangsúlyait, némiképp megváltoztatva – és itt úgy tűnik, nem segít semmiféle óvatosság és hűség – jelentését. A Bernicky-regény elbeszélője sem az eredetiséget célozza meg, mikor a könyvkereskedő megbízásából fordítani kezd. Ennek a fordításnak más tétje van, ahogy arra a két nyelv közötti különbség áthidalására vállalkozó nő többször is utal. Egyik fontos feladata, hogy valamilyen többletet biztosítson Szvitelszki számára. Olyan többletet, mely egyhangú, nem túlságosan reményteli életét elviselhetővé teszi: „Később arra is rájöttem, sokkal többről van itt szó puszta rögeszménél. Az a megfogalmazhatatlan szorult ezekbe a füzetekbe, ami nagyvonalúan lakhatóvá tette a szuvas faházat, ami értelemmel töltötte meg a falusi tanító kiürült, lebutított körzetét.
Látszatra annak a többletnek a lefordítására vállalkoztam, ami hiányzott a könyvész és a vele együtt vegetálók életéből.” A valóság helyett hőn szeretett és megszállottan gyűjtött könyveiben élő férfin kívül azonban van még valaki, akinek Alla szövege és a vele való foglalkozás létfontosságúvá válik. Ez pedig maga az elbeszélő: „Először azt hittem, Szvitelszkiért teszem, aztán minél tovább haladtam a munkában, mindinkább megbizonyosodtam róla, hogy magamért, csakis magamért folytatom.” Az a kép, az az imágó, amit teremt, először csak gyönyörűséggel tölti el, de hamar ráébred arra, hogy tevékenysége jóval több, mit „egyszerű” irodalmi tevékenység, nyelvtani akadályok elhárítása, vagy stilisztikai mutatvány.
Alla naplójának fordítása ugyanis mindennapi létét meghatározó munka, nem csupán művészeti, hanem egzisztenciális jelentőségű. Felismeri, hogy azért érzi jól magát a szövegben, mert átváltozhat, feladhatja addigi létét, elveszítheti identitását, megsemmisülhet a másik nő létrehozásával egyidőben. Az elbeszélő így elveszíti személyiségét, de éppen ezáltal találja meg magát a fordítás végére érve, még ha nem is változatlan formában. Már viszonylag korán tisztában van ezzel, ezért nem is siet a feladattal: „Tőlem telhetően, amennyire lehetett, késleltettem, mert tisztában voltam azzal, az utolsó alkalom után, amikor megszületik helyettem valaki más, egészen más, mint akinek mostanáig hittem magam, már nem lesz választási lehetőségem.” Ez a dialektikus mozgás, az önelvesztésben tetten ért önazonosság világosan megjelenik a regény lapjain. Az elbeszélő identitása megerősödik, mert részben felismeri magát a „fordított” nőben, részben pedig éppen a kettejük közötti különbségek által válik önmaga számára láthatóvá. Miközben megírja a másikat, voltaképpen önmagát írja meg. Igaz ez a fordítás és az identitásképződés működésmódjára egyaránt. Ezt a hasonló struktúrát, mozgásformát kiválóan ismeri fel a szerző, és egy ötletes megoldással regénye szerkezeti és tematikus alapelvévé teszi.
Miközben magát felismeri, azért a másikról is sokat megtud: az elbeszélő az olvasó szeme előtt alkotja meg Allát a naplórészletekből. Mint egy bába, úgy segíti világra az ismeretlen lányt. Így a regény másik – a címben is megjelenő – központi metaforája is a fordítás/identifikáció problémaköréhez kapcsolható. A bába, mint tematikus elem is meghatározó, ez az, ami némi krimi-jelleget is ad a regénynek. Odarka, a méhét betegség miatt elvesztett bába (aki egyébként az elbeszélő gyermekeit is a világra segítette) idős korában keresni kezdi gyermekét, akiről fiatalon lemondott. Miközben mások gyermekeit segíti a világra, folyamatosan saját gyermekét keresi (jól rímel ez megint a fordításra: talán a fordító, míg mások hangját imitálja, valójában saját hangjára igyekszik rátalálni, saját szövegét kívánja „világra hozni”). Végül meg is találja, a gyerek nem más, mint Alla, ki végre – nemcsak a fordítás szövege által – valóban megszülethet, paradox módon épp azáltal, hogy anyja, aki lemondott róla, méhét veszti. A gyermekét évtizedekig elismerni képtelen asszony végre anyaként jelenik meg, ami egyben a lány szimbolikus megszületése is: „…évtizedekig visszatartott vajúdása közben felnőttem a testében, kitöltöttem a méhét, nyálkás burka örökre rám tapadt, addig vastagodott, míg sajátommá kérgesedett, a bőrömmé vált, halálomig viselhetem, ezért érzem magam inkább kimetszett, erőszakkal eltávolított szervének, mint gyerekének, pedig ezentúl valóban a lánya lehetek…mindketten megfizettük az utólagos árát annak, hogy pár napja váratlanul megszülethettem, hiszen méhe nélkül maradt az anyám…” Alla ezen utolsó naplótöredékéből egyébként arra következtethetünk, hogy Szvitelszki apja pedig az a férfi, aki a könyvkereskedőt éppen a bába miatt hagyta el. A könyv utolsó lapján tehát összeérni látszanak a szálak, a regénytér kevés szereplője és a velük kapcsolatos események valamiféle lezárt alakzattá állnak össze.
Az ily módon lezárttá vált regény világáról, a történéseknek hátteret adó helyszínekről nem sok konkrétum derül ki. A Jóna nevű településről és a környező világról legfeljebb benyomásai lehetnek az olvasónak. Ennyiből is jól látható azonban az, hogy ez a környék a kilátástalanság, az eseménytelenség fojtott atmoszféráját, hangulatát tudja csak közvetíteni. Olyan világ, melyben perifériára szorult emberek tengetik nem túl izgalmas életüket, a változás reménye nélkül. Van valami tragikus ebben a közegben, hasonlóképpen például Tar Sándor elbeszéléseinek világához, de a nyomorúság itt mégsem annyira kontúros és fájó, a tragédia sarkait lekerekítik az impresszionista részletek, az elbeszélő sajátos nézőpontja – mely mintha esőfátyolon át láttatná az ábrázolt világot – és hangja pedig masszává áztatja a tragikus sorsokat, bár megváltoztatni nem tudja az örömtelen és sivár valóságot. Így Tar Sándorénál sokkal közelebbi ábrázolásmódnak tűnhet a Krasznahorkai László Sátántangójának világából ismert módszer.
A női szerzők mostanában kétségtelenül egyre erőteljesebben vesznek részt a magyar irodalom alakításában. Az eddig elsősorban a líra területén tevékenykedő nem meghatározóvá válik a prózában is. Érdekes tendencia, hogy a verseiről ismert Rakovszky Zsuzsa vagy nemrégiben Takács Zsuzsa is rendkívül izgalmas kirándulást tett a próza világába, ugyanúgy, mint a fiatalabb nemzedékhez tartozó Tóth Krisztina. Bár a tények azt bizonyítják, hogy ez nem így van, mégis alig lehet szabadulni az érzéstől, hogy Berniczky Éva is a másik műnem határait lépi át, hogy prózát írhasson. Regényében ugyanis olyan erős a líraiság, hogy a szöveg akár egyetlen, hatalmas hoszszúversként is olvasható. A merész asszociációk, a gazdag jelzőrendszer, a költői alakzatok használata rendkívül líraivá, sűrítetté teszik a szöveget. Az elbeszélő a következőképpen ír le például egy arcot: „Mire késő este hazaérkezett, arcán szürkévé hamvadt a pír, pórusaiból a szokásos zöldes fény hidege szivárgott, egyedül bajsza rezdülései emlékeztettek a sötétség biztonságán kívül rekedt bogárra.” Vagy egy kertet: „Szótlanul és elbűvölten meredtünk a riasztó, ugyanakkor elbűvölő kertre. (…)Különböző cirádájú festett és festetlen rámák vágták ki a nagy egészből és fogták keresztbe páfrányok, löttyedtté érett paradicsomok, odvas, mézgásan csillogó törzsű gyümölcsfák, vedlő platánok, sárgás virágok részleteit. Burjánzás és elhalás közösen váltogatta a színeket, erősítette, gyengítette a kontúrokat, ami az egyik másodpercben fényben úszott, a következőben már sötét árnyékba került.” A cselekményre aligha összpontosíthat az az olvasó, aki lassan, a líránál megszokott olvasási stratégiával közelít a regényhez. Máshogy meg nem is igen lehet, hiszen ha kizárólag a cselekményre koncentrálva olvasunk, éppen a szöveg sajátosan berniczkys hangját, ezt a hihetetlenül ornamentikusan felépített, részletesen kidolgozott líraiságot tévesztjük szem elől. Így aztán könnyen megeshet, hogy a regény többszöri újraolvasásra csábít. Hiszen a rokokó burjánzású, sűrű, tömény írás nem csak tartalmával és szerkezetével, de versszerű nyelvével és stilizáltságával is leköti figyelmünket, kimeríthetetlenné téve ezt az alig kétszáz lapnyi kötetet. Csak győzzük figyelni, tágra nyílt szemekkel.
Megjelent: Bárka, 2007/5, BárkaOnline, 2007. okt. 25.