Somogyi Zoltán: Berniczky Éva: A tojásárus hosszúnapja

Somogyi Zoltán

Berniczky Éva: A tojásárus hosszúnapja

Egyszerű, ismerős, majdhogynem hétköznapi történet a magja mindegyik novellának. Szeretetre, gyengédségre, intimitásra, szó szerint és átvitt értelemben is melegségre vágyó emberek görgetik az életüket dacosan, ragaszkodva a megszokotthoz, még ha az fájdalmasan marja is lelküket, mint ahogy a szorongás a gyomrukat, és az ócska pálinka a torkukat. Kísérleteiket a változtatásra vagy nem merik elindítani, vagy belebuknak, és szétpezsegve a megaláztatástól, eloszlanak az árnyékfoltos, kopár, mozdulatlan ugaron. Mert magától semmi sem változik abban a világban amit Berniczky elénk tár. Olyan, mint egy elfeledett tartomány, ami mellett elszáguldott az idő, mert annyira a periférián van, hogy még a fizika egyetemes törvényei sem veszik észre. Akik benne rekedtek, képtelenek elhagyni, mert a pályaudvarok üresek, vagy megszüntették őket, a busz gyökeret ereszthet a mezőn annyira régóta vesztegel már, a liftek szeszélyesen működnek, és a határállomás is majdnem olyan, mint Kafkánál a törvény kapuja. Akik itt élnek, azok közönyösen viselik a sorsuk, összecsiszolódnak az egymás mellé sodródott életek, és ha valami még is történik, ha valaki kiszakad az ismerősből, az rémálomban érzi magát, és hiányzik neki a megszokott, amiről a távolság azt mutatja, hogy ha nem is meleg, de langyos, és igenis meg van a maga különös, nyakatekert intimitása. És nem csak ő hiányol, hanem őt is az emberi és tárgyi környezete. Mi az, ami képes kiemelni valakit a megszokottból? A betegség, a halál, és még valami meghatározhatatlan imperatívusz, ami ott érződik több novellában is, valami erő, ami néha betolakszik az élettörténetekbe, megkavarja a valóságot, aztán figyeli, hogy az elülő hullámok miféle hordalékot vetettek ki partra. Mindeközben pedig egy hatalmas alkoholpára-felhő üli meg a tájat, és mámor-rozsdát mar mindenre, így amortizálva lassan még rozogábbra.

Bár komorak és melankolikusak ezek az elbeszélések, gyönyörűek, filigránok, cizelláltak és együttérzéssel telik is. Egy olyan metaforaháló borítja őket, ami kötet elején sűrűbb, majd a közepétől egyre észrevétlenebb, ahogy a személyesség és a szociografikus ábrázolás felerősödik. Az első novellák koncentráltságot igényelnek, és olvasóiskolaként átállítják érzékelésünket, leíróbb jellegűek mint a későbbi írások. Az emberek közti bonyolult, nehezen artikulálható viszonyokat képekbe oltja az írónő, olyan képekbe, amelyeken keresztül a szereplők múltja és motivációja is megpillantható. Aztán mire az olvasó megszokja a kötet eleji művek barokkos, lírai, erősen vizuális stílusát, a következő novellák sokkal puritánabbaknak tűnnek, és a történetek elbeszélése, epikussága lesz jellemzőbb, a leíró részek ritkábbak.

Az egyszerű történetek gyakran meg vannak bolondítva valami különleges, szürreális elemmel, ami egzotikussá, távolivá teszi az ismerős helyzeteket, sorsokat, helyeket. Gyakran úgy érzi magát az olvasó, hogy irányt vesztve bolyong az elbeszélésben, az információkat úgy adagolja az írónő, hogy csak a szövegek vége felé álljon össze a fejünkben a teljes kép a történetről. Nem lineárisan, vagy kronologikusan építi fel a műveit, hanem szigeteket, foltokat világít csak meg a történet szőttesén, és ezek kapcsolatai, viszonyai, sorrendisége az, ami végül eloszlatja a homályos részleteket, és megismerjük a teljes egészet, minden a történetben szereplő személy múltját, jelenét, érzéseit, szándékait. Nem válnak ki főszereplők, mindenki egyenrangú, egyformán fontos karakter marad.

Akik a nagyon sűrű, tömény, eredeti és artisztikus vizuális részekkel teli bevezető novellák, majd az őket követő letisztultabb, szárazabb művek után tovább olvasnak, megint újabb színeket és ízeket találhatnak. Azok az írások következnek, amik egyes szám első személyben belsőséges hangon, szeretettel, de iróniával spékelten mesélnek gyerekkori epizódokat. Nyilván nem lényeges, hogy önéletrajzi ihletésűek-e ezek, vagy szerepjátékok, mert csak az számít, hogy a szerkesztés folytán, valahogy ezek az írások tűnnek a kötet központi részeinek. Könnyebb őket olvasni, hamarabb beszippantanak, feszesebb tempójúak, határozottabban vezet rajtuk végig a szerző. Erősebb kontúrokkal körvonalazódik mögöttük Berniczky Éva, aki a többi novellában rejtőzködik.

egcsillantja a humorát is, ami sokkal gazdagítja ezeket az írásokat. Az eddig személytelen, kissé a tárgyias lírára emlékeztető kötet arcot kap. És innentől már érzelmileg is lehet hozzá kötődni.

A különbségek ellenére a kötet nagyon homogén, egyenletes színvonalú, és jellegzetes stílusú minden írása. Ez az egységesség talán kissé merevvé teszi, nehezen megbontható, zárt világa van. De nagyon gazdag, aprólékosan kidolgozott és végig gondolt világa. A megmunkáltság, a csiszoltság érződik rajta. Néha kisebb döccenők érezhetők a szerkesztésben, z, ahogy egy ötlet a végletekig ki van használva és végig van vezetve. A színpompásan kibomló metaforák indái ilyenkor messze tekeregve elburjánzanak. Ez nagy élvezetet okoz azoknak, akik elábrándozva szeretnek olvasni, de összezavarhatja azokat, akik azt kedvelik, ha kézen fogva vezeti őket az olvasmányuk egy jól meghatározható vezérfonál mentén. Türelem és ráhangoltság kell a kötethez, de a helyenkénti bonyolultsága és a sokrétűsége sokszor elolvasható teszik.

A szürke, unalmas, változatlan, és hol tragikus, hol meg tragikomikus valóság az írónő kezei között megszínesül, de alapvonásait azért nem veszti el. Kap egy kis patinát, átlengi valami nosztalgikusság, méltósággal kezdi el tartani a gerincét, könyörtelensége és brutalitása azonban cseppet sem tompul. Az írónő óvatosan, szeretettel, de kíméletlen alapossággal túr bele, s forgatja ki kincseit és hulladékait. Le se tagadhatná kötődését ahhoz a világhoz amiről mesél, és az mellékes, hogy ezt Kárpátaljával azonosítjuk-e, ahol Berniczky Éva él, vagy más elmaradott, vesztes, elsüllyedő félben lévő területtel. A történetek pedig, amik ebben az ismerős és mégis különleges világban játszódnak, valószerűek, és végletesen egyszerű alaphelyzetekre épülnek, mégis többnyire lenyűgözően csodásnak és különlegesnek tűnnek. De nem azért, mert édes és csillogó mázzal le vannak öntve, hanem mert az írónő képes arra, hogy átrendezve egy kicsit a struktúrájukat kicsíráztasson belőlük valami egyedi formát.

Kiforrottsága és egységessége miatt valóban kötetként, és nem csak portfolió gyanánt egymás mellé rakott novellák összességeként működik A tojásárus hosszúnapja. Komoly, gyerekkorukból kinőtt írások alkotják, amik teljesen felkészültek arra, hogy kanonizálódjanak. De hogy ez meg is történik-e, azt majd az idő dönti el. Az idő, ami néha elfelejtkezik magával rántani a tér egy-egy eldugott szegletét. Az viszont valószínűnek látszik, hogy sosem lesz bestseller a kötet, mert ahhoz nem elég nyers és kommunikatív; és kicsivel dekoratívabb próza annál, sem hogy mindennapi használatba kerüljön. (Magvető)

Kritika, 2006/április