Ahogy tetszik - könyv
Berniczky Éva: A tojásárus hosszúnapja, Magvető, 2004
Ha a szerző neve nem igazít el bennünket: az első "fülön" és a könyv hátsó borítóján olvasható idézetekre hagyatkozhatunk, és jó, hogy a "hátsó" fül adatai alkalmatos kiindulópontot kínálnak az olvasó-mű viszony kialakításához. ("1962-ben született Beregszászon. Ma is Kárpátalján, Ungváron él. Ez az első önálló novelláskötete.") Kezdhetjük ennek a tizenöt rövid prózai alkotásnak az olvasását úgy, hogy szépen sorjában ismerkedünk meg az elbeszélésekkel. Bár a kötet címadó darabja, A tojásárus hosszúnapja, mely a maupassant-i klasszikus novella típusát testesíti meg, könnyedén elébe vághat a többinek. De akárhonnan indulunk el, nem egy változatosságával, sokrétűségével villódzó, lineárisan "előrevivő" kötetkompozíciót érzékelünk, hanem a tragikum és a komikum árnyalataival újabb és újabb, koncentrikus körökbe csalogató témavariációkat. Úgy gondolom, az egységesség, a nézőpont rögzítettsége, a stílusharmónia végig kitartott normája, a hangulati erő modulálása volt Berniczky Éva igénye alkotás közben, és lett erénye az általa jól ismert valóság finom eszközökkel történő újrateremtésének. Recenzens, hál’ isten, nem kényszerül arra, hogy okvetetlenkedve azt mondja, írjon olyan remeket, mint amilyen az egykori vasgyári munkás, most boncnokként dolgozó Fundánics története, akiről "fokozatosan lekopott maradék sorsa" (Földtől az eget). Vagy olyan nászutastörténetet, amelyben a kép élessége mesés bizonytalanságban oldódik fel ugyan, de a furcsa nevű (Eduard Vengerszkij) és különös megjelenésű idegen, aktatáskás (ergo: fontos) ember kissé rejtélyes szerepét a gátlástalan rendőri korruptság groteszk (hideglelősen vicces) rutinériája ellensúlyozza (Szt. Arkagyija rakpart). A Medúzaszüret nem csupán Madame Chouchat nevének említésével juttatja az ember eszébe Thomas Mannt. Csakhogy ez nem az a bizonyos polgári miliő, ez "a birodalom" törmelékein, látszatszabadságban élő-tengődő-dolgozó-munkanélküli-szerencsét próbáló kisemberek, közelről is ismeretlen, távolból is ismerős (közvetve átélt) csúnya új világa. Íme a több hónapos kényszergyógykezelésre küldött Hajas Rozál megérkezése a tengermelléki gyógyintézménybe: "Feltűnt a szanatórium, és kapujában véglegesen megállt az idő, a szökőkutakban a víz, talán a rózsagirlandokban is a nedvkeringés. A kihaltnak tűnő villa hajdani bejáratához őrt állítottak, az őrnek bódéja volt és fegyvere, senki nem mert belépni a díszes kovácsoltvas kapun, az érkezők, talán sejtettek valamit, vagy nem találták magukhoz illőnek a vakító márványlépcsőket, amelyek felvezettek, így aztán kiváló érzékkel azonnal a hátsó bejáratot keresték."
A személy- és helységneveknek ez az kellemesen furcsa keveredése a mi szent, kelet-közép-európai nyomorúságunkat, a befejezetlen múltunkat, a még üres szabadságunkat jelzi. A nagyvilágnak egy akár meg is nevezhető ficakját, de erre a ráfogásra nincs szükség, ez az író – ő tudja, mennyire – fiktív és az olvasó által elfogadandó valósága. Ha szuverén az irodalmasítás, kár feszegetni a kérdést: mennyire objektív, távolságtartó, illetve hol foglal állást íróilag, hol tör a felszínre Berniczky Éva empátiája. A kötet kevesebb olyan novellát tartalmaz, amelyben a narrátornak közvetlen köze van az elmesélt történethez, a szereplőkhöz, de a vélhetően önéletrajzi elbeszélésnek a hősei is inkább anti-hősök; egyáltalában, a szürke embermasszából, az időtlenségből egy pillanatra kiragadott sorsok könnyen fölcserélhetők volnának. A lét alapjáratban ilyen sivár, lélektelen, lerobbant, kilátástalan. Az írónak nem kell poentíroznia, bizonyos történetek eleve magukban hordozzák a humort. A kiszolgáltatott ember tragikus, de olykor óhatatlanul komikus is. Hol az igazi tragédia, ha semmi sem véglegesen lezárt?
Ezek a történetek, még ha egy kicsit egymásba csúsznak is, és a szereplők elvesztik amúgy jelentéstelen-jelentéktelen nevüket, a kötetet letéve tovább mozgatják fantáziánkat. És mostantól a szerző neve bizony-bizony eligazít bennünket.
Csokonai Attila
Megjelent: Magyar Hírlap, 2004. július 17.