Fazekas Andrea
Berniczky Éva Várkulcsa című novelláskötetéről
Amikor a kárpátaljai magyar irodalomról esik szó, akkor az emberek többségének Kovács Vilmos, Balla László, Balla D. Károly, Penckófer János, Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály neve jut elsősorban az eszükbe. Pedig a határon túli kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja Berniczky Éva. Az írónő a 90-es évektől publikál, főleg novellákat. Nem véletlenül ír novellákat, hiszen egy olyan műfajról van szó, amely lehetőségeket ad az alkotónak, hogy azonnal reagáljon a körülötte zajló eseményekre és jelenségekre. Művein keresztül követhető nyomon az író állásfoglalása.
Berniczky novellái humorosak, irónikus és groteszk elemek kavarognak bennük, a történet mindig szövevényes, sok-sok mellékszálból áll össze (vö. Penckófer János: Tettben a jellem. A magyar irodalom sajátos kezdeményezései Kárpátalján a XX. század második felében. Bp., Magyar Napló, 2003, 158).
A tojásárus hosszúnapja című kötet (2004) után vált a modern magyar irodalom egyik ígéretes prózaírójává. Az egyénien mágikus hangvételű novelláskötet után még inkább kiforrott, művészileg egységesebb a 2007-ben megjelent Méhe nélkül a bába című novellákból összefűzött regény (Temető Krisztina: A megszakíthatatlan folytonosság. Forrás, 2009. szeptember). A regény egyik érdekessége, hogy az írónő valójában ezúttal sem hagyott fel a novellaírással; egy-egy részét korábban önállóan is megjelentette különböző folyóiratokban. Három év hallgatás után, 2010-ben a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg legújabb novelláskötete Várkulcsa címmel. Már sokkal kiforrottabb művekről beszélhetünk, de a többi írásaihoz hasonlóan ez is egyszerre könnyfakasztó és olykor nevettető. Húsz történetet tár elénk bámulatos írástechnikájával az írónő. A kárpátaljaiak világlátását, nyelvi sokszínűségét, szellemi sajátosságaikat tükrözi, emberi sorsokat jelenít meg. (A novelláskötet és írója egyre nagyobb sikernek örvend, hiszen felkerült a Magyar Narancs irodalmi sikerlistájára is. A listán az 5. helyen szerepel.)
Várkulcsa (Kljucsarki) egy valóban létező település Kárpátalján (Munkácsi járás), zsákfalu. Berniczky nem véletlenül adta kötetének ezt a címet, hiszen történeteinek szereplői is mind sorsuk zsákutcájának az áldozatai. Onnan nincs kiút és sajnos már azt sem tudják, hogyan keveredtek oda. A szereplők és életük a valóság és a fikció határán mozognak, néha maguk sem tudják, hogy igaz-e mindaz, ami velük történik, vagy csak álom. Berniczky Éva mindezt azzal tetézi, hogy az olvasót is ebbe a félálomba vezeti, őt is termékeny bizonytalanságban hagyva. A novellák hősei egytől egyig a boldogságukat keresik, ki a törvénytelen lánya - s egyben asszonya - oldalán, ki a játékautomaták bűvöletében, ki a szomszéd meztelenül napfürdőző feleségét meglesve, más pedig a kémények és az alkohol sötétjébe burkolózva.
A címadó novella egy bádogosról és annak fiáról szól, akik Várkulcsán élnek. Ez a csonka család ideiglenes munkaadójuknak (magának a narrátornak) ajándékozza legféltettebb kincsét, a késkészletét. Az apa úgy bánik ezekkel késekkel, akár egy cirkuszi zsonglőr. A mű egyik legszembetűnőbb jelente az utolsó, ami egy az egyben megegyezik a Méhe nélkül a bába című regényének az egyik részével. A rogyadozó kinti mellékhelység szerepe nemcsak a regényben, hanem a novellában is meghatározó, egyfajta szimbólummá nőtte ki magát. Olyan, akár egy zsákutca, aki egyszer belépett az ajtaján, annak el kell döntenie, visszafordul-e vagy még egyet lép a levegőbe.
A tizennégy karátos anya című novellában az írónő először egy olyan különleges világba vezeti az olvasót, mely nem is túl régen még létezett: sokan tapasztalhatták meg a hosszúra nyúló reggeli sorban állásokat a tejért. Polányát, a tejárust szinte azonosítja magával a tejadóval, mintha az saját testéből mérné ki naponta az adagokat. A novella főszereplője viszont mégsem ő, hanem a nap mint nap sorba furakodó hősanya, Svitkóné. Svitkónénak tizennégy gyermeke van és minden bizonnyal csak azért nincs tizenötödik, mert már nem tudná, hogy milyen nevet adjon neki. A novella hirtelen napjainkba vezeti az olvasót: „Polánya és a kis üzlet helyén minden felkészítés, bejelentés nélkül nőtt ki rövidesen a fényes pláza”. Ebben a világban a hősanya már nem a tejért folyó küzdelmet választja, ő már „…reggelente meg nem született fiait dobálja a főbejárat mellett zakatoló játékautomatába. A fémes csendülésekből próbálom megállapítani, melyiket, melyikünket vagy melyikünk gyerekét nyeli el éppen a csillogó-villogó masina.”
A Temetővirág című novella egy kissé bizarr történetet foglal magában. Egy szörnyű titok leleplezésétől fél a koporsókészítő Sirochman, akinek saját törvénytelen lánya a felesége. Titkának egyetlen ismerője a szomszéd idős néni, Blauné, aki diktafonjába zárva hagyja rá az utókorra élete történetét. Egykori barátnője és annak lánya azonos nevet visel, ezért is tünik úgy, hogy Molnár Lolika nemcsak anyja nevét örökölte, de annak életét is. Ha már szülője nem élhetett házasságban gyermeke apjával, így ő az, aki beteljesíti ezt a feladatot. A lány természetesen nem tud a titokról, de mintha zsigereiben érezné: természetellenesen él. Egyszerre misztikus és nagyon is emberi ez a novella, s az olvasó nem tudja eldönteni, ki vonható felelősségre ennek a szentségtörő helyzetnek a kialakulásáért.
Talán a kötet legkedvesebb története a Rovarírás. A poloskaidomárokról szóló novellában egyszerre keverednek a mesés elemek – mint az óriás ikerpár megjelenése a fagylaltozóban, valamint a nagymama unokájának szóló meséje – és a valóság. A nagyszüleinktől hallott történetek olykor valótlannak tűntek, felnőttként azonban rádöbbenünk ezek valódiságára. Ez történik a novella narrátorával is: a gyerekkorában irreálisnak tűnő mese egyszer csak megelevenedik.
Az Egy test szövegmintái című novella az, amit még kiemelnék a kötet novellái közül. Négy történetet foglal magába: Selyemfüggő, Fagyalvér, Tüdőszalon, Más bőrében. A novellában az írónő ismét szimbolikus magasságokba emeli a bába szerepkörét. Bár itt sokkal kevesebb szerepkör jut neki, mint a regényében, mégis a hősnő elhibázottnak tartott életéért őt tartja a felelősnek. A narrátor gyerekkorának egy-egy részletével találkozhatunk, de Berniczky gyermekkort felidéző történetei mögött ott lapul a nyers valóság is.
Bár más és más szereplőről van szó, egy dologban nagyon hasonlítanak: mindnyájuk sorsa megpecsételődött, nincs lehetőségük a változtatásra, lidérceik örökre kísértik őket. Akarva-akaratlanul továbbgondoljuk magunkban a történeteket. Egy novella elolvasása után lehetetlen rögtön egy másikba kezdeni anélkül, hogy ne képzelnénk tovább. Az írónő művészetének tudható be mindez – ő ad lehetőséget nekünk, olvasóknak a befejezésre. Kinyit egy ajtót, amelyen betekintést kapunk egy-egy életbe, de nyitva is hagyja azt az alternatívák várában, hogy kedvünkre ki-be sétálhassunk rajta. S mindezt azért teheti meg, mert egy olyan világba enged betekintést, amelyet mindennél jobban ismer.
Ajánlani tudom mindenkinek, aki minőségi szépirodalmat szeretne olvasni és egyben betekintést kíván kapni a kárpátaljai emberek sokszínű világába, melyet Berniczky Éva az Ung fölött a várhegyről, padlásszobája ablakából figyel.
(Berniczky Éva: Várkulcsa. Budapest, Magvető, 2010, 196 oldal, 2490 Ft)
Megjelent: Debreceni Disputa, 2010/09