Szerencsegyökér

A könyv védőborítója kinagyítható a képre kattintva - Borító és könyvterv: Balla Csönge

„Csontsoványra szikkadt testéből alig maradt valami a hurokban. Mégis, amikor elrúgta lába alól a létrát és tehetetlenül rángott a levegőben, minden bizonnyal irgalmatlanul megrázhatta a lombot. Rózsaszínű tenger borította alatta a földet, a virágözön fölött himbálózott fonnyadt teste, akár egy szürkésre sárgult óriáslevél. Mellén hófehér ingét kettészelte a hirtelen feltámadó szél, könnyűszerrel átfújt a hasítékon. Mindenki megérezhette az erejét, iszonyatos vihar pusztított aznap. Tövestül szaggatta ki a fákat, ragadta el a tetőket. A környékbeliek az ítéletidőből azonnal tudomásul vehették a bajt. Kinek mennyi bűn terhelte a lelkét, aszerint mormolt imát, fohászkodott rózsafüzért morzsolva, istenem, megint felakasztotta magát valaki. Amikor rátalált, ne vessem meg, úgyis elkárhozik érte, megkönnyebbüléssel meredt utolsó szülöttje maradványaira. Megnyugtatta, hogy legalább a haját, éjfekete haját ártatlanra mosta a feljebbvaló azzal a teméntelenül sok szirommal. Így nyert megtért lelke még odafent lógva bűnbocsánatot. Hátra maradt teste pedig megkímélte az iszonytól az arra vetődőket, azokat, akik először felismerték. A gesztenyefa köré verődő bámészkodók, a virágzó fejet hosszasan szemügyre véve, megtisztult lélekkel békélhettek meg azzal, hogy elmúlni milyen egyszerű.”

Fülszöveg:

Berniczky Éva prózája, ami a legteljesebb értelemben fiktív, a nyelvben születik és rendjét a költészet törvénykönyve koordinálja, pontosabb képet fest a kárpátaljai magyarság utóbbi évtizedeiről, mint riportok és szociográfiák sora.

(Bodor Béla)

Van tehát egy nagyon kontúrosan felrajzolt szociográfiai háttér, külső-belső környezet, ami nagyon valószerűnek tűnik, s amiben nagyon valószerű alakok élnek, mozognak. Ám az egészben mégis van valami groteszk, abszurd, szürreális vonás, ami részben a narráció módjából, részben magából a megjelenített, megalkotott világ természetéből ered, vagy talán helyesebb úgy fogalmazni: árad.

(Dérczy Péter)

Ülünk a lapozandó könyv előtt, mennénk is, maradnánk is. Maradnánk, mert a befejezéssel az elbeszélésnek nincs vége; mennénk, hogy máris kisürgessük magunknak a következő novella tisztán áttetsző ködképeit.

(Tarján Tamás)