Papp Ágnes Klára:
Berniczky Éva: A tojásárus hosszúnapja. Magvető Könyvkiadó, 2004.195 oldal, 1890 Ft
Néhány éve, egy elsőkötetes írónő novellái kapcsán azt mondtam, hogy unom már a társadalom peremére szorult, nyomorúságos környezetben élő, szánalmas figurák tengődéséről szóló írások tömkelegét, azoknak minden toposzával együtt: az abszurd, groteszk megfogalmazásokkal, a részletes környezetrajzzal, a beszűkült értelem nézőpontjával, a visszataszító, az undorító ábrázolásával együtt. Mert a megírt sorsok súlya önmagában nem teszi súlyossá az írást. A tojásárus hosszúnapja elbeszélései hasonló világban játszódnak, még élnek is ezekkel az eszközökkel, mégsem unalmasak. Talán azért nem, mert már a harmadik mondatánál kiderül, hogy Berniczky Éva tud írni, van súlya a szavainak.
Van a mondataiban valami sajátos nyelvi erő, ami a környezet, az események tárgyszerű leírása és hősei (de illik-e ide ez a szó, piaci kofáról, szenilis öregasszonyról, az emlékirataiban mindig egy helyben keringő Teofánia nővérről lévén szó?), szereplői lelkiállapota, sorsa között teremt már-már metaforikus kapcsolatot. Ez a metaforikusság azonban nem "nőies" szépelgés, nem esztétizáló önmutogatás, hanem inkább a dolgok lényegébe vágó "férfias" szókimondás. Mint rögtön az első novellában (Földet az égtől), a bezárt vasgyárból a hullaházba boncnoknak kerülő, a maradék ellenállását, önmagát pálinkában feloldó Fundánicsról írva: "Fundánics feszegette, nyitogatta a koponyákat, precízen, ügyelve a kidolgozott eljárás betartására. ...nem a munkálkodó kezéből nőtt ki a körfűrész, hanem éppen fordítva, használója vált a szerszám nyelének részévé. Tárgyiasulásának folyamata nemigen foglalkoztatta, észre sem vette, hogy egy álmos reggelen az éles penge tövig beleszaladt az életébe, és lenyisszantotta sorsáról, amelyhez azontúl bizonytalan leffegés kötötte."
Berniczky Éva számára ezek a figurák és történeteik tulajdonképpen sorsok, élethelyzetek jelképei, a kilátástalanság, a változatlanság abszurd szimbólumai. Szereplői ugyan bírnak egyéniséggel, elvágyódásukat, jelentéktelenségüket vagy éppen leépülésüket belülről is ábrázolva írja le az elbeszélő, de a novellák kilépnek ebből a valós térből, időből és életből. A fent leírt "képszerű" gondolkodásmód kiterjed az egész novellára és jelképessé teszi a történetet, a szituációt. Az előbb idézett írásban Fundánicsot visszafogadja magába apja, és felesége mellett helyét a megfigyelője veszi át (az önmagából való kilépés, az önazonosság elvesztése, különböző variációkban visszatérő motívuma a kötetnek). A rákövetkezőben a mezőn rozsdásodó autóbusz-roncs "utasai" szerepelnek (Körzeti szerelmek műsora). De nemcsak a szimbolikusság irányába tör ki a realista elbeszélés keretei közül a szerző, hanem a szereplők, helyzetek, álmok szürrealista ábrázolása felé is. Mint a fiát váró, majd a megérkezőt elutasító, önmagával együtt a fia szeretőjét is süket magányba záró öregasszony: "teáscsészében tartja fogsorát, nem teszi be, mert szédül tőle, fejében vonatok indulnak, nem sejti, kik ülnek azokon a szerelvényeken, egyre szigorúbb a zakatolás, befonja a lány haját, jól van, jól van ez így, bólint, nem bomlik ki holnapig." (Blasztula)
Éppen ez a nyelvi teremtő erő az, amit még nehezére esik megzabolázni az írónak. A szavak, a képek, a stílus önálló életre kelnek, összekuszálódnak a szálak, a lélekábrázolás korlátai alól kibújt szürrealizmus, az abszurd szituációk időnként egymásra torlódnak, zavarosakká válnak, megmarad ugyan bennük homályosan a szimbolikus jelentés ígérete, de már részleteikben nem oldhatók fel benne. Különösen az elbeszélések lezárásában hajlik Berniczky az efféle, hatásosnak, sokértelműnek tűnő megoldásokra.
Pedig nagyon jó érzéke van reális szituációk, valós környezet, életszerű figurák megteremtésére. A legjobbak éppen azok az írásai, ahol nem jelképes helyzetre, hanem cselekményre épít, legyen az egy ellopott gyerekbicikli (Talánszása), a soha el nem készült kosztüm (A tojásárus hosszúnapja) vagy Gubi Mari megtalált tisztességének története. Ezekben a novellákban derül fény arra, hogy ez a nyelvi kifejezőerő milyen ütőképes, amikor egy helyet, egy sorsot, egy embert, annak futó benyomásait vagy életre szóló élményeit kell megeleveníteni. És ezek a helyek, sorsok, emberek, benyomások és élmények mégis jelképessé válnak. Például a határnál megadóan várakozó kocsisor abszurd realitásának leírása (Halász a hálóban). Vagy a kötet címadó novellájában a tojásárus Aranka és a halszagú gasztronom helyén nyílt, kézzelfoghatóságában is valószerűtlen Párizs butik találkozása: "Arankát megrészegítette a bódító illat, olyan előkelően kezdett mozogni az akváriumi fényben, akár a szárnyas aranyhal. Kíváncsian rebbent ide-oda, már csak azért is, mert nehezen választotta ki a fényűzésből az eladót, aki a megtévesztésig illeszkedett a környezetéhez."
Pontosan ezért, nagyon kíváncsi lennék, milyen regényt írna Berniczky Éva. Hogyan teremtené meg egy lélektanilag felépített, bonyolult személyiséggel rendelkező szereplők körül bonyolódó, történetközpontú regény világát. Ahol a nyelvi kifejezésnek részben gátat szab a cselekmény, a figurák lélektani realitása, egy sokszínű fiktív valóság megalkotása részben új feladat elé állítja. Mert az abszurd, szimbolikus kifejezésmód, ebben a formájában, ahogy ezekben az elbeszélésekben megjelenik, óhatatlanul egysíkúvá teszi az írásokat: lefordíthatóvá. Különösen feltűnő ez azokban az írásokban, ahol a jelképessé váló történet elveszti valószerűségét a szürreális fordulatok tömkelegében. Lehetőséget ad ugyan a nyelvi teremtés szabadságának ízlelgetésére, ez a szabadság, vagy inkább szabadosság azonban hamar kimerül, öncélúvá válik. Lehet persze, hogy egyáltalán nem ebbe az irányba indul el a szerző, nem erre lép tovább - ezúton elnézést is kérek tőle, hogy belekontárkodtam az ő munkájába. De a történetírás, a cselekménybonyolítás, életszagú szereplők és színhelyek megteremtése egyáltalán nem egyszerű feladat - és úgy gondolom, Berniczky Évában megvan ehhez a tehetség.
Élet és Irodalom, 2004. május. 21.