Grabant Anita: Egymásra húzott világok

Grabant Anita

Egymásra húzott világok

„Csiri utólag már szinte biztos volt abban, hogy anyja, aki madárnak született, apja kedvéért változott emberré. Leborotválta a pihényi tollakat, gyufát gyújtott, két ügyes mozdulattal leperzselte a pelyheket, szemöldököt húzott a szemöldökcsontra, feltette szemhéját, körberajzolta a száját. A milliméterre kiszámított arc követte az eredeti csontok nyomvonalát, neonos bőre alól mindvégig áttetszett a ragadozó madár.”

Akárha egy Dalí-festményben sétálnék, a valóságon túl, de mégis létező világokban. Hipnotizáltan figyelek, tágra nyílt szemmel, táguló orrcimpákkal, elnyíló szájjal. A vár alatt húzódó betonfalon tátongó lyukakat élő ember ficamodott korpusz-tapaszával fedi be a csősz, mert malterral már nem bírja. Testrészeken nyílnak hasítékok, melyeken új világba mászunk át. A ház benövi az udvart, téglái élő sejtekként gyűrik maguk alá a teret. Perverz, vérfejő nővér csontsovány gyerekek fenekén izmot keres. Tejjel fröccsenő asszony­ság, Kacsala bácsi folyton növekvő hímtagja, nyelvüknél egyszer csak összenövő lakótársak, világtalan poloskaidomárok, kenyértől megrészegült, aberrált szereplők tűnnek fel. Savanyú, szúrós, fojtó szagok, tapintható baljóslatok. Testi nyavalyák, elborzasztó, penetráns aromák, nedvekkel szivárgó sebek, nyirkok, cuppogás, szutyok, hajmeresztő részletek. Kötőszövetté válok, csontok koppannak, szemem csípi az izzadságszag, édeskés bűzök bomlanak, orrom humuszt túr. Beborít a tejfehér, vérvörös és koromfekete.

Berniczky Éva úgy vezet végig novelláin, olyan szálat fon, hogy még véletlenül se igazodjam el, valójában mibe is csöppentem. Képeket villant, lépten-nyomon meghökkent, így épít fel egy minden pillanatban változó, képlékeny, szürreális világot. A szerző – akárcsak egyik kitalált karaktere – „úgy mesélte el szép sorjában, hogy közben gusztussal húzta egymásra a világokat, akár a csúsztatott palacsintát, nem emelt közéjük semmiféle határt, ha véletlenül mégis átnyúlott a szomszéd fájának a gyökere, hát finoman kihúzkodta, betömte precízen a visszamaradt lukakat”. Messziről indulnak a történetek, lassan haladunk, vagyis egyáltalán nem haladunk. Állok a szín közepén, nézek körbe, bámulom a jelenetet. Bármerre hajolhat a tér, bármely irányba fordulhatok, ki nem találhatom, mi következik, amíg az írónő elegáns finomsággal le nem teszi a pontot a novella végén. Kattanás, kimerevül a kép – megértettem valamit? Az így teremtett világ, bár nem tudtam, hogy létezik, mégis az enyém. Rájövök: nem más ez, mint egy szokatlan, szélsőséges valóság, ahol nincs min csodálkozni. Ugyanis Berniczky Éva fantáziájában is rend honol, csak épp sajátos, abszurd rend.

Költői gondolatok váltják a nyers realitást. Utolérhetetlen képzelőerő árad, amikor a szerző veszi a bátorságot „a legtisztább hazugmesékhez, amiket már gyerekként a hitvány igazak helyére kitaláltam. Szemet szembe, sort a sorra, emelni láthatatlanul egyszerre öt kötőtűt. Soha nem gondoltam többnek örökségemet a színezés, az átszínezés képességének birtoklásánál.”

(Berniczky Éva: Várkulcsa – mesterek, kóklerek, mutatványosok, szem­fényvesztők. Magvető, 2010, 192 oldal, 2490 Ft)

Megjelent: Egyenlítő, 2010.06.09