Szentpály Miklós: Fordítás: mű és művelet
Fordítás: mű és művelet
Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2007., 204 oldal, 2490 Ft
Szvietelszki, a megszállott könyvgyűjtő, aki feleségével, régi tanítványával, az analfabéta Mokrinkával él Jónában, egy apró kárpátaljai településen, különös, orosz nyelvű szövegre bukkan, amit megpróbál megfejteni. A talált iratköteg egy régi napló, stílusa teljesen eltér attól a nyelvtől, amihez a faluban szokott. Alla, a napló írója a Lityeraturnaja Gazeta című lap stílusához igazodva jegyezte le élményeit, Szvietelszki magához hív egy írónőt, hogy fordítsa le, s a magyar nyelvű változat is kerüljön be gyűjteményébe.
A fordító maga az írónő, a fordítás (mint művelet) maga a regény, amelyben megelevenedik a kis falu élete. A talált szöveg be-beékelődik ebbe a környezetbe, a titokzatos napló és az írónő elbeszélése egy darabig párhuzamosan halad egymás mellett. A napló pátosza miatt már-már saját paródiájának is nevezhető lenne, ám a főszöveg és a bekebelezett szöveg tökéletesen kiegészítik egymást. A bejegyzések rejtélyes, túlfűtött motívumai megtelepednek a főszövegen is. Az olykor felcicomázottnak látszó, bravúroskodó mondatok valójában a tömörítést szolgálják: Berniczky szövege rendkívül sűrű szövet.
Az elbeszélő dolga, több értelemben is, a fordítás: egyszerre fordítja szöveggé a naplót, saját sorsát és Kárpátalját. Berniczky Éva Kárpátalja megkésett, ám friss hangú Mikszáth Kálmánja, képes arra, hogy ízekre bontsa, és egy lehetséges világgá alakítsa szülőföldje vidékét és embereit. Ebben a világban minden tárgyhoz, személyhez fűződik egy történet, melyek a cselekményt nemcsak színezik, hanem a gerincét alkotják.
Nem csoda, ha Berniczky Éva, a beregszászi születésű író a virágkorában "mágikus realizmusnak" nevezett irányzat különös képeit írja újra, amikor saját vidékéről beszél, hiszen, akárcsak Latin-Amerika, Kárpátalja is kultúrák, vallások, hiedelmek határvidéke. Ukránok, ruszinok, magyarok élnek itt a nyugati- és keleti keresztény világ ütközéspontján. Ám ez a "mágikus realizmus" földhözragadtabb, az ateista múzeummá alakított templom, az árnyékszéken titokban iszogató tanfelügyelő vagy Havaczkóné fiának, Törpezsiráfnak az alakjában az "ügyetlen és önző valóság" kisszerűsége ölt testet.
Berniczky stílusa épp így, különféle nyelvi regiszterek poétikai irányzatok ötvöződéseként született meg: ez egyszerre hibája, erénye is: a gyakran váltogatott stílusok elemei, kifejezései néhol idegen testként bukkannak fel egymás mondataiba ágyazódva, ám így magában a nyelvben is meg tudja jeleníteni Kárpátalja összetettségét és magárahagyottságát.
Mintha az érzelmek fontosabbak lennének az eseményeknél: az epikus szöveg gyakran inkább a lírai képzettársítás logikáját követi; Berniczky Éva mégsem mond le a történet elmeséléséről: a ráérősen, látszólag esetlegesen összehordott sorsok, amelyek a szövegben a szinte impresszionista képekből kibomolva egymás mellé kerülnek, távolról nézve egészen precízen összefűzött történet láncszemeivé válnak.
Hiszen ezek az életek, ahogy Berniczky Éva is írja a forgalmista aszszonyról "megkerülhetetlen életek", mind az ott élők, mind az arra utazók számára. A sorsok aljára tapad, zaccként, óhatatlanul a sivárság, amit minden lehetséges módon, akarva és akaratlanul megpróbálnak feledni és elrejteni. A könyv két központi figurája, Szvietelszki és analfabéta felesége között feszülő ellentét is egyedül egy sivár, vegetatív életben oldódhat fel.
A kertek alatt hömpölygő Tisza ördögien monoton és fenyegető jelenléte, akárcsak Mokrinka örök együgyű létét szolgáló testnedvei ugyanezt a sivárságot táplálják: így távolítja el s fordítja ki magukból az élet szokványos szimbólumait (a folyót, a testnedveket) az író. "Újra kell írnom, különben elviselhetetlenül üres" - szúrja közbe Alla, a rejtélyes szöveg titokzatos első személye. Talán ez vezeti magát az elbeszélőt is, s talán ezért feszül az állandóan hangoztatott sivársággal és ürességgel szemben a csillogó képekkel gazdagon díszített szöveg.
A mű egyik kulcskérdése a hiány pótolhatósága. Ezt a hiányt jelképezi a kibelezett templom is. A kötet címével - Méhe nélkül a bába - az újszülöttként elhagyott gyermekét kereső bába sorsát emeli ki az író. Ám ez a cím a szöveg és a fordító viszonyát is tükrözi: a Szvietelszkiék eldugott otthonába érkező írónő úgy bábáskodik a talált szöveg felett, hogy közben érzi, és állandóan érezteti saját tehetetlenségét és sorsának sivárságát.
Jelentős mű. Ritkán írható le ez a szókapcsolat egy kritikában anélkül, hogy ne kellene attól tartani, az ítélet elhamarkodott és hamarosan viszonylagossá válik, tárgyával együtt. Kétségtelen, a kárpátaljai író, azáltal, hogy megidézte szülőföldje összetett világát, olyan stílusréteghez nyúlt, amely jellegénél fogva egyenetlen, azonban ezek az egyenetlenségek úgy épülnek a szöveg egészébe, ahogy az esetleges közelképek válnak a tájkép részeivé.
Szentpály Miklós
Megjelent: Élet és Irodalom, 2007. jún. 1.