Reményi József Tamás: Búvóhelyek

Reményi József Tamás

Búvóhelyek

Berniczky Éva 2004-es novelláskötete (A tojásárus hosszúnapja) az irodalom nagy meglepetése volt. A novellák olyan peremvidék közérzetét árasztották, amely szegénységében, elmaradottságában, hovatartozását tekintve a legkiszolgáltatottabb magyar szocietás: Kárpátalja történetének dátumai vannak, de nincs sem archaikus, sem újabbkori kollektív emlékezete.

Aki itt ír, valóban teremt, fölfokozott jelentősége van annak, hogy (saját) nyelvet találjon. Berniczky Éva megtalálta ezt a nyelvet: az élőbeszéd hullongó elemeit, rontott formáit, keverék szavait a huszadik századi magyar próza legfinomabb hagyományával, a metaforikus-képes fogalmazásmóddal ötvözi most regényében is.

Költői próza ez, néhol túlhajtottan aszszociatív, mint amikor egy festő akaratlanul is ornamentikájába feledkezik. Berniczky legjobb pillanatai vagy az életkép radikális átalakításához fűződnek (novelláskötetében egy határátkelőn támadt torlódás, új kötetében egy buszpályaudvari délelőtt teljes világállapot megidézésére alkalmas), vagy történetcsonkokból, aligeseményekből lett abszurd látomásokhoz. Berniczky mesél, de a feszültséget a mesélés tétje hordozza, a varázslat képessége. Ritka élmény, hogy valaki ennyire üdítően, organikus módon, mestereit le nem tagadva is eredetien tudja írói műveleteinek birodalmába vezetni s egyszersmind (!) szülőföldje eddig artikulálatlan sorsváltozataiba avatni az olvasót. Ez a tét regényének a témája.

A Méhe nélkül a bába főszereplője minden pillantásával fogódzót keres, a leírás, a rögzítés esélyét egy amorf, szétfolyó közegben, hogy nyomot hagyjon a nyomtalanul süllyedő világon. Ezért szövetkezik egy mániákus könyvgyűjtővel, akinek a falujában a vasútállomás feliratának betűit rég ellopták már (az idegen számára nevesincs, nem létező településen él tehát), s akinek a felesége, szó szerint "élete párja" analfabéta, noha beszél megállíthatatlanul ("beszédes" figura, tehetjük hozzá stílszerűen). S ezért vállalkozik egy ismeretlen nő naplójának lefordítására: a feladat "csábító bizonytalansága az egyetlen bizonyosság". Az ismeretlen nőt ugyanez a vágy vezérelte korábban, önmaga személyiségét, kilétét kereste, helyét a kényszerű, nyilván soha véget nem érő vándorlásban. Így hát a szövegkereső műhely megkettőződik, a közös szövegterepen olyan titkokra derül fény (származás, szerelmek, bűnök), amelyek a valóságban örökre rejtve maradnak.

A regény azonban korántsem a talált írás és az egymásba játszó könyvek kissé kimódolt, túlhasznált keretjátékában erős. A nagyobb kompozíción belül a kisebb terek izgalmasak. A novellista Berniczky a regényt írva is olyankor van igazán elemében, amikor "a denevérek biztonságával csapongó Havackónét" vagy a kiselejtezett vagonokból folyamatosan bővülő és folyamatosan veszteglő szerelvény históriáját jeleníti meg. A napló éppen egy esztendőt magában foglaló bejegyzései pedig karikírozott rövidtörténetek: az erotika, a kulinária, a költészet, a játék, a természeti szépség szinte enciklopédikus füzérét alkotják, az érzékek búvóhelyeinek töredékes térképét. A női identitás hevültségét idézik, mintegy ellenpontját adják a címszereplő bába vaskosan groteszk jelenésének, aki hol az eleven testtel, hol - húsgyári munkásnőként, a daráló mellett - a holt matériával foglalatoskodik.

Természetesen nem is lehet másként: a naplóíró a bába elveszett gyermeke. Mintha a fordítónak, a literátus embernek nem csupán egy rokon lélek tudósításaival kellene szembesülnie, hanem az óhatatlanul parodisztikus művészet és az önmaga paródiájába fúló valóság kettősével is.

___________

Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába, Magvető, Bp. 2007, 204 oldal, 2490 forint.

Megjelent: Népszabadság, 2007. augusztus. 4.