Hova szívem, lelkem
Mindig mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét*,
A szép Kiskunságot!
Bejártam a rónát,
Melyet átölel a Tisza-Duna karja,
S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét
Az anya, ugy tartja.
Itt vagyok megint a
Nagyvárosi élet örökös zajában*,
Oh de képzeletem most is odalenn az
Alföld rónáján van;
Testi szemeimet
Behunyom, és lelkem szemeivel nézek,
S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az
Alföldi vidékek.
Forró nyárközép van,
Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára
Mint a lángeső, oly égető özönnel
Ömlik a pusztára...
Puszta van körűlem,
Széles hosszu puszta, el is látok messze,
Egész odáig, hol a lehajló ég a
Földdel olvad össze.
Gazdag legelőkön
Visz az út keresztül; ott hever a gőböly*,
Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most
A kövér mezőböl.
Cserény* oldalánál
Szundikál a gulyás leterített subán,
Kutyái is lomhák, nem is pillantanak
Az útazó után.
Itten a lapályon
Egy ér nyúlik végig, meg se’ mozdul habja,
Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár
Szárnyával megcsapja;
Szép fövény az alja,
Egészen lelátni sárga fenekére,
A lusta piócák s a futó bogarak
Tarka seregére.
Szélén a sötétzöld
Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja,
Közbe hosszu orrát üti víz alá a
Gólyafiak anyja,
Nagyot nyel, és aztán
Fölemeli fejét s körülnéz kényesen,
A vízparton pedig töméntelen bíbic*
Jajgat keservesen.
Amott egy nagy ágas*
Áll szomorún, egykor kútágas* lehetett,
Mellette a gödör, hanem már beomlott,
Be is gyepesedett;
Elmerengve nézi
Ez a kútágas a távol délibábot*,
Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét
Már eleget látott.
Ott van a délibáb
A láthatár szélén... nem kapott egyebet,
Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt
Tartja a föld felett.
Emerre meg gyérül
A legelő, végre a nyoma is elvész,
Sárga homokdombok emelkednek, miket
Épít s dönt a szélvész.
Nagy sokára egy-egy
Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok,
Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva
Komondor csavarog.
Tenger szántóföldek
Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza,
Lefelé hajlanak, kalászaikat a
Nehéz mag lehúzza.
A zöld búza között
Piros pipacsok és kék virágok nyilnak,
Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa,
Mint egy vérző csillag.
Közeleg az este,
Megaranyosodnak a fehér fellegek,
Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk,
Mint egy tündérrege.
Végre ott a város,
Közepén a templom, nagy komoly tornyával,
Szanaszét a város végén a szélmalmok
Széles vitorlákkal.
Ugy szeretek állni
A szélmalmok előtt! elnézem ezeket,
Amint vitorlájok hányja, egyre hányja
A cigánykereket.
Pest, 1848. június
Kiskunság: az Alföldnek a Duna-Tisza közének magyarországi részére eső területe. Lásd a térképeket a versszöveg alatt, az aloldal alján!
születésem földe: Kiskőrös a Kiskunság egyik legnagyobb városa (városi rangját Petőfi születésének 150. évfordulója alkalmából, 1972. december 30-án nyerte el)
itt vagyok megint a nagyvárosi élet örökös zajában: a verset Petőfi Pesten írta
gőböly, göböly: hizlalt ökör. Itt: gulya, marhacsorda
cserény: pásztortanya, amelynek vesszőfonatú kerítése van
bíbic: fekete-fehér alapszínű, jellegzetes bóbitát viselő, vizes környezetben fészkelő, gyakori költöző madár; testhossza 30 cm körüli, szárnyfesztávolsága 70-80 cm, súlya 150-300 gramm
ágas: földbe ásott, Y alakú faoszlop, sokféle funkciója lehet, pl. épületek gerendáit tarthatja
kútágas: olyan ágas, aminek ágai között a gémeskút gémje helyezkedik el
délibáb: az az optikai jelenség, amikor (a különböző törésmutatójú légköri rétegeken áthaladó fény megtörésének következtében) a látóhatáron lévő dolgokat az ember nem a valós helyükön látja, hanem - leggyakrabban - a levegőben lebegve, gyakran fejjel lefelé vagy megkettőződve; létrejöttéhez nagy kiterjedésű, teljesen sík felszín szükséges, ami gyors felmelegedésre képes