10.

Kiért a városból az ifju.

Midőn kiért a szűk falak közűl,

Azt gondolá: börtönből szabadúlt,

S mohón szivá a tiszta léget,

Az isten legdrágább ajándokát,

Melytől a láb erőt kap és a

Léleknek szárnya nő.

Egyszer sokára visszanézett,

Nagyot haladt már, messze volt a város,

A házak összeolvadának

Egymással, és a barna tornyokat

Elnyelte félig a távol köde,

S méhdongás volt az ezerek zaja.

Az ifju biztatá magát:

„Tovább, tovább,

Semmit ne halljak és semmit ne lássak

Onnét, hol eddig éltem,

Ha életnek mondhatni éltemet.”

S ment, mint aki ostorhegyet fut*.

S midőn végkép eltünt a város,

S ott álla ő a végtelenben,

Szabadnak akkor érzé csak magát.

„Szabad vagyok!” kiálta föl,

„Szabad vagyok!”

Többet nem mondhatott,

De könnyei beszéltek,

S jobban mondták el érzeményeit*,

Mint nyelve mondta volna.

Oh milyen érzés, milyen gondolat,

Midőn az ember először szabad!

És ment az ifju, egyre ment,

Amerre szép táj csalta, arra

Irányozá lépéseit.

Megbámulá a síkot és hegyet,

A sík mezőt és a hegy erdejét

És mindent, ami csak szemébe tünt,

Mert minden oly új volt előtte,

Először látta a természetet,

A természet szépségeit.

És ott a rengetegben,

A fellegekbe

Ágaskodó bércek között,

Ahol mennydörgés a folyam zugása

S a mennydörgés itéletnap rivalma*...

Vagy ott a puszták rónaságán,

Hol némán ballag a csendes kis ér,

S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj...

Ottan megállt az ifju,

Körültekintett áhitattal,

S midön szemét s lelkét meghordozá

A láthatár fönnségein,

Erőt vett rajta egy szent érzemény,

Letérdepelt s imádkozék:

„Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?

Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,

De nem értettem nevedet.

A nagy természet magyarázta meg

Hatalmad és jóságodat...

Dicsértessél, dicsértessél örökre!

Imádlak, isten; most tudom, ki vagy?”

Amerre csak ment, mindenütt

Oly szépnek látta a természetet,

De benne mindenütt az embert

Olyan boldogtalannak;

Nyomor s gazság gyötörte mindenütt.

Azt kezdte észrevenni,

Hogy ő nem a legszerencsétlenebb,

És fájt nagyon neki,

Hogy vannak nála szánandóbbak is.

Mindig kicsínyebb lett előtte

Saját baja,

Mig végre végkép elfelejté,

S nem látta és nem érezé azt,

Csak a mások baját,

És homlokát a hideg kőre tette,

S forró keserves könnyeket sírt.