Petőfi népdalai

Petőfi versépítő módszerének lényege - legalábbis népies dalainak többségében - a játék. Játék a gondolatokkal, a szöveggel és elsősorban az olvasóval. Talán éppen ezért kedveli annyira a képszerűség eszközeit és a retorikai alakzatok elemi formáit, az ismétléseket és az ellentéteket, amelyeket páratlan leleménnyel formál, alakít. Szinte minden dalszerű verse metaforák és hasonlatok összekapcsolódására, ellentétes képek, hangulatok szembeállítására, párhuzamos szerkezetű sorok ismétlődésére, illetve ezek kombinációjára épül. S ez a játék oly közvetlen s bensőséges viszonyt teremt költő és olvasó között, amely - épp azáltal, hogy a befogadót is bevonja költői játékába - e versek páratlan korabeli népszerűségének fő oka lehet.

Az olvasott versek közül többről is elmondhatjuk, hogy a versben megszólaló költő egy elképzelt személy helyébe képzeli magát, álarcot ölt, szerepet játszik. Az ilyen költeményt helyzetdalnak nevezzük, s a Ki vagyok én? Nem mondom meg... vagy az Az én torkom álló malom... kétségkívül ebbe a csoportba sorolható, hiszen a betyár és az iszákos ember pontosan körülhatárolható és a költővel nem azonosítható szerepek. Az önarcképszerű bordalok mindegyikére igaz ez, és bizonyos szempontból a Befordúltam a konyhára... című verset is értelmezhetjük így. Mindegyikük népies helyzetdalnak tekinthető, bár az utóbbi esetében ez kevésbé egyértelmű, mint az előbbinél.

Nem minden esetben könnyű megállapítani, ki is egy-egy vers beszélője. Egyszerű lenne azt válaszolni, hogy a költő maga, de láttuk, hogy ez a művek egy jó részében nem igaz. Ám nem csupán a helyzetdal-típusú versek esetében merül föl ez a kérdés, hiszen a költő sok esetben szándékosan távolítja el magától a beszélőt.