Petőfi korai költészetét, főként 1843-tól a népdalok, pontosabban a népdalszerű versek felszaporodása jellemzi. A könnyed, dallamos versek élőszóban terjedtek, s nem egyhez dallamot (olykor több dallamot) költöttek ismeretlen szerzők. A népdalhangú vagy népdalszerű versek így nem ritkán valóban népdallá váltak.
Petőfi népdalai - amelyeket nem véletlenül szokás népdaloknak, s nem népies műdaloknak nevezni - nem a "romantikus" divatot követik. A költő új úton indult el, valószínűleg inkább ösztönösen, semmint tudatosan. Míg a kor költői többnyire a népdalok külsőségeit, formai jegyeit igyekeztek utánozni (verskezdő természeti kép, népies kifejezések, hangsúlyos verselés), Petőfi a népköltészet egy jóval mélyebb, alapvetőbb sajátosságára érzett rá.
Ki vagyok én? Nem mondom meg:
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének.
A különböző színekkel szedett, páronként ismétlődő szavak, szókapcsolatok jól mutatják a lépegető, a már kimondott szavakhoz vissza-visszatérő, majd újból nekirugaszkodó szövegalkotás módszerét.
Még nyilvánvalóbban mutatkozik meg ez a költői technika az egyik legismertebb Petőfi-vers, a Befordúltam a konyhára... (1843) első öt sorában.
Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára...
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.
A pipám javában égett.
Nem is mentem én a végett.
A vers első öt sora nem más, mint egy állítás (1-2. sor) s annak fokozatos visszavonása, hiteltelenítése, tagadása. A 3. sort indító azaz kötőszó már elbizonytalanítja az olvasót. Elvileg követhetné olyan szövegrész, amely az előző mondatot nem tagadja, hanem kiegészíti, pontosabbá teszi, módosítja. A rágyujtottam volna állítmány feltételes módja már visszavonja a második sor kijelentését, de továbbra is bizonytalanságban hagyja az olvasót: nem derül ki, miért nem történt meg az, amiről eddig úgy tudtuk, megtörtént.
Nem a népdal külsőségeivel, hanem a "gondolat kialakulásának igazán elemi módjaival találkozunk Petőfinél, melyek egyrészt mindennemű naiv és önmagát nem ellenőrző gondolkozásnak jellemző formái, másrészt azonban a népies magyar versmondattan legősibb képletei" - írta 1922-ben Petőfi kiváló kutatója, Horváth János. Nem kiformált, kész, minden fölöslegtől megtisztított, egymásból logikusan következő gondolatok sorakoznak e versekben, a gondolat a szemünk előtt születik, formálódik, módosul. "Többet beszél: pótol, kiegészít, sőt első kijelentését megmásítja a következővel, gondolata elemeit egyenként veszi észre és sorakoztatja elő, úgy amint lelki érdeklődése előterébe kerülnek." (Horváth János) Nem annyira a művészi szövegalkotás szabályai érvényesülnek bennük, sokkal inkább az egyszerű közbeszéd természetes logikája. Ez az ismétléseken át haladó, egy-egy mozzanathoz újra meg újra visszatérő, "lépegető" versépítő módszer Petőfi népdalainak talán legjellemzőbb sajátossága.
Vizsgáljuk meg ezt a módszert két példán. Az első az 1843 májusában Pozsonyban született Ki vagyok én? Nem mondom meg... című vers.
Petőfi versépítő módszerének lényege - legalábbis népies dalainak többségében - a játék. Játék a gondolatokkal, a szöveggel és elsősorban az olvasóval. Talán éppen ezért kedveli annyira a képszerűség eszközeit és a retorikai alakzatok elemi formáit, az ismétléseket és az ellentéteket, amelyeket páratlan leleménnyel formál, alakít. Szinte minden dalszerű verse metaforák és hasonlatok összekapcsolódására, ellentétes képek, hangulatok szembeállítására, párhuzamos szerkezetű sorok ismétlődésére, illetve ezek kombinációjára épül. S ez a játék oly közvetlen s bensőséges viszonyt teremt költő és olvasó között, amely - épp azáltal, hogy a befogadót is bevonja költői játékába - e versek páratlan korabeli népszerűségének fő oka lehet.
Az olvasott versek közül többről is elmondhatjuk, hogy a versben megszólaló költő egy elképzelt személy helyébe képzeli magát, álarcot ölt, szerepet játszik. Az ilyen költeményt helyzetdalnak nevezzük, s a Ki vagyok én? Nem mondom meg... vagy az Az én torkom álló malom... kétségkívül ebbe a csoportba sorolható, hiszen a betyár és az iszákos ember pontosan körülhatárolható és a költővel nem azonosítható szerepek. Az önarcképszerű bordalok mindegyikére igaz ez, és bizonyos szempontból a Befordúltam a konyhára... című verset is értelmezhetjük így. Mindegyikük népies helyzetdalnak tekinthető, bár az utóbbi esetében ez kevésbé egyértelmű, mint az előbbinél.
Nem minden esetben könnyű megállapítani, ki is egy-egy vers beszélője. Egyszerű lenne azt válaszolni, hogy a költő maga, de láttuk, hogy ez a művek egy jó részében nem igaz. Ám nem csupán a helyzetdal-típusú versek esetében merül föl ez a kérdés, hiszen a költő sok esetben szándékosan távolítja el magától a beszélőt.
A hogyha már szókapcsolat jelzi, hogy a szöveg folytatása valamilyen feltételt tartalmaz majd, melynek múltbeli teljesülése esetén a 2. sor közlése (rágyujtottam a pipára) valóra válhatott volna. Az elvárható, megjósolható feltételek ebben az esetben logikus, reális feltételek lettek volna (pl. hogyha már égett volna a tűz stb.). A mondat második fele (nem égett volna) azonban a várt folytatás helyett olyan információt közöl, amely a második sor kijelentését eleve lehetetlenné teszi.
Az ötödik sor (A pipám javában égett) nem közöl új információt, hanem megerősíti az előző sor állítását immár kijelentő módban, s ezzel végképp hiteltelenné teszi a második sor bejelentését. Nyilvánvalóvá válik, hogy a beszélő négy soron át füllentgetett, a bolondját járatta az olvasóval, míg a 6. sor önleleplezése (Nem is mentem én a végett) lezárja a hiteltelenítés folyamatát.
Forrás: Bánki István - Pála Károly: Irodalom a 10. osztály számára. Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004. 264-268. oldal