Közzététel dátuma: May 18, 2016 7:50:27 PM
Regényes domb tetejében
A helység nyúgati részén,
Honnan faluszerte
Legjobban látni sarat, port,
Már mint az idő járása vagyon; -
Mint mondom: a helység
Nyúgati részén,
Környékezve csalántól
S a növények több ily ritka nemétől,
Áll a díszes kocsma, amelyet
Sajátjának nevez
Isten kegyiből
És egykori férjének szorgalmából
A szemérmetes Erzsók asszony...
Mint őt nevezék.
Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el:
Honnan ez elnevezés.
Erzsók asszonyom ékes,
Holdkerek arculatán, - hol még csak
Ötvenöt év lakozik, -
Örökös hajnalnak
Pirja dereng.
S innen ez elnevezés.
Vannak ugyan, kik
Állítni merészek,
Hogy Erzsók asszonyom arcát
Nem a szende szemérem,
Hanem a borital festette hasonlóvá
A hajnali pirhoz.
De ezek csak pletyka beszédek;
Mert Erzsók asszony nem is issza a bort...
Csak ugy önti magába.
Illyen a rágalom aztán!
Oh, ez előtt nincs
Szentség a föld hátán,
A legszűzebb ártatlanságnak
Tiszta vizét is
Bémocskolja iszappal,
A hóra sarat hány,
És... de hová ragadál?
Oh felhevülésnek
Gyors talyigája!
Vissza tehát
A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves bájaihoz.
Bájos vala ő!
Mint a pipacsból
Font koszorú,
Vagy mint a bakter* dárdájába ütődött
Éjjeli holdsúgár,
És ennek okáért
Látogatá őt
Az egész falu népe
Oly szorgalmatosan;
Elannyira, hogy
Be se' nézett más kocsmába...
Az igaz, más kocsma nem is volt
A faluban.
Ide járt hát
A falu népe, kivált
Vasárnapi délnek utána,
És nagy mértékben vígadozott,
S a vígadozásnak
Végéről szó sem volt,
Mig a kisbírói* tekintély
Tudtokra nem adta
Szívreható mogyorófa-beszéddel,
Hogy már hazamenni tanácsos.
Ma is így megy
A szemérmetes Erzsóknál.
Az isteni tisztelet elmúlt,
A csapszék népesedik,
Valamint a mezőség,
Hol a tehenek csordája legel,
Megnépesedik
Kétszárnyú seregélyekkel
A nyári napoknak
Forró idejében.
Jelen volt
Közepette a vendégek seregének
A helybeli lágyszivü kántor,
Torkának szárazságával
S szerelemvágyas kebelének
Tengerkínjaival.
Őt ugyanis
A szemérmetes Erzsókért
Öröműző lángok emészték,
Mint a vér rozsdája emészti
Ólmos fütyköseinket*, amikkel
Tisztújítási* csatákban
Egymást simogatjuk.
Ki vetemednék
Bámúlatra tehát,
Hogy ő egyikével
Feje ablakinak
Le-lenéz a folyó bor
Billikomába*:
A másikkal azonban
Andalgva mereng
A szemérmetes Erzsók
Kellemes arcán.
Nem maradott el
A béke barátja
Bagarja* uram sem,
A csizmacsinálás
Érdemkoszorúzta müvésze.
Méltóságos termetü férfi.
Majd akkora volt ő,
Mint a bajúsz orrának alatta.
Oldala mellett
A bort szörpölte Harangláb,
A fondor* lelkületű egyházfi*,
Ki, mikoronta Bagarja uram
E kérdést terjesztette elébe:
"Hát Fejenagy koma hol lehet?"
Így hallatta a választ:
"Ott van, ahol van;
Hanem itten nincs... s ma alig lesz."
S miután ezeket mélytitku ajakkal
Elmondotta: kiprémzé*
Szája vidékét
Sátáni mosollyal.
Bagarja uram pedig űle,
S olyformán néze szemével,
Mint nézni szokott a halandó,
Ha nem érti a dolgot.
S vala még több érdemteljes egyén
A vendégek koszorújában.
Megnyílt akközben az ajtó,
S lett széles az ő nyílása,
Mint szája a helybeli kántornak,
Mikor éneket énekel
A soksípú orgona mellett.
S ki volt, ki az ajtót
Kinyitotta imígyen?
Ha a hagyomány állításának
Hinni szabad:
Nem más, mint a vitéz Csepü* Palkó,
A tiszteletes két pej* csikajának
Jókedvű abrakolója.
Jöttek nyomban utána
A hangászkarnak tagjai hárman:
A kancsal hegedűs,
A félszemü cimbalmos
S a bőgő sánta huzója -
Mind ivadéki
A hősi seregnek,
Mely hajdan Nagy-Idánál*
A harci dicsőség
Vérfestette babérját
Oly nagyszerüen kanyarítá
Nem-szőke fejére
S nem-szőke fejének
Göndör hajára.
A kancsal hegedűs,
A félszemü cimbalmos
S a bőgő sánta huzója
Föltelepűlt kényelmesen
A kemencének tetejére; miközben
Vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jókedvű abrakolója,
Így adta bizonyságát
Ékesszólási tehetségének:
"Bort!"
Fölfogta azonnal
A szemérmetes Erzsók
E szónoklat magas értelmét,
S eszközlé annak teljesülését
Nem fontolva haladván*.
Miután a vitéz Csepü Palkó
Az orra alatti nyiláshoz
Emelte a kancsót,
És miután mértékletesen
Egyet kortyanta belőle:
(Körülbelül annyit,
Amennyivel öt vagy hat ürgét
Lehetne kicsalni lyukának
Mélységeiből,)
Annakutána
Fölnéze az ég tájéka felé -
A kemencetetőre,
S ilyféle szavakkal
Terhelte meg a levegőnek
Könnyű szekerét,
Hogy szállítná azokat
A derék hangászi fülekbe:
"Húzd rá, Peti,
A fűzfán fütyülődet is,
Aki megáldott!"
S Peti nem késett,
A háromság más ketteje sem.
Cimbalom és hegedű és bőgő
Hangot adott...
Jaj de mi hangok ezek! -
Ezeknek hallata visszaidézi
Tündérhatalommal
Emlékezetembe
Éltem legszebb idejét,
A gyermek-időt.
Látom, mint játsztam öcsémmel
S kis házi kutyánkkal.
Aztán a kutyát elvette öcsém,
Én meg nem akartam od'adni,
S így hajba kapánk.
Mi jött ki belőle?
Az jött ki belőle,
Hogy a zajra apánk kirohan,
Nálunk terem, és mindkettőnket
Jól megnadrágol.
Azalatt a kutyát mi elejtők,
S ráhágtunk farka hegyére.
Mikor e percben mindhárman
Összevisítánk:
Ez összevisítás
Alig lehetett szebb,
Mint a Peti és két társa zenéje.
És lett a zenére
A szemérmetes Erzsók
Teremében nagy vigalom.
Mindennek előtte
Összeütötte bokáját
Vitéz Csepü Palkó,
A tiszteletes két pej csikajának
Jókedvű abrakolója.
Követé e csáberejű példát
A többi legénység,
Béhurcolva szelíden
Egy pár fürge leányzót,
Kik eddig az ablakon által
Kukucsáltak* kandi* szemekkel,
S kiknek már viszkete talpok
A táncnak vágya miatt,
Hallván a mennyei báju zenét.
S kóválygani kezdtek
Mindnyájan a tánc gyönyörében,
Mint aki nadragulyával*
Füszerezte ebédjét.
A lábak dobogása pedig
Rendes vala,
Mint ama zaj, mit
Néha a tiszteletes hall,
Mikor űl a biblia mellett,
S olvassa nagy elmerüléssel;
És amely zajra imígyen
Teszi megjegyzését
Jámbor szívvel:
"Oh az a Palkó
Istentelen ember!
Megint nyaggatja csikóimat,
A szegény párákat,
Korbácsa csapásaival."
Míg ily események
Gazdagiták a világ történeteit
A kocsmaterem közepén:
Szélről a béke barátja
Bagarja, s Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
Űltenek, ittanak egyre. -
A helybeli lágyszivü kántor
Még mindig pislogatott
A szemérmetes Erzsók
Ötvenöt éves bájaira.
Arcúlata lelki tusának
Volt tűkörözője.
Látszék, hogy valamit
Akar és nem akar,
Vagy inkább, hogy valamit
Merne, ha merne.
Mikoron meglátta Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
Hogy a lágyszivü kántor
Se' széna, se' szalma*:
Hozzája vonúlt,
S ily szókat láta helyesnek
Intézni a késedezőhöz
Bátoritásnak okáért
Hangtalan hangon,
Mint a sugólyuk
Lakói beszélnek a színpadokon,
Holott* nők s férfiak által
Szomorú-* és vígjátékok adatnak
S közbe bohózatok és operák
A közönségnek gyönyörére:
"Oh kántor uram!
Hát elmegy a nap,
Megjön az alkony,
Utána az éj,
Elűlnek a csirkék
És ludak és verebek,
Mielőtt ügyesen szőtt
Tervünknek drága gyümölcse megérik? -
Gondolja meg azt komolyan
És nemcsak ugy átabotába*,
Hogy századok adnak
Tervkivitelre
Egy ilyen pillanatot.
Az ilyen pillanatokkal
Fukaran kell bánni tehát
Az előre tekintő
Emberi léleknek,
Valamint fukaran bánik
Beszédeivel
Bíró uram,
A bölcs aggastyán. -
Előre tehát,
Hogy az alkalom el ne sikoljék.
Mint elsiklik néha a hal
A halásznak körme közől,
Ha ügyetlen kézzel
Kap utána az ostoba filkó. -
Rajta azért,
Oh kántor uram!
Most vagy sohasem. -
Mért engedni helyet kebelében
A félelem érezetének?
Hiszen részt vett a győri csatában*."
Ekképen szóla Harangláb,
A fondor lelkületű egyházfi,
A helybeli lágyszivü kántor
Egyebet nem válaszola,
Mint ami következik:
"Oh te tudója szivem titkának!
Igaz egy betüig
Tartalma beszédidnek,
Mint igaz a szentírás.
Bölcsen tudom azt.
De amint van okom
Nem hordani többé
A titkolt szerelemnek
Életölő fájdalmát:
Szintúgy van okom
Elfojtani lelkem
Mélységes mélyében e titkot.
Ha ez emberek itten
Észre találnák venni?...
Avvagy ha pofon vág
A szemérmetes Erzsók
E szörnyű merényért*?...
Hát feleségem,
Az amazontermészetü* Márta?...
O én a legboldogtalanabb
Valamennyi teremtmény közt,
Mely látta a nap karimáját,
A sugarakban uszót,
Ha felleges ég
Vagy éjszaka nem volt! -
Olyan az én lelkem,
Mint a Duna legközepében
A szélvészhányta dereglye*,
Vagy mint a dióhéj,
Mit a gyerekek
Pocsolyába vetének -
Hánykodik erre, amarra...
De bátorság! aki nem mer, nem nyer...
Oh szólj erre, Harangláb,
Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?...
Akként áldja meg isten
Életedet s unokáidat is,
Amily őszinte leszen
E kérdésemre a válasz,
Amelyet adandasz!"
S őszintén szóla Harangláb,
Mondván: "Úgy van, kántor uram!"
"No, ha úgy van: hát nekivágok!"
S ezzel a helybeli lágyszivü kántor
Fölemelte s letette a kancsót;
Csakhogy mikoron fölemelte,
Csordultig vala az, -
És amidőn letevé,
Üres vala az,
Valamint üresek zsebeim
Most, mikor ezt éneklem
Nagy lelkesedéssel
Költői dühömben. -
Annakutána a lágyszivü kántor
Egyet rántott a lajblija* szélén,
S kétségbeesett elszántsággal,
Mint aki hidegfürdőt
Éltében először használ,
Odarontott
A szemérmetes Erzsókhoz.
bakter: e korban és szövegkörnyezetben egyértelműen 'csősz' jelentésben szerepel
kisbíró: községi elöljáróságon altiszti jellegű alkalmazott; a bíró alárendeltje, akinek feladatkörébe tartozott a hivatali helyiségek takarítása és fűtése, a küldemények kézbesítése, a rendelkezések közhírré tétele (kidobolása, mert dobszóval járta az utcákat, és úgy hirdette ki ezeket), éjjeli őrség ellátása - mindezekért meglehetősen alacsony fizetést kapott. Hivatása jelképe volt a kisbírói pálca.
fütykös: görcsös vagy csomós végű, főként verekedésre használt vastagabb bot
tisztújítás: a községi és megyei tisztségviselők megválasztása, az önkormányzati szervekbe való választások
billikom: nagyobb serleg, ivókupa
Bagarja: a csizmakészítésre való bőr nevéből (bagaria) alkotott családnév
fondor: ravaszul ármánykodó, alattomosan cselt szövő, mást bajba sodró (vö. fondorlat, fondorlatos)
egyházfi: az egyházközségnek a templomot rendben tartó, harangozó világi (nem egyházi) alkalmazottja
kiprémzé: értsd: kiprémezte
Csepü: a vezetéknév eredete a csepű szó, ami azt a kuszált szöszt, kócot jelenti, amely a kender vagy a len gerebenezése (fésülése) során hulladékként marad a gereben fogai között, és amelyből értékesebb fonalat készíteni nem lehet
pej: vöröses vagy sárgásbarna szőrű, sötét sörényű és farkú
Nagy-Ida, illetve Nagyida: a Kassához közeli, ma Szlovákiához tartozó Nagyida várát a hagyomány szerint 1557-ben ezer cigány védte Puchheim osztrák tábornok ostromló seregével szemben. Az anekdota úgy szól az eseményről, hogy a cigányok diadalmaskodtak volna, ha nem kiabálják a visszavonuló németek után: „szerencséjök, hogy elfogyott a puskapor, különben…” Ezt hallva a német vezér, Puchheim visszafordult, elfoglalta a várat és lenyakaztatta a cigányokat. Arany János 1851-ben fájdalmas, szatirikus hangvételű elbeszélő költeményt írt az ostromról A nagyidai cigányok címmel, amelyet a levert magyar szabadságharc allegorikus torzképének szánt.
nem fontolva haladván: gúnyos célzás az 1840-es évek eleji ún. "ifjú konzervatívok" (Dessewffy Aurél és Emil köre) jelszavára, a "fontolva haladás"-ra, amely az óvatos reformok programját fejezte ki.
kukucsáltak: értsd: kukucskáltak
kandi: kíváncsi
nadragulya: mérgező hatású növény
se széna, se szalma: értsd: bizonytalankodik, nem tud dönteni, nem tud megoldani egy választási kényszeren alapuló problémát
holott: itt 'ahol' értelemben
szomorú-, azaz szomorújáték: a tragédia műfaj régies magyar neve
átabotába: hebehurgyán, felületesen
a győri csata: a magyar nemesi felkelő sereg 1809. június 14-én Győr mellett (a mai Kismegyernél) megütközött Napóleon csapatával, és csúfosan megfutamodott előle.
merény: merészség, merész cselekedet
amazon vagy amazón: harcias, a férfiakon uralkodó és/vagy férfiak nélkül élő nő a görög mitológiában
dereglye: elsősorban teherszállításra használt, széles, lapos fenekű, mindkét végén csapott, alacsony építésű, 2-4 méter széles és 6-20 méter hosszú, evezőkkel vagy lóvontatással (a partról) hajtott vízi jármű
lajbli: fémgombos férfimellény