A művész számára a táj az érzékelhető természeti jelenségeknek egységes képbe foglalható csoportja, melynek az ember értelmet ad. [...] A tájábrázolás tehát nem a természet többé-kevésbé hű másolása, hanem a művész vallomása önmagáról. A táj nem tárgya a művészetnek, hanem a kifejezőeszköze. [...] Az a táj, amely valamely ízlésáramlatnak kifejezőeszköze, tájszükséglete - az a tájeszménye. De van tájeszménye minden művésznek, minden nemzedéknek, irodalmi áramlatnak. (Sárkány Oszkár: A tájeszmény változásai a magyar költészetben Petőfiig - 1935.)