A Cipruslombok Etelke sírjáról (1845)

I. ELMONDOM, MIT EDDIG...

Elmondom, mit eddig

Rejtve tartogattam,

Mint gyöngyét a tenger

Legmélyebb habokban.

Halld meg, drága gyöngyöm,

Szép, szelíd galambom!

Amit érezék és

Szenvedék, elmondom.

Éreztem szerelmet,

S szenvedtem miatta,

És nagy volt szerelmem,

Nagy szivem bánatja.

Bánatom s szerelmem,

Ez ikertestvérek,

Engemet gyötörni

Általad levének.

Szigorú körülmény

Ajkamat lezárta,

Hogy ne jőjön titkom

Senkinek tudtára.

Oh minő teher volt

Azt eddig viselnem!

Hányszor volt alatta

Roskadóban lelkem!

Mint a napfény elvesz

Felhők fátyolában,

Képedet szivemben

Eltemetni vágytam.

Könnyü szél pusztítást

Tészen a felhőben,

S felsüt a nap akkor

Annál égetőbben.

Sőt hazudtam többször

Másokért szerelmet;

E hazugság által

Csak nagyobb kinom lett. -

S most tudsz mindent, amit

Éreztem, szenvedtem;

Fogsz-e vígasztalni

Nyájas feleletben?

Szólj, üdvességemnek

Megváltó keresztje!

Nem nyilik meg ajkad?

Semmit sem felelsz-e? - -

Oh, mikép felelnél,

Hiszen néma nyelvvel...

Kiterítve... holtan...

Koporsóban fekszel!

Pest, 1845. január

II. MIT NEM TETTEM VOLNA ÉRTED...

Mit nem tettem volna érted,

Szép kis szőke gyermekem!

De szerelmem bemutatni

Megtiltotta végzetem.

Az egész, mit életemben

Érted tennem lehetett,

Annyi, hogy a koporsóba

Én tevém be tetemed.

Pest, 1845. január

III. HOVÁ LEVÉL?,,,

Hová levél? te szebb reményeimnek

Korán kiégett hajnalcsillaga!

Keresni foglak; - hasztalan kereslek?

Vagy még meglátjuk egymást valaha?

Ha majd az éjnek hallgatag felében

Halvány sugárt a hold a földre vet:

A temetőnek küszöbét átlépem,

S fejem lehajtom sírhalmod felett.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,

És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?

Hogy meghallgasd, amit majd ajakam szól:

A szerelemnek epedő szavát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,

És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?

Hogy letöröljed lankadt pilláimról

Az érted omló könnyek záporát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,

És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?

Hogy szellemed majd égő csókjaimtól

S keblem tüzétől melegűljön át.

Vagy holtjokat a sírok ki nem adják

S csak a mennyben találkozol velem?...

Vagy többé sem az éj, sem a mennyország

Meg nem mutat már tégedet nekem?!

Pest, 1845. január

IV. ZÁRJÁTOK BE MÁR AZT A KOPORSÓT

Zárjátok be már azt a koporsót,

És vigyétek ki a temetőbe!

Hisz elég rég nézem már, hogy bennem

Megmaradjon mindörökre képe,

Vagy, hogy szívem, lelkem összetépje!

Pest, 1845. január

V. JAJ, BE BÚS EZ A HARANGSZÓ!

Jaj, be bús ez a harangszó!

Neked harangoznak,

Kedves, hervadt rózsaszála

Tizenöt tavasznak!

A templomnál van koporsód,

Koporsód van itten!

Hova veled vőlegényként

Egykor jőni hittem.

Védangyala kedvesemnek

Odafönn a mennyben!

Szánj, és vedd el eszemet, vagy

Vígasztalj meg engem.

Vagy talán te is meghaltál?

Tán megölt a bánat?

Hogy hervadni hagytad ezt a

Legszebb rózsaszálat.

Pest, 1845. január

VI. HA ÉBREN MEG NEM LÁTOGATSZ...

Ha ébren meg nem látogatsz,

Jőj hozzám álmaimban,

Jőj hozzám, meghalt életem!

Sok mondanivalóm van.

Hisz egymással mi ekkorig

Oly keveset beszéltünk;

Csak egy-két gyorsan illanó

Tekintet volt beszédünk.

Tudod, ha hozzátok menék,

Te mindig úgy futottál;

De más szobából titkosan

Rám gyakran pillantottál.

S öröm volt, látnom téged ott

Félig nyílt ajtó mellett,

Mikéntha láttam volna az

Egészen megnyílt mennyet.

Ha távozám: az ablakból

Tekintettél utánam;

Vélted, hogy észre nem veszem?

Oh, én mindent jól láttam.

De láttam temetésed is...

Csak ezt ne láttam volna!

Az a gödör, mely sírod lett,

Az lett szivemnek pokla.

Egyszerre lelkemet ezer

Mennykő csapása érte...

Ekkor hullott alá a föld

Koporsód födelére.

Ott vagy te most, szent angyalom!

Eljősz-e hozzám vajjon?

Mindenkor tárva lesz karom,

Ha jősz, hogy átkaroljon.

Csak érintsen lehellete

Közelgő szellemednek:

A mennybe föl, vagy sírba le,

Mindenhová követlek!

Pest, 1845. január

VII. TE VOLTÁL EGYETLEN VIRÁGOM...

Te voltál egyetlen virágom;

Hervadt vagy: puszta életem.

Te voltál fényes napvilágom;

Lementél: éj van körülem.

Te voltál képzeményim szárnya;

Megtörve vagy: nem szállhatok.

Te voltál vérem forrósága;

Meghűltél: oh, majd megfagyok.

Pest, 1845. január

VIII. AMOTT FÖNN EGY CSILLAG RAGYOG...

Amott fönn egy csillag ragyog

A tiszta ég legtetején;

De oly gyönyörüen ragyog!

Egy csillagon sincs annyi fény.

És bennem így szól valami:

"Nézd, nézd, Etelkéd e sugár!

Hagyd itt a földi életet,

Menj föl hozzá, ő téged vár."

Fölmennék édesörömest,

De vágyam hasztalan hevit,

Mert, ami fölsegítene,

Eltörve lajtorjám, a hit.

Pest, 1845. január

IX. ÉN VAGYOK ITT...

Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm!

Én, sírhalmodnak hű zarándoka;

Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál

A föld alatt az első éjszaka?

Oh én nagyon borzasztót álmodám:

A földet a nap űzé, kergeté,

Kétségbeesve vágtatott a föld

A mélybe le s a csillagok fölé;

Utána a nap fáradatlanúl...

A végtelent keresztülnyargalák,

És végre elkezdett rohanni az

Egész rendvesztett, megbomlott világ.

És e zavarban egyre kergeté

A földet a nap, s vad haragja közt,

Hogy kergeté hiába, megragadt

Szilaj kezével egy nagy üstököst,

S rádobta... épen szívemen talált.

Képzelhető, mint fájt e seb nekem;

De úgy mégsem fájt, mint az, amit vert

Bennem halálod, legszebb örömem!

Pest, 1845. január

X. NEM HÁBORÍTOM-E NYUGALMAD...

Nem háborítom-e nyugalmad,

Elásott kincse életemnek!

Ha szívem árva gyermekével,

A halványarcu szenvedéssel

Hozzád gyakorta kijövendek?

Nem fog zajt ütni érkezésem,

Sírhalmod mellé halkan lépek:

Csak csókomat teszem fejfádra,

- Azt is lemossa könnyem árja, -

És ekkor ismét hazatérek.

Pest, 1845. január

XI. TERMÉSZET! MÉG TE IS GÚNYOLÓDOL?

Természet! még te is gúnyolódol?...

Amióta őt eltemetők:

Tél havának kellő közepette

Olyan tavasziak az idők.

Semmi jég a síma Dunavízen,

Semmi hó a Szentgellérthegyen...

Csak hogy testem és lelkem szemében

Mentül sértőbb ellentét legyen.

Mért nem keltek bőszült háborúra?

Mit alusztok? lusta elemek!

Éjszak vésze, te prédát üző sas,

Szárnyaid mért nem süvítenek?

Mért nem hajtod a felhőt az égen?

Mint vadász a sebzett madarat;

Hadd hullatná szét hópillangóit,

Mint ama madár a tollakat.

Ezt szeretném, kedvem ebben telnék,

Ugy láthatni a természetet,

Mint szivem van, mely szép Perzsiából

Vad Szibériává vetkezett. -

Oh de hátha e meleg verőfény

A természetnek nem gúnyja? nem!

Sőt részvéte: csak azért nincsen tél,

Hogy ne fázzék ott kinn kedvesem.

Pest, 1845. január

XII. MIÉRT TEKINTESZ BE SZOBÁMBA?

Miért tekintesz be szobámba?

Kiváncsi hold!

Nem úgy foly már itt a világ, mint

Hajdanta folyt.

Egykor ha pillantásod hozzám

Betévedett:

Látád a szívben meg nem férő

Lángéletet.

Bú, kedv között élet-halálra

Látál csatát,

De győzedelmeskedni a bút

Nem láthatád.

Ez akkor volt, - ha megtekinted

Most arcomat,

Azt vélheted: tükörben látod

Tenmagadat.

Hideg vagyok és szótalan, mint

- Ahonnan jő

E hidegségem, szótlanságom, -

A temető.

Pest, 1845. január

XIII. LÁTTAM KÉT HOSSZU NAP...

Láttam két hosszu nap

Hideg tetemidet,

A szótlan ajakat,

A becsukott szemet;

Csókoltam homlokod

Letarlott édenét,

- Ez első csókom volt,

S te ezt sem érezéd! -

Csókoltam, rombadőlt

Oltárom, homlokod;

És e csókban hideg

Lelkem reáfagyott;

Csókoltam szemfedőd,

E dönthetlen határt,

Min túl nem léphetek,

Mely mennyemből kizárt.

Láttam koporsódnál

A fáklyák lángjait,

És a gyászszekeret,

Mely temetőbe vitt;

Ott voltam magam is,

Hallám, amint a hant

Az ásók éliről

Tompán reád zuhant...

Mindent, mindent tudok!

És mégsem hihetem;

Mindez nem álom-e?

Kétkedve kérdezem.

És hozzátok megyek,

S tekintek szerteszét:

Nem látom-e szemed

Tündökletes egét?

Nem látom, mindenütt

Hiába keresem,

És hazatérek, és

Sírok keservesen.

Pest, 1845. január

XIV. HOL VAGY TE, RÉGI KEDVEM?

Hol vagy te, régi kedvem?

Te pajkos, vad fiú!

Fölválta lyánytestvéred,

A szótlan, méla bú.

Játékszered volt szívem,

Hová nem hordozád!

Nyilként rohanva, vitted

A nagy világon át,

Mig végre megbotlottál

Egy sírhalom fölött

S estedben a játékszer,

Szivem, kettétörött.

Pest, 1845. január

XV. LE AZ ÉGRŐL HULL A CSILLAG...

Le az égről hull a csillag;

Szemeimből könnyek hullnak.

Nem tudom, mért hull a csillag?

Könnyeim halottért hullnak.

Csak hull, csak hull könny és csillag;

Egyre hullnak, mégsem fogynak.

Pest, 1845. január

XVI. MI VOLNA KÜLÖNÖS AZON...

Mi volna különös azon,

Ha néha elmosolyodom

Vidám, tréfás beszéd felett?

Felhős ég is mutat derüt...

Csakhogy, midőn a nap kisüt,

A felhő keble megreped.

Pest, 1845. január

XVII. Ő, A KEDVES DRÁGA KISLEÁNY..

Ő, a kedves drága kisleány,

Ő s az élet lakták szívemet;

Mint repkény a fákat, a remény

Átszövé e tündérteremet.

Kisleánykám elment... elvivék...

Most alant a mély házban lakik,

Melynek egyszer elzárt ajtaja

Meg nem nyíl az ítéletnapig.

S a leánnyal elment életem...

Kikisérte... odakinn maradt,

S elfoglalni régi lakhelyét

Nincsen benne semmi akarat.

Igy lett szívem csöndes és üres,

Egy elpusztult ház, bús, laktalan;

Rajt az árva repkény, a remény,

Leng sohajtásim fuvalmiban;

S mert a földön ápolója nincs,

Feltörekszik, fel az ég felé...

Oh, csak a rontó kételkedés

Sarját mindig el ne metszené! -

S ki lesz új lakó szivemben, mely

Nemsokára végkép romban áll?

Legfölebb is egy vén remete,

És ez a remete a halál.

Pest, 1845. január

XVIII. ÁLLTAM SÍRHALMA MELLETT...

Álltam sírhalma mellett

Keresztbefont kezekkel...

Mozdúlatlan szoborként...

A dombra szögzött szemmel.

Áll a hajós a parton

S a tengeren tekint szét,

Mely koldussá tevé, mely

Elvette minden kincsét.

Pest, 1845. január

XIX. HAZUGSÁG, AMIT...

Hazugság, amit annyiszor hallottam,

Hogy ölni képes a nagy fájdalom.

Különben már rég nem volnál magadban,

Veled fekünném, édes angyalom!

A fájdalom nem éles fejsze, melynek

Csapásától az élet fája dől...

A fájdalom féreg, mely lassan, lassan,

De nem fáradva, folyvást rág belől.

Pest, 1845. január

XX. BARÁTIM, CSAK VIGASZTALÁSSAL...

Barátim, csak vigasztalással

Ne szomorítanátok engem!

A bú egyetlen kincs, amelyet

A szerelemtől örököltem;

S e kincset híven őrzi szívem,

(Mert a sziv üresen nem állhat,

Kell, hogy legyen mindig lakója,

Akár öröm, akár búbánat;)

E kincset el nem tékozolnám

A föld minden gyönyöreért sem,

Minden darabja dallá olvad

Lelkemnek titkos műhelyében.

S minden dal kő egy épülethez,

Mely a felhőket érni fogja;

E büszke, fényes épület lesz

Kedves halottam Pantheonja.

Pest, 1845. január

XXI. JŐJ, TAVASZ, JŐJ!...

"Jőj, tavasz, jőj!" - gondolám az ősszel, -

"Várlak, mert boldogságommal jősz el;

Kinn falun lesz ifju, szép galambom,

És szabad lesz őt meglátogatnom;

S hogyha tőle száz mérföldre lennék,

Száz mérföldről is hozzája mennék.

Ha jön a nap hajnal-ölelésre,

Ha megy a nap éj-fölébresztésre,

És a hold, a zultán, ha belépe,

Csillaglyányos gazdag háremébe:

Én galambom hű árnyéka lészek.

Követője minden lépésének.

Míg szerelme, mint tavasz! virágod

Melegűlő keblén kicsirázott,

És amíg ő e virágot szűzi

Pirulással én szivemre tűzi:

S mért nem tűzné? s lehetetlenség-e?

Hogy menyasszonycsók leend a vége.

Jőj, tavasznak illatos füzére!

Tegyelek föl jegyesem fejére!"

*

Jőj, tavasznak illatos füzére!

Tegyelek föl sírja keresztjére.

Pest, 1845. január

XXII. BE SZOMORÚ AZ ÉLET ÉNNEKEM...

Be szomorú az élet énnekem,

Mióta eltemették kedvesem!

Csak úgy lézengek, mint az ősz virága,

Mely minden szellő érkezésivel

Egy-egy megszáradt szirmot hullat el,

S mely csüggedt fővel kimulását várja.

A fájdalom gyakorta megrohan,

Mint éhező vad, mérgesszilajan,

S éles körmét szivembe vágja mélyen.

Kiáltok a sors ellen átkokat,

Amely az embernek mennyet mutat,

Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.

Legtöbbször csendes, néma bánatom;

Élek? nem élek? szinte nem tudom.

Jön és megszólít egy-két jóbarátom;

Beszédeikre ritkán felelek.

Örültem egykor, hogyha jöttenek,

Most, hogyha mennek, szívesebben látom.

Gyakran bolyongok föl s le céltalan,

Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? -

A drága kislyány sírhalmához érek,

Édes remény tart ottan engemet;

Remélem, hogy majd szívem megreped...

Mért csalnak mindig, mindig a remények!

Pest, 1845. január

XXIII. PANASZKODÁM HÁT?...

Panaszkodám hát? elpanaszolám

Szivem baját, búját az embereknek?

Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek

Panaszkodik... szégyen, szégyen reám!

S volt a panasz végtére is miért?

Hisz a keservét mutató kebelnek

Vagy szánalommal vagy gúnnyal fizetnek,

S egyik sem kell... egyik, mint másik sért.

Vagy elmondhattam szóval sorsomat?

Elmondhatám? mi az: midőn a lélek,

Sírhalma mellett porló kedvesének,

Egy kínba fúló életet sirat.

És én mégis, mégis panaszkodám

Kislelküen, gyáván az embereknek,

Miként, ha ujját megmetszé, a gyermek

Panaszkodik... szégyen, szégyen reám!

De többé, többé nem panaszkodom,

Büvös szigetté fog változni keblem,

Honnan ki nem fog út vezetni, melyben

Elátkozottan él a fájdalom.

Pest, 1845. január - február

XXIV. HATALMAS ORVOS AZ IDŐ...

Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb

Minden sebet befog.

Bármennyit szenvedek: ez orvos által majd

Én is meggyógyulok.

A bú, mely most sötét felhők villámtüze,

Lesz nyájas hold sugára,

Mely tündökölni száll szelíd emlékezetem

Morajtalan tavára.

És fon talán a sors nem fáradó keze

Egy rózsás kötelet,

Mely összefűzi majd az életvágyat és

Fölépült szívemet.

Ekkor, gondolható, a könnyek és a szók

Mi keserűk lehetnek,

Melyekkel a tört szív örökre búcsut mond

Remény- vagy élvezetnek.

Azért szeretném most, midőn hűlt kebelem

Vágy-, s kívánságtalan,

Azért szeretném most, ha elmennék oda,

Ahol Etelke van.

Öleld fel, oh halál, kifáradt éltemet,

És tedd a temetőbe,

Mint keblén elszunyadt magzatját a szülő

Letészi bölcsejébe.

És hogyha meghalok, ohajtásom csak egy,

Barátim, tőletek:

Hogy engem a mellé a kedves kisleány

Mellé temessetek.

Mik voltak álmaink, majd minden éjfelen

Elmondjuk ott egymásnak,

S egyszerre indulunk, ha ébresztő szava

Zeng a föltámadásnak.

Pest, 1845. január - február

XXV. JÁTSZIK ÖREG FÖLDÜNK...

Játszik öreg földünk

Fiatal sugarával a napnak;

Pajkos enyelgés közt

Egymásnak csókokat adnak.

A Duna hullámin,

Bércén, völgyén a vidéknek,

Tornyokon, ablakokon,

Mindenhol csókjaik égnek.

Oly jókedvü a nap

Jöttén; jókedvü lementén,

Mintha nem is látná

Sírhalmodat, édes Etelkém!

Pest, 1845. január - február

XXVI. KÉKET MUTATNAK MÉG...

Kéket mutatnak még a távol erdő

Virító fáin a zöld levelek?

Tajtékzik még a Duna, mint szilaj mén?

Ha vakmerő harcosként rajt teremvén,

Kergetni kezdi őt a fergeteg.

Pirúl a szép menyasszony még, a hajnal?

Ha vőlegényét várja, a napot;

S harmatkönyűket sír még a bús özvegy,

Az éj? midőn a csillagokhoz fölmegy,

És látja a sok árva magzatot.

Megmérhetetlen látköröm volt egykor,

Hanem most már nem látom ezeket:

Az a kis domb, mely kedvesem takarja,

Rám nézve kél átláthatlan magasra,

S elrejt előlem földet és eget.

Pest, 1845. január - február

XXVII. HA ÉLETÉBEN...

Ha életében nem szerettem volna

A szőke fürtök kedves gyermekét:

Övé leendett életem, szerelmem,

Midőn halotti ágyon feküvék.

Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!

Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,

Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:

Lengett fölötte a fehér halál.

Pest, 1845. január - február

XXVIII. E SZOBÁBAN KÜSZKÖDÖTT...

E szobában küszködött az

Élet és halál fölötte,

Míg az élet

Őt, a szépet,

Őt, a kedvest, elvesztette.

E szobában siratám őt

Könnyeimnek tengerével:

- Szenvedésem

Avvagy létem

E tengert mért nem nyelé el! -

E szobában lesz lakásom;

Édes kín lesz laknom itten,

Itten laknom,

Őt láthatnom

Mindig éber emlékimben.

Egy kivánatom leszen, ha

E szobából el kell menni;

Az, hogy engem

Akkor innen

Szent Mihály lova vigyen ki.

Pest, 1845. január - február

XXIX. A HÓ, A HOLT FÖLD TÉLI SZEMFEDŐJE

A hó, a holt föld téli szemfedője,

Az éjen át

A temetőre

Leszállt.

A nap

Hideg sugára

Néz komoran

Le a halottak puszta országára.

Nem enged a hó a nagy temetőben,

Csak egyedűl

Etelke sírja

Körűl;

De itt

Sem a napfénytől,

Hanem szemem,

Síró szememnek szakadó könnyétől.

Pest, 1845. január - február

XXX. MIDŐN NAGYON BÁNT...

Midőn nagyon bánt a vad fájdalom,

A várost, a világot elhagyom,

S oda megyek ki, hol az emberek

Napestig mélyen alva fekszenek,

De ha az óra éj felére jár,

S felhők közt búsong sárga holdsugár:

A szendergőknek álma megszakad,

S elhagyják mély, sötét tanyájokat,

S fehér ruhában járnak tétova,

Mig hajnalt hirdet a kakas szava.

Idemegyek, a temetőbe, én

Fájdalmaimnak vészes éjjelén,

S ha itten, drága sírhalmom felett

Könyűimnek forrása megered,

És a könyűkhöz sóhajom vegyűl:

Fájdalmam lassacskán lecsendesűl.

*

Akkor leszek ám még majd csendesen,

Ha melléd fekszem, édes kedvesem!

Pest, 1845. január - február

XXXI. TIZENKETTŐT ÜTÖTT AZ ÓRA...

Tizenkettőt ütött az óra,

Fölébredék a harangszóra,

És ím sötét szobámban egy

Fehér alak

Föl- és lemegy...

Te vagy, te vagy, kit annyit vártalak,

Te vagy, boldogságom fájának

Idő előtt lehullt gyümölcse!

Jer, karjaim kitárva állnak,

S kész ajkam, hogy csókját ajkadra hintse,

Jer, elröpűlt kedves galambom!...

De szólt a lyányka halk, fájdalmas hangon:

"Megállj, megállj! előbb megkeresem

Elvesztett életem;

Lásd, élet nélkül ott a sírban

Fekünni olyan szomorú dolog:

Ott oly sötét és oly hideg van...

Én újra élni akarok;

Megkeresem

Elvesztett életem.

Nincs nálad?

Add vissza, kérlek, hogyha megtaláltad." -

Oh nincs az nálam,

Meg nem találtam,

Meg nem találtam drága életed!

De hogyha az enyém kell: íme vedd!...

S átadni akarám

Tulajdon éltem,

De már a látomány

Eltűnt az éjben.

Pest, 1845. január - február

XXXII. ANYÁM, ANYÁM...

Anyám, anyám, oh

Legjobb s legboldogtalanabb anya!

Nincs hát reményed,

Mit a fösvény való beváltana?

Kiküldözéd, mint

Galambját Nóé, a reményeket;

De teljesűlés

Zöld ágával meg egy sem érkezett.

Végső reményed:

Ha majd halálod meg fog hűteni,

Fölmelegítnek

Még egyszer gyermeked hő könnyei.

Szegény anyám te!

Ez a vigasztalás sem jut neked;

Elsírta könnyeit

Szerelmesének sírján gyermeked.

Pest, 1845. január - február

XXXIII. HIÁBA VÁRLAK HÁT...

Hiába várlak hát ezentúl?

Megsiratott szép gyermekem!

Meg nem jelensz többé nekem?

Mint eddig gyakran megjelentél

Szobámban csöndes éjeken.

Eljő az éj, eljő az éjfél;

Mi haszna jő? nem jő veled.

Nem látom lengő szellemed,

S reményem eltörött szárnyával

Födöm be bágyadt szememet.

Hová levél? miért maradsz el?

Örökre kedves szép leány!

Hervadt orcám ijeszt talán?

Ne félj, ne félj hervadt orcámtól:

Érted levék oly halovány.

Oh jőj fel egyszer még sirodból,

Mindennél drágább árnyalak!

Csak hogy még egyszer lássalak;

Aztán mondd, hogy terhedre van búm,

S többé nem háborítalak.

Pest, 1845. január - február

XXXIV. FÜGG MÁR A LANT...

Függ már a lant megérintetlenűl,

Mellyel keservemet elénekeltem,

Keservem, érted, a sír börtönének

Örök rabjává záratott szerelmem.

Ott függ a lant megérintetlenűl,

S ha megpendűl a méla nyúgalomban:

Az nem az összes hangszernek zenéje,

Egy-egy húr hangja csak, mely kettépattan.

Pest, 1845. január - február