A Felhők (1846)

I. (ELVÁNDOROL A MADÁR...)

Elvándorol a madár,

Ha őszre jár

Az idő.

(Tavasszal azonban ismét visszajő.)

Száll... száll... száll... viszi szárnya;

Azon veszed észre magad, hogy már a

Távolság kék levegőit issza.

Olyan sebesen száll,

Hogy eltünő álomnak véled. -

A madárnál

Mi száll tova még sebesebben?... az élet!

De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.

II. (NEM SÍROK ÉN...)

Nem sírok én és nem panaszkodom;

Nem mondom én el másnak: mi bajom?

De nézzetek szinetlen arcaimra,

Ott föl van írva;

És nézzetek szemembe, mely kiégett,

S belőle kiolvashatjátok,

Hogy rajtam átok fekszik, átok,

Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!

III. (SZERETNÉM ITTHAGYNI...)

Szeretném itthagyni a fényes világot,

Amelyen oly sok sötét foltot látok.

Szeretnék rengetegbe menni,

Ahol nem lenne senki, senki!

Ott hallgatnám a lombok suttogását,

Ott hallgatnám a patakok zugását

És a madárnak énekét,

S nézném a felhők vándorseregét,

Nézném a nap jöttét s lementét...

Mig végre magam is lemennék.

IV: (ANNYIT SEM ÉR AZ ÉLET...)

Annyit sem ér az élet,

Mint egy eltört fazék, mit a konyhából

Kidobtak, s melynek oldaláról

Vén koldús nyalja a rászáradt ételt!

V. (MÖGÖTTEM A MÚLT...)

Mögöttem a múlt szép kék erdősége,

Előttem a jövő szép zöld vetése;

Az mindig messze, és mégsem hagy el,

Ezt el nem érem, bár mindig közel.

Ekkép vándorlok az országuton,

Mely puszta, vadon,

Vándorlok csüggedetten

Az örökkétartó jelenben.

VI. (VOLTAK BARÁTIM...)

Voltak barátim, jó embereim...

Oh mért meg nem halának!

Sírhalmaikra mostan könnyeim

Folynának,

S virágokat termesztene

Fölöttök könnyeim özöne. -

Meg fognak halni majd,

De egyik régi barát

Sem nyer tőlem könyűket, csak sohajt,

Csalódás kínos sohaját;

S ha ez leng rájok:

Sírhalmukon elszáradnak a virágok.

VII. (SZÁLLNAK REMÉNYINK...)

Szállnak reményink, e szép madarak...

Midőn legjobban szállanak,

S szíják a mennyei tiszta léget,

Hol már sas sem tanyáz;

Jön a való, e zord vadász,

S lelövöldözi őket.

VIII. (ELVÁLTAM A LYÁNYKÁTÓL…)

Elváltam a lyánykától,

Ki kedvesem vala;

Ugy fájt leszakadnom ajakáról,

Mely csókola. -

Rég volt ez; azóta már

Sok esztendő lejárt.

Az elválás keserüségét

Többé nem érezem,

De a csók édességét

Még most is érezem.

IX. (EMLÉKEZET...)

Emlékezet!

Te összetört hajónk egy deszkaszála,

Mit a hullám s a szél viszálya

A tengerpartra vet... - -

X. (AMOTT A TÁVOL KÉK KÖDÉBEN...)

Amott a távol kék ködében

Emelkedik egy falu tornya sötéten;

Van egy fehér ház e faluban,

Hol egy fekete szemü lyányka van.

E lyányka, e lyányka,

E fekete szem,

Ez bánatom és örömem

Százszínű szivárványa.

XI. (VISELD EGYFORMÁN...)

„Viseld egyformán jó- s balsorsodat!”

Igy szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez.

Az én jelszóm nem ez;

Én örömimet és fájdalmimat

Érezni akarom... kettősen érezem.

Lelkem nem a folyó leszen,

Amely egykedvüleg

Ragadja magával a rózsalevelet,

Melyet tavasszal szép lyány vet bele,

S a száraz fűveket,

Miket

Árjára sodort az ősz szele.

XII. (MI SZEBB, MINT...)

Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orcája?

Ki azt álmodja, hogy ifját öleli,

Az ifjút, akivel ébren nem meri

Sejtetni sem, hogy őt imádja!

XIII. (MELY'K A LEGVÍGABB TEMETŐ?)

Mely'k a legvígabb temető?

A bú temetője!... „S ez hol lelhető?”

Azt kérditek, úgyebár? –

A bú temetője a boros-asztal,

Közepén a kereszttel, a nagy palackkal,

E mellett sírhalom minden pohár. –

Járjunk e víg temetőbe

Ily szomorú időbe'!

XIV. (HAJAMNAK EGY FÜRTJÉT LEVÁGOM...)

Hajamnak egy fürtjét levágom,

Melynek most minden szála szög;

S ha majd elmúlik ifjuságom,

Ha majd megőszülök:

A falra függesztem tükör helyett

E barna fürtöt: így csalom meg szememet,

Hitetve, hogy még fiatal vagyok...

De vajon nem árul-e el

A szív ütése, mely

Majd mindig halkabban dobog?

XV. (MINTHA A NAGY, NEHÉZ...)

Mintha a nagy, nehéz világot tartanám,

Leányka, hogy az ne szakadjon rám,

Ugy reszketek,

Ha megfogom könnyű, kis kezedet.

XVI. (ITT ÁLLOK A RÓNAKÖZÉPEN...)

Itt állok a rónaközépen,

Mint a szobor, merően.

A pusztát síri csend födé el,

Mint elfödik a halottat szemfödéllel.

Nagymessze tőlem egy ember kaszál;

Mostan megáll,

S köszörűli a kaszát...

Pengése hozzám nem hallatszik át,

Csak azt látom: mint mozog a kéz.

És most idenéz,

Engem bámul, de én szemem sem mozditom...

Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

XVII. (OH LYÁNY! SZEMED...)

Oh lyány! szemed

Milyen sötét,

S mégis ragyog;

Kivált midőn

Reám tekintesz,

Ugy tündököl,

Mint zordon éjben

Villám tüzénél

A hóhérpallos!

XVIII. (HA JŐNE OLY NAGY FERGETEG...)

Ha jőne oly nagy fergeteg,

Mely meghasítná az eget,

És e hasitékon át

A földgolyót behajítaná!

XIX. (EGY BÖLCS HAJDAN...)

Egy bölcs hajdan szamáron útazott. –

Azóta az idő megváltozott,

Nagyon megváltozott már,

Most a szamarak

Lovaglanak,

A bölcs pedig gyalog jár.

XX. (MI A DICSŐSÉG?...)

Mi a dicsőség?... tündöklő szivárvány,

A napnak könnyekben megtört sugára.

XXI. (SOK EMBERT ISMEREK...)

Sok embert ismerek,

Ki önmagát legjobban szereti;

De másnak ismét vannak kedvesi,

Kiket magánál forróbban szeret,

S ezeket sokszor mégis megbántja.

Aztán megbánja,

Hogy könnyeket facsart szeméből,

Kinek egy vidám pillantatáért,

Kinek egy mosolyáért

A legszebb részt od'adná életéből.

Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem?

Mik a keservek?

És kéri szivét: repedj meg, oh szivem!

És ez – büntetésül – nem reped meg.

XXIII. (DACOS LEÁNY!)

Dacos leány!

Hagyd megcsókolni magad,

Hagyd átölelnem derekad.

Nap megy nap után,

S ha napjaid elhaladnak,

Maradsz magadnak.

Száraz derekad

Majd senki meg nem öleli,

Csak a koporsónak deszkája,

S halvány ajakad

Más nem csókolja, csak a sír férgei...

Gondolj reája. –

Mit érzesz,

Nem rendül meg szived?

Nem érezed,

Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz!

XXIV. (GYERTYÁM HOMÁLYOSAN LOBOG...)

Gyertyám homályosan lobog...

Magam vagyok...

Sétálok föl s alá szobámban...

Szájamban füstölő pipám van...

Multam jelenési lengenek körűlem...

Sétálok, sétálok, s szemlélem

A füst árnyékát a falon,

És a barátságról gondolkodom.

XXV. (MONDJÁK, HOGY MINDENIKÜNK...)

Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal,

S az, akié lehull az égrül, meghal.

És így fogy az ember, így fogy a csillag;

Mindegyre omolnak...

A csillag az égrül a földre,

Az ember a földrül a sírgödörbe.

Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen,

S a földön és az égen

Csak egy ember s egy csillag bujdosik!...

S ha végre ez is leesik!... - -

XXVI. (AZ EMBER UGYAN HOVA LESZ?...)

Az ember ugyan hova lesz?...

Sokrates,

Ki a mérget megitta,

S hóhéra, ki a mérget neki adta,

Egy helyre mentek mind a ketten?

Oh lehetetlen!

És hátha... hátha...

Mért nem láthatni a másvilágba!

XXVII. (ELMÉM EZEN SOKAT GONDOLKODIK...)

Elmém ezen sokat gondolkodik:

Ha valaha

A világrendszer fölbomlana,

S mint most az eső és hó esik,

Esnének akkor csillagok,

S folynának a csillagpatakok!

XXVIII. (MIT ETTÉL, FÖLD...)

Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol?

Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol?

XXIX. (MOSOLYGJATOK RÁM...)

Mosolygjatok rám, oh mosolygjatok,

Ti szép leánykák szemei!

S én el fogom felejteni,

Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. -

Véljük, hogy a lyányok szíve az ég,

Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak.

A lyányi szív csalárd folyó csak,

Amelybe sugáraikat veték

Az égi csillagok...

Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.

XXX. (HA A SÍRBAN MEGSZÁRADT...)

Ha a sírban megszáradt szíveket

Mind egy halomra hordanák

S meggyújtanák,

Ki mondja meg:

Hány színű lenne majd e láng?

XXXI. (HOVÁ LESZ A KACAJ...)

Hová lesz a kacaj,

Hová lesz a sohaj,

Ha hangja elenyész?

S hová lesz az ész,

Midőn már nem gondolkodik?

S a szeretet,

S a gyűlölet,

Ha a szívből kiköltözik?

XXXII. (TE IFJÚSÁG...)

Te ifjúság, te forgószél!

Ki szép virágfüzért

Sodorsz magaddal... e virágokat

Futtodban homlokunkra keríted...

Egy perc alatt

Ismét leröpíted,

S gyorsan tovább futasz.

Mi búsan álmélkodva állunk,

S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk

Valál? talán nem is igaz!

XXXIII. (BARÁTIM VAGYTOK...)

Barátim vagytok, azt mondjátok.

Talán nem mondtok hazugságot,

Ez meglehet,

De azért nem adom nektek hitemet,

Nem adhatom: most jó dolgom van,

Jertek hozzám, ha majd napom lejár,

Mert a barátság nappal láthatatlan,

Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.

XXXIV. (FÖLDÉT A FÖLDMIVES...)

Földét a földmives felszántja,

Aztán beboronálja.

Képünket az idő felszántja,

De be nem boronálja.

XXXV. (NEMCSAK MI VÉNÜLÜNK...)

Nemcsak mi vénülünk, mi emberek...

Mi volna, ami nem vénülne meg?

Nézzétek a napot, ha jön a december:

Nem valóságos öregember?

Későn ébred, s alig

Hogy fölkapaszkodhatik

Az égre, oly erőtelen;

Mogorván néz a világra s hidegen,

S olyan korán ledől megint ágyára.

Majd végesvégül

Azt is megérjük, hogy megőszül,

És ekkor... ekkor fehér lesz sugára.

XXXVI. (FUTÓ FOLYAM HULLÁMAI...)

Futó folyam hullámai

Az ember miljom vágya;

Perc hozza őket, perc ragadja el.

A sors azért nem szokta teljesíteni,

Azért nem hallgat rája;

Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti,

Az ember már régen mást esdekel,

S hogy kérte amazt, el is felejti.

XXXVII. (HÁNY CSEPP VAN AZ ÓCEÁNBAN...)

Hány csepp van az óceánban?

Hány csillag az égen?

Az emberiség fejin hány hajszál van?

S hány gonoszság szivében?

XXXVIII. (NEM SŰLYED AZ EMBERISÉG...)

Nem sűlyed az emberiség!

Ilyen gonosz vala rég,

Ilyen gonosz már kezdet óta...

Hisz különben nem kellett vóna

Százféle mesét,

Eget, isteneket,

Pokolt és ördögöket

Gondolni ki, hogy zaboláztassék.

XXXIX. (KIK A FÖLD ALACSONY PORÁBÓL...)

Kik a föld alacsony porából,

Mit minden féreg gázol,

A naphoz emelkedtek,

Ti szárnyas, óriás lelkek!

Hogy van, hogy titeket a törpe világ

Mindig kicsínyeknek kiált?...

Természetes! hiszen a tölgy a bérceken

Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn.

XL. (AZ ÉN SZIVEM...)

Az én szivem egy földalatti lak,

Sötét, sötét!

Az öröm egy-egy fényes sugarat

Csak néha vét

Mélyébe e földalatti háznak.

Ez a fény is csak azért pillant bele,

Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak,

Mikkel televan, tele!

XLI. (ODANÉZZETEK!)

Odanézzetek!

Csatára iramlik a fergeteg;

Paripája a szél, a nyargaló,

Kezében a felleg a lobogó,

Amelynek villám a nyele.

Vágtat vele, vágtat vele

Csatára, csatára...

Mint harsog trombitája,

A mennydörgés!

- - - - - - - -

Oh fergeteg,

Ki a tornyokat

Eldöntögeted,

Kinek kezében kiszakad

A tölgy a bérc kebelébül,

Hol századok óta vénül,

Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod

Az emberi szivbül a bánatot - -

XLII. (MÁR SOKSZOR ÉNEKELTEM...)

Már sokszor énekeltem rólatok,

Még többször is éneklek, szép csillagok.

Én úgy szeretlek titeket!

Egy szebb világgal hiteget

Sugárotok;

S ti egyre mosolygotok,

S oly jól esik nekem,

Oda tekintenem,

Hol egy kis vidámság van

E szomorú világban.

XLIII. (MIVÉ LESZ A FÖLD?...)

Mivé lesz a föld?... megfagy-e, elég-e?

És ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre,

Megfagyasztják a jéghideg szivek,

Amelyek benne s bele fekszenek.

XLIV. (FÖNSÉGES ÉJ!)

Fönséges éj!

Az égen tündökölve ballag

A nagy hold s a kis esti csillag.

Fönséges éj!

A harmat csillog a gyep bársonyán,

Bokor sátrában zeng a csalogány.

Fönséges éj!

Az ifjú mostan megy szeretője után...

S most megy gyilkolni a zsivány.

Fönséges éj!

XLV. (KI FOGJA VAJON MEGFEJTENI...)

Ki fogja vajon megfejteni

E rejtélyt:

Az emberiségnek könnyei

Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?

XLVI. (SZÉP KEDVESEM...)

Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett

Dobog felém szerelmes kebled!...

S ha majd körűlünk apró gyermekek

Mosolyganak, enyelgenek!...

S ha majd fölénk a szemfedő borúl,

S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!...

S ha majd hozzánk az unokák kijőnek

Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek,

S merengve nézik ákáclombjainkat,

Miket fejfánknál a lég halkan ingat...

XLVII. (SZERETŐJE-E VAJON...)

Szeretője-e vajon a testnek a lélek?

S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?

Vagy a lélek a testnek csak barátja?

S ugy tesz, mint rendesen a barát:

Elhordja magát,

Midőn amazt pusztulni látja?

XLVIII. (OH SZERELEM...)

Oh szerelem, te óriási láng!

Ki a világot gyujtod ránk,

Aztán ellobansz... tán egy perc alatt,

S örök sötétség és hideg hamvad marad.

XLIX. (MIÉRT HOGY LÁTHATATLANOK...)

Miért hogy láthatatlanok

Az ördögök s az angyalok?

Ismerni szeretném őket

Avégett,

Hogy tudja, amit nem tudok:

Mi van ebben és mi van abban?

S az ember melyikhez hasonlít jobban?

L. (MULANDÓSÁG...)

Mulandóság a királyok királya.

Ez a világ az ő nagy palotája.

Sétál föl és le benne,

S nincs hely, hová ne menne,

S hová lelép, amire hág,

Minden pusztúl... körűle fekszenek

Szétszórva: eltört koronák,

Hervadt virágok, megrepedt szivek.

LI. (A FÉRJ HAZAJŐ BETEGEN...)

A férj hazajő betegen.

Hű nője orvosért

Megy hirtelen.

Miként siet, az istenért!

Az orvostól mindent remél,

Azért rohan érte, mint a szél,

Oly gyorsan azért keresi föl...

Jól tudja: az orvos gyakran öl.

LII. (BARÁTAIM MEGÖLELÉNEK...)

Barátaim megölelének...

Szivökhöz nyomták szívemet;

Bennem mi boldog volt a lélek!...

Később tudám meg: mért öleltenek? -

Azt tapogatták, míg öleltek:

Hol van legfájóbb része e kebelnek?

Hogy gyilkukat majd odadöfjék...

És odadöfték!

LIII. (MINT LÓT-FUT A BOLDOGSÁG UTÁN...)

Mint lót-fut a boldogság után

Az ember, a dőre,

Az egyik hátra, a másik előre,

Mikéntha már ott volna nyomán.

Hiába igyekeznetek!

Előttetek, mögöttetek

Nincs a boldogság... ott alattatok van

A sírhalomban.

LIV. (HIDEG ELLEN A TÉL...)

Hideg ellen a tél a folyókat jéggel,

A földet hóval leplezé el.

Csupán némely embernek

Kell öltözetlenűl bujdosnia...

Tehát a természetnek

Az ember a legmostohább fia?

LV. (VAJON MI ÉR?)

Vajon mi ér? vajon mi történik velem?

Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő!

Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem,

Miként a porban a levágott emberfő.

LVI. (AZ ÖZVEGY...)

Az özvegy gyászba öltözék;

Kedves férjét eltemeték.

Ő gyászruhát ölt a meghalt után! -

Jó asszony, ez egyet föl se vedd,

Vagy végy föl többet... hisz ez egy ruhán

Keresztülcsillog titkos örömed.

LVII. (IGAZSÁG! ALSZOL?)

Igazság! alszol? vagy meg is halál?

E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról

Aranylánc függjön; s íme a helyett

Ő függ, ő függ... a hóhér kötelén.

S ennek nyakában aranylánc van, pedig

Hóhérkötélen kéne függnie. -

Igazság! alszol? vagy meg is halál?

LVIII. (AZ ÁLOM...)

Az álom

A természetnek legszebb adománya.

Megnyílik ekkor vágyink tartománya.

Mit nem lelünk meg ébren a világon.

Álmában a szegény

Nem fázik és nem éhezik,

Bibor ruhába öltözik,

S jár szép szobák lágy szőnyegén.

Álmában a király

Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál...

Nyugalmat élvez.

Álmában az ifju elmegy kedveséhez,

Kiért epeszti tiltott szerelem,

S ott olvad égő kebelén. -

Álmamban én

Rabnemzetek bilincsét tördelem!

LIX. (E GAZDAG ÚR...)

E gazdag úr miként

Gőgösködik, mint nézi le a szegényt!

Ne gőgösködjél, jóbarát,

Azért, hogy most oly jó dolgod van;

Majd e szegény magasabbról néz le rád,

Ha ő a mennyben lesz s te a pokolban.

LX. (KERESZT)

Kereszt jutalma a fáradságoknak,

Mindenfelé keresztet osztogatnak.

Aranykeresztet tűznek a fejedelmek

Jobbágyaik mellére; a földmivesnek

Oszt a természet búzakereszteket...

Fakereszt illet, megváltók, titeket!

LXI. (VOLTAK FEJEDELMEK...)

Voltak fejedelmek,

Akiknek emlékoszlopot emeltek,

Magast és fényeset,

Mely hirdeté nagyságukat,

Mely hirdeté jóságukat.

És hol van az oszlop?... elesett!

El kellett esnie,

Mert hazugsággal volt tele.

Az idő igaz,

S eldönti, ami nem az.

Ott áll a sír most emléktelenűl,

Az eltörött helyett mást nem tevének...

De nem! hisz örök átka nemzetének

Sötét oszlopként rajta nehezűl.

LXII. (MIDŐN A FÖLDÖN...)

Midőn a földön még csak pár ember vala,

Már meghalt egyik a másiknak általa.

Ábelt megölte Kain.

Ha a világ végén majd újolag

Két ember lesz a föld határain,

Ők is bizonnyal így egymásra rontanak,

S az, aki megmarad ott,

Nőül fog venni egy vadállatot.

Talán e vadállatnak méhibül

A réginél szelídebb emberfaj kerül.

LXIII. (KIVÁGOM ÉN...)

Kivágom én keblemből szívemet,

Ott úgysem okoz mást, csak gyötrelmeket,

Kivágom és a földbe ültetem...

Talán kikél babérfa képiben,

S koszorúja lesz a bajnokoknak,

Kik a szabadságért harcolnak!

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt